Állj, vagy lövök!

Jó, hogy nem mérik az időt a tárazásnál, ezzel nem lehet sietni. Szeretem a tár fogását, hűvös. Sorba rakom a töltényeket, betárazok, a szerelvényt megigazítom, felsorakozunk, enyém a kettes lőállás. Fixírozom a célalakot, próbálom elképzelni, milyen lenne, ha megelevenedne, ha lőtér helyett műveleti területen lennénk, éles helyzetben. És nem maradna más megoldás, elfogynának a békés eszközök, elő kellene húzni a Parabellumot… Ne kelljen!!!

Lerázom a gondolatfoszlányt, felsorakozunk. Parancsszavak hallatszanak. Eligazítás. Csak lábra és karra lehet lőni, a céltáblán azok a kék részek, a piros tilos, egy olyan találat halálos vagy súlyos sebet jelentene. Előremegyünk a tüzelőállásba, a piros zászló vonaláig, hangjelzés a toronyból, elhangzik a kötelező figyelmeztető mondat, mint a filmekben: „Állj, vagy lövök!". A fülvédő miatt tompán távoliak a zajok. Álló helyzetből célzok, aztán meghúzom a ravaszt, egész jó lett, azt hiszem, belőttem magam, most kell gyorsan ismételni, aztán megint lassabban, ez a szokásom, a felénél várok egy kicsit, jó kabala volt eddig. Jöhetnek a kapáslövések, kicsit leengedem a pisztolyt, aztán vissza és tűz.

Csend lesz aztán, „Fegyvert vizsgára!"  − hallom, majd felhangzik a „Tüzet szüntess!" jel a toronyból, aztán irány a célalak. Közelebb érve látszanak az apró lyukak a kék felületen, szerencsére a vörös, a tiltott zóna érintetlen, meglesz a legalább „jó" lőeredmény.

Fotók: a szerző felvételei