Az Ezüstcápa gyomrában

Noha az MH Légi Vezetési és Irányítási Központ légi irányító központja esetében folyamatos irányításról, angol szakszavakról, kiképzési repülésről, nyomon követésről, dokumentálásról beszélünk, az objektív történések mellett nem lehet kizárni a lelki tényezőket sem akkor, amikor először a védett tér elé érünk. Mobiltelefonunk kis szekrényké

Ahogyan szinte követhetetlenül haladunk előre a hadműveleti terem felé, némi izgalom és elfogódottság lesz úrrá rajtunk – most még a Magyar Honvédségen belül is egyedi, különleges helyen járunk.

Ráadásul szükség lesz a fantáziánkra is ahhoz, hogy teljes valójában fel tudjuk mérni az itt zajló mindennapi munka szavakkal nehezen körülírható lényegét és azt a felelősséget, ami egy-egy váltás tagjainak vállain nyugszik. A természetes barlangrendszerben kialakított mesterséges környezetben ugyanis értelemszerűen nem látjuk a Sziklában nyomon követett civil járatok apró alakjait az égen – a katonai vadászgépek hajtóműveinek jellegzetes hangjáról nem is beszélve. Viszont minden pillanatban a monitorokon megjelenő légi helyzetképet ellenőrzők, légtérfigyelők fölé kell képzelnünk őket, nem elégedhetünk meg a képernyők aprócska, színes, lassan mozgó ikonjaival…

Hátradőlni nem lehet

Radarok, irányítás, légtérellenőrzés és repülőgép: elválaszthatatlan egységet képeznek, egyik sem létezhet a másik nélkül. Túlzás nélkül emberi életek, komoly anyagi vagyon és az ország légterének biztonsága függ attól a munkától, amit a mai szolgálatvezénylés alapján Nagy Gábor őrnagy, váltásparancsnok (MC, master controller) koordinál.

„Silver Shark, MC!" – veszi fel a munkaállomására telepített néhány telefon egyikét az őrnagy, aki nem olyan régen vette át a szolgálatot Kovács István őrnagytól. (A Silver Shark, azaz ezüstcápa a CRC nemzetközi hívókódja.) A terem közepén, fenn a nagy kivetítők felett vöröslő számok tanúsága szerint reggel fél nyolcra jár az idő – az egyezményes koordinált világidőt (hadműveleti időt) jelző óra pedig éppen két órával kevesebbet mutat.

Az eligazítást és a szolgálatok átadás-átvé

Becslések szerint a Magyarország légterében lezajló napi civil légi forgalom körülbelül 2000–2500 gépet jelent. A radarszázadok működtette-üzemeltette radarok érzékelik ezeket a gépeket, és az adatok ide, a légi irányító központba érkeznek.

Ezeket elsőként az útvonal-előállító csoport útvonalkövető (TKM, tracker manual) beosztásban dolgozó katonái értékelik. Meghatározzák például, hogy az adott elsődleges jel valóban repülőgéptől származik-e, és ha igen, akkor a számítógépen történő követését lehetővé tevő szimbólummal, úgynevezett trackkel látják el.

„Ez az úgynevezett track-képzés folyamata, minden itt kezdődik. A repülőgépeket jelentő jeleknek track-számot adunk, ami alapján majd be lehet őket azonosítani. Mi különböző billentyűkombinációkat alkalmazunk, a számokat maga a számítógéprendszer generálja" – világítja meg Czinege Tünde főtörzsőrmester az útvonalkövetők folyamatos feladatát.

Repülőgép: azonosítva!

Néhány munkaállomással odébb az egyik monitor felett újabb, megfejtésre váró betűk olvashatók: „IDO". A betűszó magyarul azonosítótisztet jelent (identification officer); a részleg feladata pedig első látásra roppant egyszerűnek tűnik: két perc alatt be kell sorolniuk a track-számokkal ellátott gépeket az előre meghatározott azonosítási kategóriákba.

Molnár János százados mosolyogva megjegyzi: „Ebben a pozícióban rejlik a legtöbb hibalehetőség."

„Nyilvánvalóan más kategóriába sorolunk egy általános járatgépet és mondjuk a Gripeneket. Szintén más halmazba kerülnek például a VIP-személyt szállító gépek, és megint más azonosítást kapnak mondjuk a nem NATO és nem EU-tagállamok katonai gépei. Ha durván meg akarnám határozni a tevékenységünket, akkor elsősorban a légi járművek «baráti», illetve «nem baráti» besorolását kell elvégeznünk, majd egyéb szempontok alapján történik további kiemelésük az általános légi forgalomból" – mondja a százados, aki váltótársaival egyetemben akkor találja magát nehezebb helyzetben, amikor nem áll rendelkezésre elegendő adat a pontos azonosításhoz.

Ilyenkor megkezdődik az egyeztetés az illetékes légügyi hatóságokkal, vagy éppen a Külügyminisztériummal, ha például a diplomáciai engedély körül támadna némi bonyodalom.

Várja is, meg nem is

Továbbhaladva – fizikailag egy munkaállomással odébb, képzeletben pedig a légtérellenőrző rendszer csúcsa felé – a következő monitorra pillantva hazánk felett igen lassan – a valóságban viszont roppant gyorsan – haladó zöld ikonokat láthatunk. Nem véletlenül tűnik nyugodtnak a légihelyzetkép-előállító csoport aktuális parancsnoka – vagy az angol elnevezést rövidítve TPO –, Szalontai Richárd főhadnagy.

„A zöld azt jelenti, minden rendben van. Láthatod egyébként a monitoron kijelölve az elöljáró harcálláspont meghatározta felelősségi légteret, amiben jelenleg dolgozunk, miként az is jól látszik, hogy a határainkon sok, pirossal jelzett gép mozog. De ezekkel nincs dolgunk jelenleg, nem repülnek be légterünkbe. Átlagos, csendes a délelőtt" – ad rögtönzött helyzetjelentést a főhadnagy, aki a jelenlegi, idillinek mondható helyzetben „csak" felkészülten várja az esetleges légi eseményeket. Azaz dehogy várja…

Furcsa kettősség ez, mert mindkét állítás

„Sok esetben létezik a géphez megfelelő repülési terv, csak éppen nem érkezik meg hozzánk, elakad valahol a rendszerben. Az ilyesmi azonban szerencsére egyre ritkább. A rádiókapcsolat hiánya viszont gyakori eset, és ez szintén incidensnek számít. Ilyenkor rögzítem az összes, adott pillanatban elérhető adatot és aztán – a további információk begyűjtése mellett – jelenteni, jelenteni és jelenteni kell. Egyrészt például az MC felé, adott esetben a szomszédos országok légi irányító központjai felé és természetesen az olaszországi elöljáró harcálláspontnak" – avat be minket a várható, de mégsem várt légi eseményekbe a főhadnagy.

A TPO-nak ugyanakkor nem szabad csupán a várakozásra koncentrálnia, feltétlenül szükséges, hogy hasznosan töltse azt az időt, amíg nem kell beavatkoznia a folyamatokba. Akár tanulhat például nyelvet, frissítheti az ismereteit, vagy éppen feldolgozhat, kiértékelhet egy korábban bekövetkezett olyan légi eseményt, amire még nem volt példa. Ez utóbbi azért nagyon fontos, hogy legközelebb már gördülékenyebben, tökéletesebben működjön minden. Példának okáért…

„Megkezdődött a készültségi Gripen-géppár gyakorló riasztása" – szakítja félbe az elmélkedést fel sem pillantva a képernyőről Szalontai főhadnagy, mi pedig máris átmegyünk a fegyverzetirányító szekcióhoz, ahol éppen Börcsök Balázs főhadnagy, vadászirányító közöl rövid, határozott angol szakkifejezéseket a Gripenek hajózóival. Arcáról egy pillanat alatt leolvasható a tökéletes koncentráció.

„Köszönöm, megvan a cél!"

Előre meghatározott légtérben, napi szintű feladat az elfogás gyakorlása, és ilyenkor nem csupán a vadászok, de az irányítók is gyakorolnak.

„A lényeg: az elfogásnak sikerülnie kell, rá kell vezetnem a gépet a célra − persze mindeközben ügyelve arra, hogy betartsuk az ide vonatkozó törvényeket és repülésbiztonsági szabályzókat. El kell jutni addig a pozícióig, amikor a hajózó azt mondja, «Oké, köszönöm, megvan a cél». Meghatározom többek között a kezdeti taktikát, a repülési magasságot és a sebességet. Az elfogás során a látási viszonyok okozhatnak gondot, ám a kijelölt cél is változtathatja a repülési paramétereit, és ilyenkor utána kell mennem. A munka minden perce izgalmas" – foglalja össze dióhéjban a gyakorló elfogás (Tango Scr

„A nyári leállás után kezdődik újra a kiképzési repülés is – a hajózók ma kezdenek az alapvető feladatokkal. Aztán persze folyamatosan jönnek a magasabb szintű gyakorlatok, például a hangsebesség feletti elfogás, az éjszakai harcászat vagy a kettő-a-kettő elleni harc. Folyamatosan igyekszünk alkalmazkodni a hajózók igényeihez, és ez fordítva is igaz " – fűzi hozzá Börcsök Balázs.

Jó néhány óra elteltével érdekes módon egyszerre fázni kezdünk, pedig a hőmérséklet itt lenn állandó. Állítólag ez természetes jelenség, ugyanúgy hozzátartozik a mindennapokhoz, mint mondjuk a reggeli rádiótesztelés. Az alig több mint egy éve végzett fiatal vadászirányító, Tulok András hadnagy is zubbonyt vesz fel, miközben azt taglalja, hogy irányítóként sokkal inkább a saját képességeire van utalva, mint a más területen dolgozó szakaszparancsnokok. Szerinte ide különlegesebb képességek kellenek, amelyeket aztán folyamatosan lehet fejleszteni.

„A mi munkákban nagyon fontos a kiemelkedő stressztűrő képesség és a figyelem-összpontosítás. Gyorsan kell reagálni az eseményekre, és nincs két ugyanolyan feladat, nincs két egyforma nap. Csak annyiban, hogy hétköznap, hétvégén, ünnepnapon 0-tól 24 óráig védelmezzük az ország légterét és biztosítjuk a kiképzési repüléseket. Noha az irányításnak léteznek különböző fajtái, a légvédelmi feladatoknál, mint például az éles alfa-riasztás, a teljes felelősség az irányító vállán van" – mondja.

„Silver Shark, MC!"

A hadműveleti központban a rendszer csúcsán a váltásparancsnok (MC) áll, illetve pontosabban ül, és az eltelt órákban megszámlálhatatlanul sokszor kellett telefonon egyeztetnie, jelentenie, például az elöljáró harcálláspontnak, a Poggio Renaticóban települt 5. Légi Műveleti Központnak.

Nagy Gábor őrnagy szerint az MC a napi munkavégzést tekintve sajátos helyzetben van, mert noha minden végső döntés és a végső felelősség is az övé, a szekciók konkrét munkájába nem szól bele. Ha viszont a szekcióparancsnokoktól kérdés érkezik felé, azonnal tudnia kell a megfelelő választ.

Persze ez a munka nem csupán a veszprémi Sziklában ilyen − a NATO valamennyi hasonló központjában ez a helyzet. Mivel Nagy Gábor őrnagy ellenőrként rendszeresen jár más nemzetek központjaiban is, saját tapasztalata mondatja vele, hogy a végeredmény tekintetében mindenhol jó szinten hajtják végre az előírt feladatokat. Csak éppen az nem másodlagos, hogy miként érik el ezt a végeredményt.

„A végrehajtás folyamatában bizonyos szempontok alapján lehet különbségeket tenni. Számtalan visszajelzés is alátámasztja: annak ellenére, hogy fiatal NATO-nemzet vagyunk, a magyar katonák a jók között is jól teljesítenek" – von mérleget az őrnagy, ám aztán abba kell hagynia a beszélgetést, mert ismét csörög a telefon.

„Silver Shark, MC!" – szól bele a kagylóba érthetően és tisztán, miközben szavait a terem visszhangja messzire viszi. Persze nem a külvilágba, csak a Sziklán belül, a kiválasztottak, a speciálisan kiképzettek közé…

Semmi rendkívüli?

„A szolgálat ideje alatt rendkívüli esemény nem történt". Általában ez a mondat hangzik el a váltáskor, és bizonyára a szolgálatot teljesítők mindezt így is gondolják. A kívülálló számára viszont az átlagos, a számukra megszokott egy különleges, elsőre nehezen érthető és felfogható, sajátos szabályokkal teli világot jelent, amelyet megszokni akár itt töltött egész napok alatt sem lehetne. Ugyancsak lehetetlen leírni szavakkal azt a köteléket, amely a „légterünket védelmezzük" mottó égisze alatt érezhetően összefűzi az itt dolgozó állomány tagjait.

Kattan mögöttünk az ajtó, megint lépcsők és folyósok következnek, majd egyszerre ismét a szabadban találjuk magunkat. Felnézve az égboltra, most nem látunk éppen repülőgépet. Ám az apró gépekről és a kondenzcsíkokról egy ideig a monitorokon lassan mozgó zöld ikonok és a légterünk védelme felett őrködők koncentrálása és figyelmet sugárzó tekintete jut eszünkbe.

Fotó: A szerző felvételei

További képekért kattintson galériánkra!