Szekeres Imre: A hatvanéves NATO
2009. március 31. 9:50Egy nemzetközi szervezet életképességének kiváló fokmérője, ha túléli annak az indoknak a megszűnését, amiért létrehozták. Az április 4-én hatvanadik születésnapját ünneplő NATO, amelynek hazánk egy évtizede, 1999. március 12-e óta tagja, már bizonyított.
Integráló ereje, problémamegoldó képessége lehet, hogy néha fáradni látszik, de biztos vagyok abban, hogy újszerű megoldásokkal, további bővítéssel, a partnerországok közötti viszony javításával évtizedekre megkerülhetetlenné tehetjük a NATO-t a világ politikai színpadán.
A diplomácia a hatalom féken tartásának művészete. Henry A. Kissinger, a republikánus Nixon elnök legendás külügyminiszterének bon mot-ját éppen az utolsó republikánus adminisztráció látszott leginkább elfeledni. Az eredmény ismert: Európa és Amerika között vita bontakozott ki a NATO feladatairól és jövőjéről. Különösen a német–amerikai és a francia–amerikai viszony sínylette meg ezeket a szóváltásokat. A nézeteltérés azonban az elmúlt években alábbhagyott, majd szertefoszlott, részben azért is, mert kirobbantói helyett új politikusok léptek színpadra. Nicolas Sarkozy francia elnök, Gordon Brown brit miniszterelnök, Angela Merkel német kancellár érzékelhetően másképp gondolkodik az európai szerepről, Európa és Amerika viszonyáról, mint elődeik. Barack Obama beiktatásával pedig az amerikai oldalon is megtörtént a szemléletváltás.
Mindez persze nem jelenti, hogy ezen túl kritikátlanul támogatunk minden amerikai kezdeményezést. Az USA azt sem várhatja el, hogy Európa ne rendelkezzen önálló biztonságpolitikai vízióval, illetve, hogy a NATO-tagországoknak ne legyen meg a saját nemzeti érdekük. Vissza kell térnünk a NATO eredeti céljához, a tagországok biztonságának együttes garantálásához. Ma már nem a Szovjetunió jelenti a fenyegetést, hanem a szervezett bűnözés, a klímaváltozás, az energiaellátás bizonytalansága, a természeti katasztrófák, a terrorizmus, a cybertámadások. És nem fenyegetés, de realitás immár, hogy a világ ismét többpólusúvá válik, új gazdasági, energetikai és majdan katonai nagyhatalmak születnek, amelyekkel számolnunk kell. Elemi érdekünk az erősebb NATO, amely képes tagjainak több biztonságot garantálni, még akkor is, ha egy gazdasági világválságban a legtöbb ország elsőként befelé fordul, és nem érezve közvetlen katonai fenyegetést védelmi költségvetéséből próbálja enyhíteni a károkat.
Az új világrend egyik újonnan kirajzolódó (vagy éppen a múltból felsejlő) pólusa a Szovjetunió legnagyobb utódállama, Oroszország. Mérete, politikai súlya, atomarzenálja önmagában is indokolja erejét. Európa számára különösen fontos, mint kontinensünk legnagyobb energiaexportőre, de megkerülhetetlen szereplője a közép-ázsiai térségnek is. Oroszország előtt nyilvánvalóvá kell tennünk, hogy nem lehet vétójoga a NATO bővítésével kapcsolatosan. Minden országnak szuverén joga megválasztani azt a szövetséget, amelyhez tartozni akar. Oroszországnak a területi integritás és szuverenitás elvét tiszteletben kell tartania. Ugyanakkor el kell fogadnunk, hogy az euroatlanti térség biztonsága és biztonsági közérzete nagymértékben függ az orosz kapcsolatoktól.
Nem azért, mert Oroszország katonai veszélyt jelent, hanem azért, mert az együttműködés hiánya megnehezíti az akut globális válságok kezelését. Erre példa Afganisztán vagy Irán, ahol a közös fellépés nyilván hatékonyabb lenne. A NATO számára kulcsfontosságú, hogy Oroszország biztosítsa a szövetség számára kulcsfontosságú műveletekben, főképp Afganisztánban csapatainak a tranzitútvonalat és a logisztikai hátteret. De Oroszország fontos partner lehet a terrorizmus- és a kábítószer-csempészet elleni küzdelemben is, ahogy a fegyverzet-ellenőrzési együttműködésben és a nemzetközi vizeket mind jobban veszélyeztető kalózkodás elleni közös fellépésben. A leköszönő NATO főtitkárt, Jaap de Hoop Scheffert fogadó Barack Obama is az orosz kapcsolatok javítását emelte ki március végén a Fehér Házban tartott sajtótájékoztatón. Szerencsére hazánk jó kapcsolatokat ápol Moszkvával, így Magyarország ennek a közeledési folyamatnak egyik katalizátora is lehet. Ezt jelzi, hogy magyar tábornok szolgál összekötőként az orosz kormány és a NATO között a szövetség moszkvai irodáján.
Persze a fegyveres megoldás csak az első lépés lehet a rendezés felé. Szerencsére a NATO a második lépéshez is megfelelő eszköz, hiszen nem csak katonai szervezet, hanem politikai szövetség is. A második lépcsőnek pedig a politikai megoldásnak kell lennie, ezt erősítette meg az amerikai elnök is múlt pénteken, amikor bejelentette az USA új Afganisztán-stratégiáját. Meg kell találni, vagy meg kell erősíteni a helyi érdekcsoportokkal, a hadurakkal az afganisztáni népcsoportokkal a közös hangot. Reális célt kell magunk elé tűzni: nem akarhatunk egy nyugati típusú mintaállamot kiépíteni, hanem a helyi viszonyok között működőképes ország létrehozásában akarunk segíteni. Afganisztánban az afgán kormányzat és az afgán nép tudja a rendezésért a legtöbbet tenni, a nemzetközi közösségnek viszont a lehető leghatékonyabban kell segítenie ezeket az erőfeszítéseket.
Az afganisztáni rendezés elsősorban nem katonai feladat. Az elfogadható szinten működő államapparátus és gazdaság létrehozására legalább ekkora, ha nem nagyobb hangsúlyt kell helyezni. A mindennapi, normális életfeltételek kialakítása, az infrastruktúra fejlesztése integráns része kell, hogy legyen a nemzetközi közösség erőfeszítésének. Kulcsfontosságú az „afganizálás", a „local ownership" megteremtése, Afganisztánban afgán megoldásra van szükség. Ugyanígy számolni kell a regionális megközelítés, a „regional ownership" fontosságával. Pakisztán problémájának megoldása nélkül nincs afgán megoldás. A két ország – Afganisztán és Pakisztán – kapcsolatában is előrelépésre van szükség. De más környező országok is hatással vannak a régió egészére. India, Irán, és Kína is részesei kell, hogy legyenek a megoldásnak.
Magyarország derekasan kiveszi a részét a rendezésből, hazánk újjáépítési csoportot működtet Baghlan tartományban, és az idei választásokra újabb katonai erővel, egy lövészszakasszal erősíti a békefenntartó erőket az országban.
A Magyar Honvédség afganisztáni jelenléte szövetségesi, s mint ilyen közvetett nemzeti érdekünk, a balkáni béke pedig közvetlen nemzeti érdeke hazánknak. Túlzás nélkül állíthatom, hogy specialistái is vagyunk a balkáni békefenntartásnak, nemcsak azért, mert másfél évtizede részt veszünk benne, hanem, mert évszázadok óta együtt élünk a balkáni népekkel, ismerjük, értjük és megérjük őket. Nem véletlen, hogy a magyar nagykövetség volt az összekötő misszió Horvátország NATO-felkészülése idején, és hamarosan ugyanezt a feladatot Montenegró esetében is elláthatja a magyar diplomáciai képviselet. A térség országaiban zajló rendezési folyamat egyik legfőbb szószólói mi vagyunk a NATO-ban, és ezt a szerepet a jövőben is vállalnunk kell. Még akkor is, ha a válság a Balkánon is a bezárkózást erősíti a gyakran akadozva-csikorogva, de elkezdődött együttműködés helyett.
A szövetség előtt tornyosuló feladatokat a tagországok csak akkor tudják megoldani, ha a múltban megszokottnál okosabban költik el a védelmi költségvetést. Meg kell találnunk azokat a megoldásokat, amelyek az ésszerűbb, hatékonyabb forrásfelhasználást lehetővé teszik. Példaértékű a stratégiai légiszállító-kapacitás megteremtésére irányuló öszszefogás, amelyben nem csak NATO-tagországok vesznek részt. A Pápára települő szállítógépek évtizedes hiátust oldanak meg, a töredékéből annak, amennyibe a projektet finanszírozó országoknak önállóan kerülne ennek a képességnek megteremtése.
A képességfejlesztés során figyelembe kell vennünk, hogy országaink területi épségének, szuverenitásának megóvása, illetve az expedíciós műveletekben való részvétel nem egymásnak ellentmondó igény. És az arányos teherviselés elve alapján mindenkinek hozzá kell járulnia a közös teherviseléshez, nem csak a kollektív védelem előnyeit élvezni.
A képességfejlesztés azonban csak az egyik fontos előttünk álló feladat. Ugyanilyen fontos a NATO és az Európai Unió viszonyának rendezése. A nyugati világ luxusa, hogy tartósan problémákkal teli a két meghatározó szervezet viszonya. A NATO–EU kapcsolatok stratégiai szintű javítására égető szükség van. Erre az egyik lehetőség a stratégiák összehangolása: törekednünk kell egy közös transzatlanti világkép kialakítására. Biztos, hogy ennek a problémának a megoldásához megkövesedett politikai konfliktusokhoz kell hozzányúlni a szövetségben is: előbb-utóbb napirendre kell venni a Ciprus kapcsán kiéleződött, és változó intenzitással azóta is zajló görög–török konfliktust, vagy éppen Törökország és az EU tisztázatlan viszonyát. Ezek nélkül ugyanis lehetetlen a NATO és az EU viszonyának megnyugtató és hosszú távú rendezése.
Ahogy a gazdaságban, úgy a politikában is igaz, a válság nemcsak szorító kényszer, de egyben esély is. Esély egy új szemléletmódra, a takarékosabb, de hatékonyabb biztonság megteremtésére. Egy aktívabb, és erősebb NATO kialakítására, amely több biztonságot garantál mindannyiunk számára. A feladat nehéz, néha talán lehetetlennek tűnő is. De biztatásképpen ismét fordulhatunk Henry Kissingerhez, aki szerint a történelem valamennyi elismert külpolitikai stratégiája olyan vezetőktől származott, akiknek a tervét a szakértők rendszerint ellenezték.
Dr. Szekeres Imre
Kapcsolódó cikk:
