Nagy utazás…

A tűzszerészek kivonulnak a tábor külső fala mellett elhelyezkedő, de kívülről drótkerítéssel övezett területre, és megkezdik annak átvizsgálását, miközben munkájukat s majd az átvizsgált területet is őrök és megfigyelők biztosítják.

Az előretolt repülésirányító − vagy ahogyan szerinte szakszerűbben nevezik „összfegyvernemi tűzirányító" − eközben pontosít és folyamatos rádiós kapcsolatot tart. Aki a civil szemmel taxirendszerben működő helikopterrel távozni szeretne, felkészül az indulásra (kevlármellény és sisak), vagy ha a tábor vendégeket vár, akkor a fogadásukra tervezettek célozzák meg maguknak az egy órával későbbi kivonulást a tábor végébe. Ha a helikopter a vártnál jóval előbb érkezik (ami gyakori eset), akkor a „Figyelem, figyelem! Kocka készültség! Kocka készültség!²" vezényszóra veszi kezdetét a katonás kapkodás.

Éppen így érkezett meg kis médiacsoportunk is Pol-e Khumriba, ahol azonban az érkezést megelőző káoszból semmi nem látszott számunkra, a kapuban Sipos Antal ezredes és helyettese, V. alezredes, valamint a Tartományi Újjáépítési Csoport (PRT) 13. váltásának kommunikációs altisztje vártak minket.

A mondás, miszerint Kabul a nagyváros, Mazar-e Sharif a kisváros, Pol-e Khumri pedig a falu, már első pillantásra is beigazolódni látszott, de csakis az összehasonlítás legjobb értelmében: Camp Pannonia a többezres bázisok után a kedves kisközösségek jóleső érzését nyújtja, a táborban ráadásul többnyire magyarokkal, magyar katonavárosokról (Székesfehérvár, Tata, Debrecen, Pápa stb.) elnevezett lakókonténerekkel, magyar feliratokkal és magyarosabb ételekkel találkozunk.

Itt a táborban dolgozó afgánok is „jó
reggelt!" kívánnak és „hogy vagy?"-ot kérdeznek, a falak és emléktáblák pedig a mi történeteinket elmesélve a mi érzelmeinkre hatnak. Az előttünk álló nap programját, a biztonsági előírásokat és tennivalókat, valamint a tábor egyes épületeit és helyiségeit (így többek között a Hard Rock Camp Pannoniát) még ebéd előtt megismerhettük, a délután pedig már a technikai bemutatóé és egy kirándulásé lehetett.

A Humvee-k a zord külső és a mozgásunkat nagyban nehezítő mellények ellenére meglepően kényelmesnek bizonyulnak, a toronylövész rendszeres időközönkénti forgásának jellegzetes kattogása pedig ütemes alapzajt biztosít az „utazáshoz". A település portól magasan kavargó útjain haladva fölfelé az úgynevezett nyugati megfigyelőpont irányába szomorú látványt nyújt az ázsiai ország szegénysége és nyomora. A konvojt alkotó Humvee-knak vadul integető kisebb-nagyobb gyermekek és asszonyok mind mezítláb vagy egy szál papucsban álldogálnak a decemberre már igencsak fagyos útszéleken, s a katonák elmondása szerint vizet kérnek, azért kiáltanak.

De a konvojparancsnok főtörzsőrmester eligazítása egyértelmű volt: útközben nem állunk meg, és a hegytetőn is csak akkor szállunk ki, ha a gépjárműparancsnok jelzése erre határozott engedélyt ad. Az utat megelőző briefingből tudjuk meg azt is, öngyilkos merénylők szándékairól van információ a környéken, így még indokoltabb a fokozott figyelem. Amint elérjük az úti célt, lövészkatonák pattannak ki a katonai járművekből, hogy alaposan ellenőrizzenek mindent és biztosítsák a többiek kiszállását, valamint a stratégiailag megfelelő „parkolást".

Az OP West-ként emlegetett megfigyelőpontról egyébként – amelyen afgánok állnak őrt –, jól látszik Camp Pannonia egésze, de tiszta időben a magyar−amerikai Műveleti Tanácsadó és Összekötő Csoport (OMLT) bázisáig is ellátni onnan.
A kinti élményekből másnap is kivehettük a részünket: a magyar PRT-k története egyik legnagyobb projektjének lezárása közeledik: a település eddigi legközelebb eső és legnagyobb iskolája épült meg a Magyar Honvédség és a Külügyminisztérium támogatása és együttműködése révén az elmúlt 18 hónapban. Az átadási ünnepséget megelőzően még egy utolsó pontosításra kerül sor a PRT parancsnoka és az iskolát építő fővállalkozó között. Nem udvariassági látogatás ez, a parancsnok és a CIMIC-tiszt hölgy is határozott, számon kérő kérdéseket fogalmaz meg a vállalkozó felé, aki pedig tudja, itt nem beszélhet mellé.

Az újságírók kedvéért büszkén meséli, hogy bár fűtés nincs az iskolában (persze az eddigi sátor helyett így is jóval védettebben tanulhatnak majd a diákok), az elektromos áramot bevezették, így szükség esetén (és a rendelkezésre álló kapacitások függvényében) még fűteni is lehet majd a termeket.

Az biztos, hogy a helyiek a kivonulás után sem felejtik majd el egyhamar a magyar katonákat, hiszen az iskolapadokon sorra olvashatóak a több mint hat éven át a tartomány fejlesztéséért tevékenykedőkre emlékeztető „HUN PRT" feliratok.
Az ismét Mazar-e Sharifig tartó visszautunk a „helikopter-taxi rendszerben" ezúttal egy Black Hawk fedélzetén, egy Chinookkal kísérve valósult meg, ahonnan még a már ismertnél is nagyobb élményt jelentett a Hold- és Mars-szerű tájak, havas hegycsúcsok, meredek kanyarok és völgyek váltakozása. Meglepetések azért az út elejére és végére is jutottak: előbb az indulást követő percekben szálltunk le mindjárt (mint később megtudtuk, Khilagayon), ahol egy tankolás erejéig újabb katonai bázis látogatóinak mondhattuk magunkat, majd a leszállás előtt közvetlenül úgynevezett tűzcsapdák hagyták el a helikoptert, amelyek a hozzá nem értő szemek és fülek számára akár ránk célzott támadásnak is tűnhettek (tűntek).

Mazarba már-már visszatérő vendégként, a jóleső ismeretség érzésével érkeztünk meg újra, és elevenítettük föl eddigi utazásunk legemlékezetesebb élményeit magunknak és kísérőinknek. Az élménybeszámoló MeS „Sansi" nevű bárjában történt − e bárok az afganisztáni éjszakai élet már jól ismert, 11 órakor bezáró, hangulatos beszélgetésekre, csocsózásra és a megengedett maximum két kis pohár vagy egy korsó sör elfogyasztására lehetőséget adó közösségi helyiségeit jelentik.

———————————
¹A szöveg fiktív, a szerzők a tábor biztonságára való tekintettel változtatták meg az eredeti felszólítást.
²A szöveg fiktív, a szerzők a tábor biztonságára való tekintettel változtatták meg az eredeti felszólítást.

Fotó: Koszticsák Szilárd (MTI)