Nincs több magányos Don Quijote

Higgadt válaszokat és értékeléseket kapok. Dolgozik önben becsvágy vagy hiúság?

Szerintem mindenkiben van becsvágy, nem? Önben is van, hogy jó interjúkat csináljon, ugye? Azt hiszem, ha nem így lenne, a napi rutin felemésztené az embert. Mindezzel pusztán rá akarok világítani, hogy nyilván minden szakmának megvan a sajátossága, de ha valaki úgy végzi a munkáját, hogy nincs benne egészséges becsvágy, akkor nem tudom elképzelni, mi motiválhatja.

Sokaknak az anyagi haszonszerzés a befolyásoló tényező, ami hosszú távon nem biztos, hogy kifizetődő.

Az NKE hallgatóival és munkatársaival nagyjából tizenöt éve kezdtük el a Zrínyi Miklós a Muraköz és a Zrínyiek örökös tartományainak védelmére megépített erődítményével, Zrínyi-Újvárral foglalkozni. Az első valahány évben saját zsebből csináltuk végig, tehát mi fizettünk azért, hogy odamehessünk, hogy tudjunk dolgozni, legyen mit ennünk. Az egyetemtől is csak idővel kaptunk támogatást, állami projekt részeként pedig egyáltalán nem tevékenykedtünk. Egyébként Clausewitz, a korszakos porosz hadíró mondja, hogy a becsvágy a katonai vezető egyik fontos mozgatórugója, motivációja, jellemének formálója. És itt nem arról van szó, hogy mindenáron győzni kell. Sokkal többről, hiszen tisztában kell lennünk önmagunk képességeivel, amelyeket aztán tudatosan meg kell mutatni. Ha erre kapok lehetőséget, ám legyen, megmutatom, mit tudok – én ebben hiszek. No, ha ez becsvágy, akkor így.

Vezetőként mik voltak az alapelvei?

Ez változó, mert az ember a korral valóban bölcsebb lesz. Hadnagyként volt egy szakaszom, majd egy századom, és ha mindennapot nem is kínként és gondként éltem meg, az volt a legfontosabb, hogy úgy teljen el a nap, hogy ne történjen kirívó probléma. Oktatóként megint más a helyzet, mert az ember szereti, ha a hallgatók visszaigazolják a számadáskor, hogy nem volt hiába az a harminc, ötven vagy száz óra, amit leadott. Persze, nem mindig igazolják vissza, de ez soha nem a hallgató hibája, hanem mindig az oktató mulasztása, mert nem tudta átadni az anyagot, a tudást, a tapasztalatot. Egyetemi vezetőként a legnagyobb kihívásként azt éltem meg, hogy föl kellett számolnom a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemet.

Az intézmény 2012-ben zárta be kapuit, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem működése ugyanebben az évben kezdődött. Volt olyan pont, amikor elbizonytalanodott azt illetően, hogy ténylegesen értékképviselő minőségi intézményként tovább lehet vinni és fejleszteni a szellemi örökséget?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak kételyeim. Csakhogy katonaként tudom mit jelent a parancs, ezért úgy voltam ezzel, ha ez a feladat, hát tegyük a dolgunkat, próbáljunk meg minden tőlünk telhető szakmai és emberi segítséget biztosítani az utódoknak és a hallgatóknak. 2012-től két éven keresztül az NKE stratégiai és intézményfejlesztési rektorhelyettese voltam, és nem csinálok titkot abból, hogy időnként fölmerült a kérdés, hogy biztosan így akartuk-e felépíteni az utódintézményt. Ilyenkor két dolgot tehet az ember: ha egyáltalán nem tud azonosulni a munkahelyével, akkor feláll és elköszön, vagy megpróbálja azokat az értékeket belerakni, amiről úgy érzi, hogy fontosak. A karaván halad, tartja a mondás, szóval a távozással sincsen nagy baj. Én végül maradtam, 2015-től a minőségbiztosítási és az egyetemi tudományos rendszer működtetéséért, a tehetséggondozásért, a doktori képzés- és fokozatszerzésért felelős tudományos rektorhelyettesként szolgáltam.

Gondolom tudja, hogy milyen népszerű a kollégái körében.

Nézze, azt valóban elmondhatom, hogy nem dobáltak meg paradicsommal. Nem én találtam ki, valahol olvastam, hogy távozáskor nem csak az a mérvadó, hogy ki jön elköszönni tőled. Sokat mond az is, hogy ki az, aki nem köszönt. De tényleg nem panaszkodom, mert az elmúlt hetek az „éltetésemről” szóltak, március végén például a Mura-parton huszonöt horvát és magyar település polgármestere köszönte meg az eddigi együttműködést. Ebből a szempontból nincs nagy hiányérzetem, bár sietek leszögezni, hogy olyan nincs, hogy valakit mindenki szeressen. Illetve még valami: mindig csapatjátékosnak tartottam magamat. Bizonyára látta a Régi idők focija című filmet…

„Kell egy csapat”, igaz?

Igen, Minarik Ede mosodás híres szlogenje, a „Kell egy csapat!” létjogosultságában hiszek. Szerintem a magányos Don Quijote-k ideje lejárt, szakmában és tudományban is. Az idő meghaladta a zsenikultuszokat, a varázslat abban rejlik, hogy milyen csapatot tudsz egy projekt köré tenni. Az említett Zrínyi-Újvár-kutatáshoz például olyan csapatot verbuváltunk, amiben egyszerre van jelen a villamosmérnök, a távérzékelő szakember, a hadtörténész, a régész, a katonatudós. Mindemellett a kutatás szempontjából lényegi tényező, hogy szakmailag és emberileg is kialakult egy olyan csapat, amely kiválóan dolgozik együtt. Nem akarok mindig saját példákkal élni: gondoljon csak arra, hogy ha egy színész felmegy a színpadra, akkor tucatnyi kulcsszereplő munkájának köszönhetően tudja csak előadni a monológját vagy arra, hogy egyetlen előadóművész sem képes magától elkápráztatni egy stadionnyi közönséget. Képzelje csak el, hogy napjaink egyik legnépszerűbb fiatal előadója, Azariah kiáll arénakoncertet adni, a hangmester pedig lekapcsolja a hangot! „Tátogjál, öcsém!” – mondhatná. Azért is akartam hétköznapi példákkal élni, mert rendkívül fontosnak tartom, hogy az a valóban kiemelkedő vezető, aki nagyon tudatosan koncentrál arra, hogy kikkel veszi magát körül. A nagy hadtudósok – Montecuccoli, Clausewitz és Zrínyi – is megállapították, hogy az a vezető, aki buta emberekkel veszi magát körül, csak látszólagos sikert tud elkönyvelni.

Zrínyi Miklós, a hadvezér-költő akkor is megkerülhetetlen lenne, ha nem szerepelne a család nevét viselő osztrák utcanévtábla a dolgozóasztalán, vagy a „szigetvári hős” Bécsben őrzött szablyájának hiteles másolata a falon. Miért és mikor vált példaképpé a két történelmi személy?

Zrínyi Miklós, a hadvezér költő és általában a Zrínyi család a katonaságnak mindig is példaképe volt, hiszen az a honvédő harc, amit a törökök ellen vívtak az 1500-as évektől egészen az 1600-as évek végéig, példaértékűnek számít. Amikor többedmagammal felszámoltam a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemet, akkor volt bennem egyfajta masszív küldetéstudat, hogy vissza kellene adnom valamit ennek a névnek, ha már levettem az intézmény bejárata felől. Szerencsére olyan kollégákkal voltam és vagyok körülvéve, akiket inspirálnak a Zrínyiek. „Szigetvári” Zrínyi (IV.) Miklós a halálával mutatott példát a vár török ostromában feláldozva magát, 1566-ban. Dédunokája, Zrínyi (VII.) Miklós kiváló költő, hadvezér, közigazgatásszervező és nem mellesleg, tehetséges politikus volt. Mindemellett hat nyelven beszélt, ami szintén jelentős fegyvertény. Maradandó értékeket hagyott hátra, köztük a magyar nyelvű hadtudományi munkáit, amelyeket nemrég újra kiadtunk, első ízben angolul. Most éppen azon fáradozunk, hogy az angol nyelvű köteteket eljuttassuk a világ nagy katonai könyvtáraiba, hátha egyszer a külföld is fölfedezi magának a 17. század nagyformátumú kelet-középeurópai figuráját.

Négyszáz év után indokolt lehet!

Egyébként igen, bár finoman kijavítanám, hogy Zrínyi még „csak” háromszázhatvan éve, 1664. november 18-án, a vaddisznóval történt rosszízű zrínyifalvai találkozáskor hunyt el. Valahányszor beleolvasok az írásaiba, mindig találok bennük olyan kapaszkodót, amit a mindennapokban fel tudok használni, az írásokba be tudok építeni, a fiatalabb – vagy éppen az idősebb – generációnak át tudok adni. Azt vallom, hogy a nagy szerelmek mindig véletlenül jönnek, és ez a família iránt érzett lelkesedésemre is helytálló megállapítás.

Nem igazán hiszek a véletlenekben…

Milyen jó, hogy bedobta a véletlent, hiszen Zrínyi rengeteget foglalkozott a szerencsével. Úgy tartotta, hogy a szerencsének nagy jelentősége van egy-egy végvári harc során, de csak az tud élni vele, aki kellően felkészülten várja és nem megy el mellette. Valahogy mindig úgy alakult az életem, hogy rengeteget tanultam, konkrétan évtizedek teltek el a tudásgyarapítással. Időről-időre voltak pillanatok, amikor nem láttam át tisztán, hogy ezt vagy azt miért tanultam meg, de később mindig eljöttek azok a helyzetek, amikor kamatoztathattam a meglévő tudást.

Milyen szakmai célok elérést tűzte ki magának a következő tizenöt esztendőre?

Mivel nagyjából biztos voltam abban, hogy ezt megkérdezni, ki is találtam néhány hangzatos választ, de ha most megfeszülök, sem jutnak eszembe. Általánosságban igaz, hogy az ember élete során változnak a súlypontok, így számomra az eddigi munkamorálom fenntartása mellett az unokáim is jelentős szerepet kapnak az elkövetkezendő időszakban. Szeretek oktatni, boldoggá tenne, ha folytathatnám. A legtöbb szakmai tervem egyébként Zrínyi-Újvárral, illetve magával a Zrínyiek örökségével kapcsolatos, mert ez a kutatási terület kiapadhatatlan izgalmat tartogat. Konkrétumokkal is szolgálhatok: hamarosan Csehországba utazunk, mert a 17. századi Zrínyi Miklós egyik gyermeke, az Eva z Rožmberka cseh nemesasszonytól született János a mai Csehország területén nevelkedett és hunyt el. Szeretnénk meglátogatni a sírját, tárgyi emlékek után kutatni.

Foglalkoztatja a Zrínyi-fegyverek sorsa is?

De még mennyire! Évtizede óta kutatjuk a Zrínyi-fegyverek sorsát a világban. Ez már csak azért is elképesztően izgalmas kutatás, mert a családnak hatalmas, sok ezer elemből álló fegyvertára volt. Ebből mintegy húsz fegyvert találtunk meg a világon, köztük például Philadelphia városában, de akad hazai magángyűjteményben is. Azon kevesek egyike vagyok, akik mind a szigetvári, mind a költő és hadvezér Zrínyi Miklós szablyáját kézbe vehettem, előbbit Bécsben, utóbbit a csehországi Bítov városkában.

Akármerre pillantunk, könyvekkel és sportrelikviákkal találkozik a tekintetünk. Mikor csatlakozott az olvasás és a labdarúgás az életéhez?

Ötéves korom óta futballozom, és amikor csak lehet, több kollégámmal most is lemegyünk reggelente a tornaterembe, hogy egy-két órán keresztül rúgjuk a bőrt. És hogy miért a lila-fehér? Sok mindent le lehet cserélni, a színeket azonban nem. Így maradtam egész életemben Újpest-drukker. A könyvek pedig a végtelen szerelem. Hiszek a Guttenberg-galaxis létjogosultságában, méghozzá a papíralapú könyvben, a régi könyvek pedig különösen sokat jelentenek. Az otthonom és a másik, ugyanezen a campuson található irodám tele van 16-17-18. századi munkákkal, de az 1945 előtti katonai szabályzatok, amelyekre nemrég kattantam rá, éppen most jelölnek ki újabb gyűjtőirányt.

Miben leli örömét, ha nem szakirodalommal foglalkozik?

Mindenevő vagyok!

Fantasyval nem tudom elképzelni a kezében!

Ha fantasyt említ, akkor Zsoldos Péter nevével válaszolok…

Rendben, bár Zsoldos számomra inkább sci-fi szerző.

Elfogadom, bár az Avana-trilógia egyik kötete, a Távoli tűz már-már fantasy. De akkor maradjunk annyiban, hogy a fantasztikus irodalom szóban forgó műfaja kiesik, a fiam ellenben nagyon szereti. A science-fiction viszont közel áll hozzám, Zsoldos mellett Isaac Asimov munkásságát is megkerülhetetlennek gondolom, de Lőrincz L. László könyveit, amelyek a misztikum és valóság talaja között egyensúlyoznak, szintén kedvelem. Filmek terén is mindenevő vagyok, bár leginkább a régi magyar filmekben lelem örömömet. Nagyon bírom az angol humort is (a Csengetett, Mylord? nagy kedvenc), de a magyar stand-upot is zabálom. Egyébként ezt a fajta nyitottságot követelem meg a hallgatóimtól is.