Keresztül Kabulon

Szöveg: Farkas Anikó és Iványi Balázs főhadnagy | 2012. december 5. 15:40

Először hagytuk el a katonai táborok biztonságát, hogy meglátogassuk a tucatnyi magyar logisztikust, akik az Afgán Nemzeti Erők kiképzését mentorálják. Félórás autózás Kabulon keresztül, főzni tanuló afgán kiskatonák és fegyveresek a főúton. Helyszíni tudósítás Afganisztánból.

Kabul egyik ütőere a Highway Seven, régi nevén a Jalalabadi út. (Jalalabad egyébként, mint később, a koalíciós erők ottani táborának kapui ellen elkövetett összehangolt merényletek után megtudjuk, alig két óra Kabultól autóval ezen az úton). A forgalom a nap minden órájában óriási: ez a középen elválasztott, kétszer két – nem hivatalosan kétszer három – sávos főút a város egyik legforgalmasabb útvonala. Ez köti össze a KAIA-t sok más kabuli táborral, köztük a franciák által üzemeltetett Camp Warehouse-zal, ahol a magyar Logisztikai Mentor Csoport (LMCS) él, és ahonnan dolgozni jár. Ide indulunk át a megkerülhetetlen Highway Sevenen egy konvojjal. A biztonsági szint aznap – mint az indulás előtti eligazításon kiderül – narancssárga, ami annyit tesz: bármi megtörténhet, de nincs információ közvetlen merénylettervről.

Bizalom kérdése

A civil afgán lakosság bizalmának megnyerése érdekében elvileg már nem közlekedhetnek zárt konvojok a városban, azaz olyan követési távolságot kell tartani, hogy a két katonai autó közé beférjen egy polgári is. Persze a gyakorlatban ez koránt sincs így. Nagy lendülettel, az autók közt cikázva igyekszik a gépjárműoszlop mielőbb maga mögött hagyni a forgalmas útszakaszt, lehetőleg esélyt sem adva a civil autóknak a besorolásra.
A katonák óvatossága érthető, hiszen az alaposan őrzött táborban érzékelt nyugalom a városba kilépve azonnal szertefoszlik, mivel itt még most is gyakoriak a merényletek. Azonban az afgánok felé sugárzott bizalom tényleges jelei nyomban tetten érhetőek, amint megérkezünk első célunkhoz, az Afgán Nemzeti Hadsereg (ANA) logisztikai kiképzőbázisára, ahol a mentorfeladatokat magyar és horvát katonák látják el.

Vegyük le a repeszmellényeket – javasolja M. őrnagy az ANA bázisára érve, hozzátéve, bizalmatlanságot sugározna, ha az általuk őrzött objektumban is viselnénk a védőfelszerelést. A helyzet pikantériája, hogy az utóbbi időkben történt merényletek nagy részét épp az ANA egységei és nem a koalíciós erők katonái ellen követték el.

Megvetni az ágyat

A táborban már afgán kiképzők oktatják a magyar katonák támogató segítségével a tizen-huszonéves fiúkat a katonai logisztika alapfogásaira 6-8 hetes turnusokban. Arra, hogyan kell főzni, katonai autókat vezetni, szerelni és szállítást szervezni. De sokaknak meg kell tanítani az alapvető higiéniás szabályokat is; ottlétünkkor éppen a szabályos ágyazás fortélyait magyarázzák a több száz katonának.

Legnehezebb főzni tanítani őket, hiszen kulturálisan itt az csak az asszonyok dolga – magyarázza az őrnagy.
Hiába azonban a jól felkészített oktatógárda, igen szegényes az az eszközkészlet, amivel a gyakorlatban is elsajátíthatják a tanultakat. „Bár nem ez lenne a feladatunk, ahol csak lehet, igyekszünk szerezni oktatási segédeszközöket vagy a tábor felszerelésének javításához anyagokat" – mondja M. őrnagy, s példaként a mosdókonténerek tetején lévő víztartályok szigetelésére mutat. Ők szerezték a szigetelőanyagot, s javaslatukra borították be a tartályokat.

Persze az ilyen ötletek megvalósulásához nem kis pedagógiai-pszichológiai érzék kell, hiszen a bizalom elnyerése érdekében minden ilyen javaslatot úgy igyekeznek eladni, hogy a parancsnok úgy érezze, az ő fejéből pattant ki a gondolat.

A legnagyobb gond az utánkövetés teljes hiánya – mondja az őrnagy. Az itt képzett fiúk kikerülve a táborból elvesznek az ANA egységei között vagy az oda vezető úton. Senki nem tudja megmondani, hogy egyáltalán hányan jutnak el a csapatokhoz, hányan maradnak katonák vagy hogy hányan hasznosítják az itt megszerzett tudást a lázadók oldalán.

A parancsnoki sátorban fogadja a magyar újságírókat Mohammad Salim Ahmadi alezredes, a tábor parancsnoka, aki elmondja, mennyire szeretik a magyarokat, de a meglátása szerint nem lesz gond azután se, ha az ISAF kivonul Afganisztánból. A szovjetek kivonulása után is megerősödött az egység az országban – nyomatékosítja.

Fegyveresek az úton

Az ANA bázisáról egy rövid autózással érünk el a Camp Warehouse-ba, ahol a már megérkezett váltással együtt másfél tucatnyi magyar katona barátságos, szinte családias szállásán elbeszélgetett idő miatt lassan besötétedik, s az éggel együtt sötétedik a sofőrök homloka is. Nem szeretnek este vezetni, a kaotikus közlekedési viszonyok sötétben még nehezebben átláthatók, s mesélik, nem ritka a forgalommal szemben, lámpa nélkül közlekedő autó. S mintha csak az ördögöt festették volna a falra: óriási a forgalom, a konvoj nehezen tud együtt maradni. Egyszer csak az éppen előzött kamion előtt lefékez egy személyautó, s mire mellé érünk, két felfegyverezett afgán pattan ki a kocsiból. Még fel sem ocsúdtunk, mikor a sofőr egy „húzzunk innen, de gyorsan!" felkiáltással rátapos a gázra, s a konvoj nagy lendülettel továbbcikcakkozik a forgalomban, maga mögött hagyva a feldühödött helyieket, akik végül a szemközti sávban igyekeztek a fegyverrel nyomatékosítva elrendezni valamilyen konfliktust. Az eset mindennapos – mesélik később a katonák.