Ahol a levegőben vibrál az évszázados múlt

Isonzó. Nagyapáinknak, dédapáinknak e szó nemcsak egy folyót jelentett, hanem egy fogalmat is, amely egybeforrt a mérhetetlen szenvedéssel és a túlélés reménytelenségével. Az első világháború mintegy 120-150 kilométer hosszú olasz frontjának e kis szakasza olyan mérhetetlen áldozatokat követelt, amiket a 21. századi átlagember eszével felfogni szinte lehetetlen. A mai Olaszország és Szlovénia határának közelében tekergő, haragoszöld vizű folyót környező hegyek birtoklásáért 1915 májusa és 1917 novembere között tucatnyi csatát vívtak Olaszország és az Osztrák–Magyar Monarchia csapatai. A történelembe „isonzói csaták"-ként bevonult véres ütközeteket a legtöbb (had)történész a Nagy Háború nyugati frontjának állásháborújához hasonlítja. Mégpedig joggal. Hiszen ahogy a verduni „vérszivattyúban" és a somme-i csatában a francia, az angol és a német fiatalemberek szinte egy teljes generációja veszett oda, úgy az Isonzónál az olasz, az osztrák és a magyar csapatokat tizedelte meg a világtörténelem első totálisan gépesített háborújának brutalitása.

Másfél millió ember. Egyes források ennyire teszik az áldozatok – egészen pontosan a hősi halottak, az eltűntek és a sebesültek – számát. A két és fél év alatt szinte végig támadó olaszok 1,1 milliós vesztesége mellé, a Monarchia hadseregéből 550 ezer áldozatot követeltek a hegyek és a folyó.

Amíg az ember nem jár a helyszínen, közhelynek gondolja az „érezhető történelem" kifejezést. Pedig az Isonzónál és a környező hegyekben tényleg ott vibrál a levegőben az évszázados múlt. Legalábbis ezt mondják a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum (HM HIM) munkatársai, akiknek az utóbbi időben néhány alkalommal lehetőségük volt bejárni a nagy háborús olasz front legfontosabb szakaszait. A száz éve még nagyrészt kopár, mára már néhány éves-évtizedes fák ezreivel benőtt hegyoldalakon különösebb keresgélés nélkül rá lehet akadni az egykori védelmi vonalakra. Az egymástól néhány tíz méterre kiépített lövészárokrendszerek nyomait valószínűleg még az elkövetkező száz év sem lesz képes elfedni, ma pedig még egyértelműen kivehetők a sziklába vájt árkok és bunkerek, fedezékek és a kisebb-nagyobb gránáttölcsérek…

Az első világháború néhány évvel ezelőttig valahogy nem igazán foglalkoztatta a történelem iránt érdeklődő átlagembereket, szinte kivétel nélkül mindenkit jobban érdekeltek a második világégés történései. Aztán ahogy közeledett 2014 júniusa, a szarajevói merénylet, illetve a Nagy Háború kitörésének századik évfordulója, egyre többen kezdtek el „foglalkozni" az első háborúval is – véli dr. Kovács Vilmos ezredes. A HM HIM parancsnoka szerint „ezzel természetesen semmi gond nincsen, a szakembereknek viszont kötelességük, hogy ezt a »felfokozott emlékezést« ne csak a százéves évfordulóhoz lehessen kötni, hanem az emberek tudjanak meg egyre többet a több mint tízmillió katona életét követelő első világháborúról."

A HIM azt tervezi – mondja a parancsnok –, hogy jövőre, azaz az olasz front megnyitásának századik évfordulóján több alkalommal is rendhagyó történelemórát tartanának a magyar szakemberek az egykori hadszíntéren. A vezérkari tanfolyam hallgatóit, az MH Ludovika Zászlóaljnál, illetve az MH Altiszti Akadémián legjobb tanulmányi eredményeket elért honvéd tiszt- és honvéd altisztjelölteket hoznák el tanulmányi kirándulásra az Isonzóhoz, hogy saját szemükkel láthassák azt a környéket, ahol az első világháború kegyetlen harcai folytak. Minderre a feltételek adottak, és remélik, hogy megkapják a szükséges elöljárói jóváhagyást is.

Összegyűjtött relikviák

A HM HIM szakembereinek tervét segítheti azt is, hogy a térségben számos, magánkezdeményezésből létrejött és működő múzeum várja az érdeklődőket. Általában azokat az olasz, illetve osztrák–magyar katonai felszerelési tárgyakat, relikviákat és (természetesen hatástalanított) fegyvereket, robbanószerkezeteket mutatják be, amelyeket az egykori frontvonalon kutatva gyűjtöttek össze. Több helyen az egykori lövészárokrendszert és a kavernákat is kitakarították, valamint felújították, hogy az érdeklődők még jobban megfigyelhessék azokat a műszaki megoldásokat, amelyek használatával harcoltak egymással a szemben álló felek.

„A kaverna sziklába vájt üregeket jelent, amelyeket mind az olasz, mind pedig az osztrák–magyar egységek készítettek az Isonzó folyót körbevevő hegyeken. A legtöbb, felújított kaverna a Sabotin hegyen található, ezekben járva az embernek nem nehéz elképzelni, hogy mekkora munkával járt e mesterséges barlangok megépítése, és hogy használatuk milyen védelmet jelentett a katonáknak" – mondja Kovács ezredes, aki elárulja azt is: számtalan mára már beomlott vagy éppen száz évvel ezelőtt elhagyott, s azóta csak a vadon élő állatok által „használt" kaverna pöttyözi a „Szent Hegyek"-nek is nevezett hegyeket, azaz a Monte San Michelét, a Monte Santót és a Monte San Gabriellét. Némelyikben a katonák által hátrahagyott felszerelési tárgyakat s gyakran még lőszereket, robbanószerkezeteket is találni.

Így jártak a HM HIM szakemberei is, amikor a Monte San Gabrielle oldalában, az egyik magyar kaverna pontos helyszínének kutatása közben egy olasz gyártmányú tábori ágyú 65 milliméteres repeszgránátjára bukkantak. „Valószínűleg száz éve fekszik itt a földön, a gyújtószerkezete letörött, mozgatása nagyon veszélyes lenne" – mutatja a rozsdás fémdarabot Hatala András zászlós, a múzeum lőszergyűjteményének vezetője, aki pontosan az ilyen esetek miatt lett tagja a csapatnak. Elárulja: ilyenkor a legcélszerűbb értesíteni a helyi tűzszerészeket, akik majd gondoskodnak a robbanószerkezet elszállításáról. A sűrű erdőben nehéz „a robbanószerkezethez közel lévő, jól azonosítható tereptárgyat" találni, így a zászlós rögzíti a gránát pontos GPS-koordinátáit, hogy az információt később átadhassa a helyi tűzszerészeknek.

Civil összefogással

A tengerszint felett 600-700 méter magasra felnyúló hegyek között kanyargó Isonzó (mai nevén Soča) folyó partjától alig néhány méterre, örökzöld cserjékkel körbeültetett területen bújik meg a száz évvel ezelőtti harcok újabb örök mementója: a Solkan katonai temető. Az 1915-től használt sírkertben egyforma, szürkére fakult műkő „fejfák" alatt a harcok kétezer hősi halottja nyugszik. Olaszok, osztrákok és magyarok vegyesen. Dr. Ravasz István alezredes hadtörténésztől megtudjuk: a pontos számok nem ismertek, de legkevesebb 1500 osztrák–magyar katonát temethettek ide, s ismerve a Monarchia hadseregének nemzetiségi arányait, vélhetően legalább 700 honfitársunk alussza örök álmát a Sabotin és a Monte Santo lábainál.

„Amikor az olaszok elfoglalták a területet, nem dúlták fel a sírokat, hanem saját halottjaikat is ide temették. Aztán amikor ismét a Monarchia kezére került a temető, ők is békén hagyták az olasz hősi halottak nyughelyeit. Sőt, arról is vannak feljegyzések, hogy amikor éppen temetés zajlott, még az ágyúkkal is más irányba céloztak a tüzérek, nem zavarva meg a szertartást" – mondja az alezredes, miközben mutatja: a magyar halottak sírkövein kicserélték a neveket és a halál dátumát tartalmazó alumíniumtáblákat, illetve minden kődarabra egy nemzetiszín szalagot is kötöttek.

„A magánemberek és a civil szervezetek közül sokan utaznak ide Magyarországról, hogy ápolják az elesettek emlékét" – magyarázza a hadtörténész.

Ugyancsak a civil összefogás jó példája a Monte San Gabrielle hegy déli lejtőjén felújított emlékgúla. Az eredeti emlékművet még 1917-ben emelték az itt harcoló 4. nagyváradi honvéd gyalogezred hősi halált halt katonáinak emlékére – az ezred parancsnoka, Kratochvil Károly kezdeményezésére. Az emlékgúlát az elmúlt közel száz esztendőben kikezdte az idő és az időjárás. Társadalmi összefogással, a Honvédelmi Minisztérium támogatásával, illetve szlovén segítséggel azonban idén sikerült felújítani. Újraavatását májusban tartották. Az arra járó turisták közül még ma is sokan hajtanak fejet a kőépítmény előtt…

„Az emlékmű közel van a 468-as magassági ponthoz. Ahhoz a magaslathoz, amelynek először a megtartásáért, majd később a visszafoglalásáért nagyon komoly harcokat folytatott 1917 őszén a 20. honvéd gyaloghadosztályhoz tartozó 4. gyalogezred. E stratégiai pont lezár bizonyos irányokat, amelyek lehetővé tették volna, hogy az olasz erők megkerüljék a Monte San Gabriellét" – mondja Kovács ezredes, kitérve arra, hogy az első világháború után Kratochvil Károly rövid ideig a Hadtörténeti Múzeum parancsnoka volt.

Fotók: a szerző felvételei