A Budai Önkéntes Ezred hősei előtt hajtottak fejet

Szöveg: Draveczki-Ury Ádám | 2012. február 13. 17:26

A Budai Önkéntes Ezred Vérmezőn álló emlékművénél tartott megemlékezést a Honvédelmi Minisztérium és a Magyar Honvédség február 13-án, hétfőn délután, a második világháborús harcok budapesti befejeződésének évfordulóján.

Galéria

1599087786

1599087788

1599087789

1599087790

Kun Szabó István dandártábornok, az MH Támogató Dandár parancsnoka, Budapest helyőrségparancsnoka megemlékező beszédében kiemelte: a Vérmező az újkor kezdete óta katonai gyakorlótér volt, és ebbéli minőségében mindig is szimbolikus, emblematikus szerepet töltött be. „1945-ben a tér ismét szabadságszerető emberek gyülekezőhelye lett: kimerült, leharcolt, de reményteljes új embereké. Ezek az emberek magyar katonák voltak, akik előzőleg végignézték, amint Budapest pár hét alatt romhalmazzá válik" − fogalmazott a dandártábornok.

Kun Szabó István felidézte: a fővárosba szorult magyar katonák közül 1945 január közepétől egyre többen adták meg magukat nemcsak egyénileg, de alegységek szintjén is, és aránylag nagy létszámban kapcsolódtak vissza a harcokba a szovjetek oldalán. A Déli pályaudvarért vívott harcokban már igen tekintélyes létszámban vettek részt, ám a nagyobb létszám nagyobb véráldozattal is járt, különösen azért, mert a szovjetek rendszerint a legveszedelmesebb helyeken indították őket a legnagyobb véráldozattal járó rohamokra. Az emberveszteség így körükben 60-70 százalékos volt.

A szovjetek február 12-én Budai Önkéntes Ezred néven több, kisebb-nagyobb szövetséges magyar alakulatot önállósítottak Variházy Oszkár alezredes parancsnoksága alatt.

Ezekben a hetekben sajnos előfordulhatott, hogy magyar katona a magyarral küzdött – emelte ki Kun Szabó István dandártábornok, és rámutatott: a 600 fős veszteség biztosította az antifasiszta hatalmak előtt, hogy a magyar hazafiak nem hajlandóak segédkezet nyújtani az értelmetlen pusztításhoz, hanem lehetőségeikhez mérten képesek és hajlandók fellépni ellene, miközben két zsarnoki rendszer gigászi hadseregének küzdelme következtében Magyarország romtengerré változott.

Kun Szabó tábornok hangsúlyozta: az, hogy a Budavári Palotára 1945. február 13-án nemcsak a szovjet, hanem a magyar zászlót is kitűzték, ékesen bizonyította, hogy a nemzet nemcsak meghalni hajlandó hazájáért, hanem élni is. Az 1967-ben állított, 2007-ben felújított emlékmű a Vérmezőn méltó módon őrzi azon 2500 magyar katona emlékét, akik merték vállalni a fegyveres küzdelmet a fasizmussal szemben.

„Hiszem és tudom: ma többen vagyunk, akik velük együtt hajlandóak lennénk a béke, a jog, a szabadság és a demokrácia, mindazon értékek védelmében hasonlóan cselekedni, amelyek nélkül egy modern európai ország nem létezhet" − zárta beszédét a dandártábornok.

A beszédet követően a megjelentek koszorúkat helyeztek el az emlékmű talapzatánál.