Julius Caesar és Szent Patrik is élvezte a kalózok vendégszeretetét
Szöveg: Kecskeméti József | 2009. május 2. 15:29Az elmúlt hónapok eseményei kapcsán ismételten a figyelem középpontjába került a tengeri kalózkodás, ami végigkísérte az emberiség jóformán teljes történetét, és kortól függetlenül mindig jó megélhetést biztosított művelőinek, sőt, nem mellékesen a világ művészetét is megihlette.
Szinte felsorolhatatlan, hány szerzőt ihletett meg a vadromantikus kalózlét. Vélhetően mindannyiunk meghatározó élménye lehetett Long John Silver története, melyet Robert Louis Stevenson vetett papírra. A Kincses sziget számos feldolgozást megélt. A női olvasók is megtalálhatják a maguk örömét a könyvekben: Daphne du Maurier regénye, A francia kalóz szeretője éppúgy romantikus szálakat tartalmaz, mint Janus Meissner Jan Marten kalóz regényes históriája című regénye, bár ez utóbbi tán közelebb áll a történelmi tényekhez. A filmek sora is végtelen. A történelmet némiképpen szabadon értelmező, ám mégis csak a tényeken alapuló Kapitány és katona épp úgy ide tartozik, mint A Karib-tenger kalózai trilógia, vagy éppen a Feketeszakáll szelleme című vígjáték. Sőt. Jules Verne hőse, Nemo kapitány is afféle ökokalóz volt. Számos rajzfilm is született a témában, sőt Japánban két – mondhatni kultikus – manga és anime sorozat is készült: a Black Lagoon és a One Piece.
Az egyik legősibb foglalkozás
Az angol pirate elnevezés összetett szó: első részét latin (pirata) és görög (peira) eredetű szavak adják, amik nagyjából annyit jelentenek, hogy útonálló. A második részt (attempt, experience) már az angolok tették hozzá, s így alakult ki a „mesterség" XVII-XIX. században gyakran használt elnevezése, a pirate, ami átvitt értelemben annyit tesz, mint „szerencsét találni a tengeren". A legkorábbi kalóztámadásokról ugyanakkor jóval korábbról, a Kr.e.13. századból származnak dokumentumok. A támadásokat főként az Égei- és a Földközi-tenger térségében élő népek ellen követték el. A kalózokat ekkoriban két görög törzs, a tirrének s a trákok adták, akik a görög terjeszkedésnek ellenálló Lemnosz szigetén találtak menedéket. Ahogy teltek az évek, egyre-másra alakultak ki a mediterrán térség kalózállamai, mint például a hírhedt illírek alkotta közösség, melyek már a Római Birodalom kereskedelmét is veszélyeztették.
Rettegett az egész világ
A kalózkodás súlypontja a III. században áttevődött a Márvány- és Fekete-tengerre. Ekkor már gót és herul kalózok fosztogatták a hajókat. Nem csak hajók estek áldozatul a fosztogatásnak. Szintén gót kalózok rontottak Ciprusra és Krétára is. A hadjáratokon nem csak mérhetetlen gazdag zsákmányra tettek szert, de ezerszám ejtettek foglyokat is. Mindezek ellen hatékonyabban kellett fellépni, ezért a Classis Britannica (a Római Birodalom egy haditengerészeti flottája) élén a gall Carausiust bízták meg azzal, hogy számoljon le a kalózokkal, s biztosítsa a szabad hajózást a La Manche-csatorna térségében. A korabeli dokumentumok szerint nem kisebb személyiséget is foglyul ejtettek kalózok, mint Szent Patrikot. Írország védőszentjét az ír kalózok 14-16 éves kora körül hurcolták el, s hat éven át tartották rabszolgasorban.
A kora középkor egymással vívó nemzetállamai kedveztek a kalózkodásnak. A vikingek a IX. századtól a XI. századig uralták a tengereket. Kalandozásaik során nem csupán Nyugat-Európa tengerparti városait támadták, de a szárazföld belsejét sem kímélték. A vikingek egészen Sevilláig eljutottak kalandozásaik során. Nem csupán Európát veszélyeztették, de Észak-Afrika partjaiig is eljutottak. Mindeközben a Földközi-tengeren a muszlim kalózok uralkodtak. Dél-Franciaország és Észak-Itália partjainál pedig saját hadikikötőket alapítottak. A főként szaracénok alkotta kalózok 846-ban még Rómát is elfoglalták, sőt a Vatikánt is megostromolták. A X. században az arab kalózok az egész mediterrán térséget lerohanták és rettegésben tartották. A XIV. században pedig Velence krétai helytartója rákényszerült, hogy arra kérje a velencei flottát, hogy állandóan járőrözzenek a térségben.
Megérte kalózkodni
Bár a kalózhajókon szigorú hierarchia uralkodott, azért mégis csak törekedtek valamiféle egyenlőségre. Ezt mutatja, hogy a szállásmestereknek a legtöbb hajón vétójoga volt a kapitánnyal szemben. A hierarchia elsősorban azt volt hivatott eldönteni, hogy ki milyen mértékben részesedik a rablott javakból. A legértékesebbnek egyébként az orvosi szállítmányok, a gyógyszerek számítottak. Egy-egy ilyen rakomány akár 300-400 fontot, mai áron számolva körülbelül 470 ezer fontot is hozhatott a konyhára. A legendákkal szemben a kalózok nem rajongtak az ékszerekért. Egyrészt általában nem voltak tisztában az értékükkel, másrészt ahhoz, hogy felosszák a zsákmányt, még el is kellett adniuk. A kalózkapitányok egyébként általában két részt tartottak meg a zsákmányból, és többnyire ugyanennyi jutott a szállásmestereknek is. A legalább két éve a hajón szolgáló legénység egy résszel gazdagodott. A legsikeresebb kalózhajók legénysége élete során legalább egyszer számíthatott 1000 fontnyi (mintegy 1,7 millió dollár) fizetségre. A legnagyobb összeget 1692-ben Thomas Tew fizette ki, miután egy indiai hajót zsákmányolt 1692-ben: az egyszerű legénység javadalma 3000 fontra (mai áron 3,5 millió dollárra) rúgott. A kapitány része ennek két és félszeresét tette ki. A brit haditengerészetnél ekkoriban a kapitányok fizetése havi 8,8 font volt.
