Nincs több magányos Don Quijote

Katonás ember. Határozott, precíz és jellemes. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hungária körúti kampuszán található egyik irodájában fogad minket (van még egy az intézmény falain belül), ahol csupán egy üveg félliteres víz jelent igazodási pontot az éltető káoszban. Az akadémikus napi használati cikkei: szakirodalom, jegyzetlapok, emléktárgyak az asztalon, a háta mögötti vitrines könyvszekrényben irodalmi alkotások és szakmunkák. Higgadt fanatikushoz méltóan az Újpest FC labdarúgócsapat tárgyi emlékei (régi-új és kis-nagy focilabdák tömkelege), valamint a magyar történelem Zrínyi Miklósainak – a „szigetvári hős” és dédunokája, a költő-hadvezér – tisztelőjeként régi térképek, három-négyszáz éves ágyúgolyók a bútor „dekorelemei”.

Nem bánja, hogy előbb érkeztünk, hiszen produktív emberként gondol magára. Energikus a hangja, karakán, és nem pejoratív értelemben: már-már pattogó. Örömmel beszél a hivatásról, a karrierállomásokról és lelkesen a szívének legfontosabbakról: a családról, a szenvedélyről és a rajongásról. És ha nem lenne egyértelmű, a frissen nyugállományba vonult vezérőrnagy közvetlen és őszinte interjúalany, aki gondolkodás nélkül hellyel kínálja a fotóst, majd egy óvatlan pillanatban odafordul hozzá, hogy megkérdezze, tud-e malmozni. „Tényleg? Nézze, akkor utána ütünk egyet!” – zárja rövidre a témafelvetést.

Aktív katonai pályafutása az előző hónapban ért véget: dr. Böröndi Gábor vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke elismerő szavakkal köszöntötte nyugdíjba vonulása alkalmából a Honvédelmi Minisztérium Balaton utcai objektumában, két nappal a 65. születésnapja előtt. Hogyan élte meg az elmúlt sűrű heteket?

Rendben volt minden, főleg a barátságok itthoni és határon túli ápolásával telt az elmúlt időszak. Ennyi év alatt kialakult az a kapcsolatrendszer, amit időnként érdemes felfrissíteni, köztük horvát, szlovén, osztrák kollégákkal. Mindemellett rengeteg magyar kollégával ápolok – hadseregen belüli, haderőn kívüli – jó viszonyt. Most sokukkal találkozhattam abból az apropóból, hogy betöltöttem a hatvanötöt, s így az aktív szolgálattól visszavonultam. De ha a kérdés arra irányul, hogy lelkileg hogyan érintett a nyugállomány, akkor azt felelem: köszönöm, jól vagyok.

Amikor készültem az interjúra, többeknek említettem, hogy hamarosan beszélgetni fogunk. Általában két visszajelzés érkezett: nem hiszik el, hogy „a Padányi” már hatvanöt vagy nem akarnak beletörődni, hogy nyugállományba vonul. Egyetért velem abban, hogy rengeteg szakember és alkotó végez kiemelkedő teljesítményt jóval a nyugdíjkorhatár felett is?

Én is így érzem. Nehéz megtalálni az egyensúlyt aközött, hogy az ember nehogy abba a hibába essen, hogy pótolhatatlannak érzi magát és aközött, hogy vannak még tervei. Mindezzel csak oda szeretnék kilyukadni, hogy amennyiben lehetőséget kapok, akkor valóban szeretnék még néhány évet ráfordítani a munkára. Azt meg köszönöm szépen, ha azt üzenték a kollégák, hogy nem is nézek ki olyan pocsékul.

Négy és fél évtizede kezdte a katonai pályafutását. Felidézné a bevonulása napját?

Milyen jó, hogy erről kérdez, mert Bozó Tibivel (Bozó Tibor nyugállományú altábornagy, a Honvédelmi Sportszövetség elnöki tanácsadója – NMM.) éppen a napokban beszéltünk erről a Tábornoki Klubban, hiszen együtt vonultunk be. Ezzel kezdte ő is, hogy „szép öcsém, ’mikor Mezőtúron bevonultunk azon a nyári napon!” Valóban megvan a pillanat, címszavakban idézem fel. Salgótarjánban vonatra szálltam, szüleim kijöttek, könnyes búcsú, Mezőtúron meg leszálltunk a vonatról. Egy nagyobb, kevésbé barátságos laktanya, rengeteg ugyanolyan ember, mint én. Teljesen egyformák voltunk: rövid haj, riadt tekintet. Aztán a kiképzés, ami nem volt könnyű. Hogy csak egy példát említsek, a mezőtúri föld nagyon ki tud száradni, a gyalogsági ásót könnyűszerrel el lehet benne hajlítani…

Egyértelmű volt, hogy végigcsinálja?

Olyannyira, hogy azt is mondhatnám, hogy már ott többé-kevésbé eldőlt, hogy ki az, aki végigcsinálja, és ki az, aki nem. Név szerint emlékszem azokra, akik velem együtt letették a katonai esküt és bevonultak Szentendrére, ahol már fizikailag és mentálisan kevesebb teher nehezedett ránk. Én műszakiként tanultam és szolgáltam; kétszakasznyi hallgatóként indultunk, de már a második évben összevontak minket egy szakaszba, mert a többieket a matek meg a mechanika kiszórta.

Mi motiválta a pályaválasztásban?

Mivel komolytalan lenne azt várni egy tizennyolc évestől, hogy nagyon tudatosan megtervezzen egy életpályát, az én döntésemet is számos tényező befolyásolta. Egyrészről volt ebben valamiféle romantika. Másrészt ott munkált bennem egy olyan számvetés, hogy gépiparit végeztem, nem is ment rosszul, s a műszaki szakma nem csak katonai, hanem civil végzettséget is adott, hiszen építőgépész-üzemmérnöki diplomát is kaptam. Tehát az ajánlat, amit a honvédség tett, szimpatikus volt. És még valami: nem bántam meg. Gondolom, ezt is meg akarta kérdezni.

Igen, de biztos voltam a válaszban.

Örülök, ha ez kívülről is látszik. Gyakorlatilag az elmúlt negyvennyolc évben minden olyan lépcsőfokot megugrottam, ami egy műszaki tisztnek megugorható. Vezérőrnagyként fejeztem be a pályafutásomat. Szolgáltam szakasz- és századparancsonként, zászlóaljtörzsfőnökként, ezredtörzsfőnökként, dandárparancsnok-helyettesként. Intézményileg pedig a csapatnál, a vezérkarnál; helyileg bel- és külföldön – két évet töltöttem Boszniában, ahol a teljes békefenntartó erő műszaki főnöki beosztása szakmailag igencsak kívánatos pozíciónak számított. Ki merem jelenteni, hogy szakmailag rendben van a dolog, és tudományos vonalon sem kell szégyenkeznem, hiszen a Magyar Tudományos Akadémia doktora vagyok. Több mint négyszáz publikáció és ezerötszáz hivatkozás van a hátam mögött. Számomra ezek a dolgok összeadódnak, arról nem is beszélve, hogy nejem, két gyermekem, három unokám van.

Árnyalatnyi különbségtételt tett a „szakma” és az „akadémia” között. Külön tudja ezeket választani?

Nem lehet és nem is szabad különválasztani: a kettő kiegészíti egymást és olyan szinergiákat szabadít fel, amelyek másképp valószínűleg nem szabadulnának fel. Nálam azért fonódott össze a kettő, mert a tudományos dolgozataimat a szakmából írtam, a műszaki csapatok alkalmazásából, a kutatásaim egy része ma is ebbe az irányba mutat, de évek során azért belekóstoltam a hadtörténelmi kutatásokba, az éghajlatváltozással kapcsolatos védelmi jellegű problémákba. A suszter maradjon a kaptafánál elv alapján minden kutatásomat a honvédelem szemszögéből közelítettem meg.

Az SFOR többnemzeti béketámogató haderőnél a Magyar Műszaki Kontingens parancsnokhelyetteseként és törzsfőnökeként szolgált Bosznia-Hercegovinában és Horvátországban. Hogyan értékeli ezt az 1997-98 közötti időszakot két és fél évtized tükréből?

Szívesen emlékszem rá, szakmailag jelentős kihívásként éltem meg. Egyébként nem volt nagyon komfortos az időpont, mert éppen egy háromhónapos hollandi útról jöttem haza, amikor a repülőtéren az akkori műszaki főnök gépkocsivezetője várt rám. „Megyünk a főnökhöz” – ezzel fogadott, én pedig marha büszke voltam, aztán kiderült, hogy tulajdonképpen arról van szó, hogy mennie kellene Bosznia-Hercegovinába szolgálni. Mondom, most jöttem haza. Erre ő, hogy menjél nyugodtan haza, rendezd el a dolgokat Hatvanban, aztán irány Bosznia! Az első misszióm a Magyar Műszaki Kontingens törzsfőnökeként és parancsnok-helyetteseként egy évig tartott Okučaniban. Fél év szünet után megint fél év következett Okučaniban, majd egy fél évet Szarajevóban töltöttem el. Ha dicsőség vagy becsvágy szempontjából tekintek a kérdésre, felsorolhatom, hogy egy békefenntartó erő műszaki főnökének lenni, harmincezer ember munkáját szakmailag támogatni, ötvenfős törzset vezetni, rangidősként egy nemzetet képviselni, csupa olyan tényező, ami igencsak jelentős. Talán nem is csináltuk rosszul, hiszen végül egy másik magyar, az akkor ezredesi rendfokozatú Szabó Pista (Szabó István nyugállományú altábornagy, a Honvédelmi Minisztérium későbbi honvédelmi államtitkára – NMM.) váltott a beosztásban.

Milyen feladatokat kellett elvégezni?

Mindent, ami a műszaki támogatáshoz tartozik: számos híd-, repülőtér-, vasút-, kikötőépítési projekt vezetése (köztük a mostari Öreg-híd helyreállításában való részvétel), akna- és lőszermentesítés megszervezése, katonai táborok építése, bontása, átalakítása, környezetvédelem. Bár közhelynek hangzik, tényleg óriások vállán álltam, hiszen olyan törzsem volt, amelyben a műszaki tisztkollégák egytől-egyig kiváló szakemberek voltak a világ minden pontjáról. A főnököm egy egészen elsőrangú spanyol tábornok volt, aki emberileg és szakmailag is rengeteget adott. Itthonról pedig Tompa János tábornoktól, az akkori műszaki főnöktől minden támogatást megkaptam, de a Művelet Irányító Központról is szólnom kell; onnan akkor még hadműveleti tisztként dr. Böröndi Gábor és az akkor dandártábornoki rendfokozatban szolgáló Isaszegi János nyugalmazott vezérőrnagy segítette a munkámat.

Mit tart még kiemelkedően jelentősnek a szakmai térképén?

A balkáni szolgálatomhoz hasonlóan nagyon szép időszaknak élem meg azt az évet, amikor dandárparancsnok-helyettesként szolgáltam a szentesi műszaki dandárnál, 2004-ben és 2005-ben. Szakmailag az is rendkívül szép kihívás volt: jó volt újra belekóstolni a csapatéletbe, jó volt újra olyan dolgokkal is foglalkozni, amivel az egyetemen talán kevesebbet foglalkoztam.

Nehéz időben állta a sarat Csongrád-Csanád vármegyében…

Szentesen minden nap kihívás volt, hiszen éppen arra az időre esett a sorkatonaság felszámolása. Tehát volt egy erős váltás abban, hogy akkor kikkel, hogyan, milyen módon dolgozunk. De alapvetően ott is a szakmával foglalkoztunk, hiszen a műszaki dandár mivel foglalkozzon, ha nem azzal. Egyébként a különböző missziókban mindig az a nehéz, hogy közben a család meg Hatvanban élte a maga életét, így csak valamiféle „távapuka” tudtam lenni, aki időnként megjelenik, ajándékot hoz, aztán vasárnap este eltűnik. Ugyanakkor a sok különféle szolgálat rendkívül hasznos volt, mert hitelességet ad az embernek. Tehát valószínűleg nehezen mondhatnák azt, hogy csak dumálok a katedrán, nincs is első kézből származó tapasztalatom.

(Folytatjuk!)