Szentendrei premier

Éppen csak felszáll a hajnali köd a bázis sportpályáján, mikor kisebb csoportokban marconára festett arcú tisztek néznek farkasszemet kiképző altisztjeikkel. Találgatom, hogy kik az idegesebbek, de a tekintetekből nem sok mindent lehet kiolvasni. Részben a vizsgázókra mázolt festék, részben pedig a sokat tapasztalt, mindenre felkészült kiképző tiszthelyettesek, zászlósok rezzenéstelen arca miatt. Kétségtelen, hogy egy diszkrét smink, netán rúzs jobban mutatna a szépszámú vizsgára váró katonanőn, mint ez a zöldes-barnás-feketés maszat… Ez azonban láthatóan egy cseppet sem nem zavarja őket.

„Eddig a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen történt a nem katonai oktatási intézményben végzett tisztek – zömmel orvosok, jogászok, informatikusok, mérnökök –  katonai alapképzése és vizsgáztatása" – mondja Róth László mérnök ezredes (bal oldali képünkön), a bázis parancsnokhelyettese, hozzátéve: „Ez az első alkalom, hogy a hathetes tanfolyamra és vizsgáztatásukra itt nálunk, Szentendrén kerül sor. Amennyiben az illetékesek úgy döntenek, ezentúl az ilyen jellegű képzés itt zajlik majd, de – az elképzelések szerint – már három hónapos időtartamban. A most jelen lévő hatvan tiszt − hadnagytól őrnagyig − egyébként számos katonai szervezettől, alakulattól érkezett, de vannak köztük olyanok is, akik a Honvédelmi Minisztériumból, a Katonai Biztonsági Hivatalból vagy a Katonai Felderítő Hivatalból jöttek."

A tisztek most arra várnak, hogy számot adjanak a gépkarabély szét- és összeszereléséből, tereptanból, híradó és egészségügyi ismeretekből, harcászatból, alakiból, és a jó ég tudja még milyen, a katonák számára létfontosságú tárgyból.

Érdekes feladat például a sebesült-ellátás a gyakorlatban, amikor a jogászdoktor köti be az orvos „sérült" szemét, aki közben egy sátorlapon ücsörögve dicséri az ellátás színvonalát. Közben azért megkérdi, hogy jogi tanácsokban is ilyen ügyes-e a bajtársa? Azután, mikor a vizsgáztató törzsőrmester jelesre értékeli a jogászi sebkötözést, megegyeznek, hogy jobb, ha mindketten maradnak eredeti szakmájuknál…

„Doktor Háncs Tivadar orvos főhadnagy jelenkezem – áll vigyázzban Róth ezredes előtt a Honvédkórház–Állami Egészségügyi Központ traumatológiai és kézsebészeti osztályának alorvosa, aki hamarosan ortopéd-traumatológus szakorvos lesz. A sebész 195 centiméter magasból mosolyog le ránk, és szemlátomást jól érzi magát a máz alatt.
„Nagyon jó és hasznos volt az itt töltött hat hét. Szerintem minden magyar embernek át kéne esni ilyen képzésen, senkinek nem válna kárára, hiszen a most vizsgázók többsége nem volt sorkatona sem. Sok új barátra leltem, és jó kapcsolatot alakítottunk ki kiképzőinkkel is" – mondja a most már igazi katonaorvos, aki éppen fegyverismeretből készül számot adni.

Róth ezredes néhány figyelemre méltó tényt közöl velünk, miszerint: „Kézzelfogható hogy mire képes az intelligencia és a motiváltság együtt, naponta látom, hogy mekkora öröm ilyen embereket képezni. És erre nagyon büszkék a kiképzőink is. Gondoljon bele, milyen szakmai, emberi kihívás őrmestereknek kiképezni, vizsgáztatni századosokat, őrnagyokat."

Belegondolok, és eszembe jut 1967, amikor az egyetemi előfelvételi után töltöttem sorkatonai szolgálatomat, s az alakulatnál a tizedes rendfokozatú rajparancsnokunk a hátunkon állva üvöltött, hogy jobban menjen a lapos kúszás. Itt azért más a légkör…

„A kiképző altisztek először nem nagyon tudták, hogyan álljanak hozzánk" – ezt már dr. Tordai Bertalan, a bázis egészségügyi központjának orvos hadnagya mondja. „Egy-két nap után azonban minden a helyére került, és most úgy érzem, mindnyájan – kiképzők és kiképzettek – kellemes emlékű heteket tudhatunk magunk mögött. Alakiasabbak, katonásabbak lettünk, nem beszélve az új ismeretekről, kapcsolatokról, amelyeknek mind hasznát vesszük a jövőben" – összegzi véleményét a 29 éves, Semmelweis Egyetemet végzett katona- és katasztrófa-orvostani szakos tiszt. A vegyivédelmi vizsgája egyébként − elméletből és gyakorlatból is − két jelessel zárult néhány perce.

Ezután azt kérdem Róth ezredestől, hogy egy jogász katonahölggyel beszélhessek. A parancsnokhelyettes egy kis csoporthoz vezet, ahol dr. Pécsi-Huszár Réka főhadnagy, a Honvédelmi Minisztérium Kontrolling és Szabályozási Főosztályának jogásza mosolyog ránk.

„A Pécsi édesapám neve, a Huszár édesanyámé, így lettem Pécsi-Huszár" – avat bele a névadás rejtelmeibe az Erdélyből származó csinos katonahölgy, akinek a jogi mellett közgazdasági végzettsége is van, és ráadásul EU-szakértő. Most pedig már igazi katona is, mert minden eddigi vizsgája jól sikerült. „Nagyon jó kis szakaszt fogtam ki, örömmel töltöttem itt a bázison velük az elmúlt hat hetet."

László Sándor főtörzsőrmester tíz esztendeje kiképző tiszthelyettes. Most éppen gépkarabély-ismeretből vizsgáztat.
„Tisztekkel most foglalkozunk először, így kíváncsian vártuk őket. A kezdeti tartózkodás után nagyon jó munkakapcsolat alakult ki közöttünk. Lehetnek századosok, őrnagyok, nem derogál nekik, hogy őrmesterek, zászlósok oktatják, sőt vizsgáztatják őket. Tudomásul veszik, hogy mi vagyunk a kiképzők. Az igazság az, hogy mi is sokat tanultunk tőlük, hiszen egészen másféle kommunikációt igényel a velük való foglalkozás. Élveztük ezeket a heteket, és most jó érzéssel tölt el, hogy például az első három tiszt jelesre vizsgázott nálam a gépkarabély működéséből" – újságolja a tiszthelyettes, és kihúzatja a tételt a soron következő főhadnaggyal.

A tanfolyam rangidőse, dr. Rizsavi Márta orvos őrnagy, a Hévízi Rehabilitációs Intézet vezető főorvosa egy terepszínű sátorponyván térdelve gépkarabélyt szerel szét, majd össze. Hibátlanul, pedig mindkét keze bekötve.

„Semmiség" – mondja derűsen a vizsga után, „Egy kis ínhüvelygyulladás. Hogy milyen volt a kiképzés? Nekem kihívás, így is álltam hozzá. Kíváncsi voltam rá, hogy egy új helyzetben, új körülmények között hogyan állom meg a helyem. Amit itt tanultunk, biztosan nem fogjuk a mindennapi munkánkban használni, de igen jó érzéssel tölt el, hogy fontos katonai ismereteket, tapasztalatokat szereztünk, felmértük fizikai képességeinket. Úgy érzem, hitelesebbek leszünk ezután.
Hogy sok volt-e a hat hét? Ismeretszerzésből, gyakorlásból nem, a gyógyító munkából való kiesést tekintve igen, de nem volt felesleges, sőt…

A tiszti vélemények tehát egyhangúak, a hangulat oldott, egy hangos szó sem hallatszik, legfeljebb néhányan szurkolnak bajtársuknak, hogy sikerüljön a vizsga. Ezzel sincs gond: talán egy-két közepest látni a töméntelen jeles és jó eredmény mellett.

Másnap, a hathetes alapkiképzést befejezett tisztek kibocsátó ünnepségén Mikusi Zsolt ezredes, az MH KKB parancsnoka tisztkollégáihoz szólva felidézte a bázison eltöltött nehéz, sokszor embert próbáló időszakot, elismerve helytállásukat. Tájékoztatta a jelenlévőket arról is, hogy a nem katonai oktatási intézményben végzett tisztek részére tartott tanfolyam vizsgaeredménye 4,75 lett.

Tisztjelöltek robbantási foglalkozása

Néhány kilométerrel távolabb Szentendrétől, a csobánkai gyakorlótéren az MH Ludovika Zászlóalj mintegy harminc elsőéves honvédtiszt-jelöltjének robbantási foglalkozását tekinthetjük meg. Cseh Gergely főhadnagy, robbantásvezető és altiszttársa felügyelete alatt éppen a tűzzel való gyújtást gyakorolják. Ez a nagy szélben jó mókának tűnik, de nem az. A gödörben, lent, ahol a fiúk tüzeskednek, szerencsére szélcsend van.

A hallgatók hatosával előreóvatoskodnak egy mély árokig. Ott összeszerelik a robbanóanyagot a gyújtózsinórral, majd egy gyufával komótosan meggyújtják a fekete zsinór másik végét. „Jelentem, gyújtva! – hangzik sorban, és a „Hátra arc! Vissza!" vezényszóra megindulnak hátrafelé. Idő van bőven, a gyújtózsinór másodpercenként egy centivel viszi közelebb a lángot a trotilhoz. A tisztjelöltek a kijelölt helyen felsorakoznak, és arccal a robbantóhely felé várják a fülsiketítő detonációkat. Jönnek is sorban. A robbantásvezető hátrakulcsolt kezén látni, ahogy akkurátusan számolja a hat dörejt.

„Mi van akkor, ha kettő robban egyszerre?" – kérdezem, amit hamarosan megbánok. A válasz lesújtóan logikus: „Kétszer akkorát szól."

Bocsor András tisztjelölt Székesfehérvárról jelentkezett a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemre.
„Mivel elsősorban a technika érdekel, műszaki katona szeretnék lenni. Így ezt a mostani foglakozást nagyon élvezem." Mint kiderül, az egyetemi képzést is, hiszen az angol nyelvvizsgája már megvan, így elsősorban a szakmai tárgyakra és a testedzésre kell koncentrálnia. „Mióta bevonultunk, augusztus végétől a kiképző központban vagyunk, ahol nagyon komolyan veszik a testedzést" – teszi hozzá a tisztjelölt.

Cseh főhadnagy búcsúzóul még elmondja, hogy az ifjú tisztjelöltek kivételesen jó képességűek az idén. Nyilván ebben az is szerepet játszott, hogy nagyon nagy volt a túljelentkezés, így minden bizonnyal a legjobbakat sikerült ki-, pontosabban beválogatni a nemzetvédelmi egyetemre. „Az eddigi értékelések szerint csaknem 90 százalékuk kiváló eredménnyel teljesített. Ráadásul, ami igen fontos, nagyon motiváltak, mondhatni lelkesek" – zárja rövid értékelését a robbantásvezető.

Tiszthelyettesek lőgyakorlata

Ismét döcögünk néhány kilométert az UAZ terepjáróval, amiről a nagy zajban is megtudunk egyet s mást. „Idősebb, mint én vagyok, 1974-es" – újságolja vezetője, akinek nem nagy kihívás a hadi járgány terelgetése, hiszen évek óta sofőrként szolgál. Róth ezredes azonban lehiggasztja: „Nyugalom, terepre nem megyünk."

Nem is kell, hiszen az izbégi lőtérig köves az út, ott bent viszont gyalogosan közlekedünk, pedig jókora terület. Ennek ellenére, mint megtudom, ez Magyarország egyetlen olyan katonai lőtere, amelyet nem kell élőerővel őrizni.
„Hétfőtől 96 tiszthelyettes, köztük nyolc hölgy tölti napjait a lőtéren" – kezdi Udud Sándor százados, a Mecséri János Kiképző Osztálynál megalakított ideiglenes kiképző zászlóalj negyedik századának parancsnoka, aki végigkísér minket a dombok közti szeles birodalmán. Ő egyébként a Kinizsi Pál Tiszthelyettes Szakképző Iskola (KPTSZI) oktatója, csak most vezényelve van. A neve pedig svéd eredetű…

„Az ország szinte minden tájáról érkeztek a tiszthelyettes-jelöltek a szentendrei KPTSZI-be, és el lehet mondani róluk, hogy igen jó képességűek. Ez nem is csoda, hiszen mintegy 900 jelentkezőből választották ki őket" – jegyzi meg.

Az alapkiképzés első lépcsőfokaként is felfogható négynapos kitelepülés során a Magyar Honvédség jövendő altisztjei lőnek nappal és éjjel, pisztollyal és gépkarabéllyal, valamint kézigránát-dobásban is „vitézkedhetnek".
„A hétfő és kedd az előkészületek napja volt, a szerda az ellenőrzésé, ma pedig az értékelt lőgyakorlatot hajtják végre a katonák" – ismerjük meg a „menetrendet" a századostól, akitől még azt is megtudjuk, hogy ilyenkor a katonák – ahogy fogalmazni szoktak – „ridegtartáson" vannak, azaz konzerven és hideg élelmen élnek.

Nélkülözés azonban nem nagyon látszik a mozgásukon. A „Harchoz!" vezényszóra úgy mozognak, mintha valódi ellenséggel állnának szemben. De ez is a dolguk: harcszerűen mozogni, önállóan felderíteni a különböző célokat, célcsoportokat, tüzet nyitni rájuk és így tovább. Mindeközben „galád alakok" piros, zöld, kék színű füstfelhőkkel nehezítik a dolgukat a sűrű fegyverropogás közepette.

Szemánszki Zoltán zászlósnak „jól megy a bolt". A parányi helyiségben tucatszámra fogy a lőszer. „Mindenki 15 normál és 5 fényjelző lőszert kap, aminek átvételét aláírásával igazolja" – közli a szikár tényeket a lőszerkiosztó parancsnok, majd hozzáteszi: „Eddig szerencsénk volt, hogy a lövészet előtt két napig esett az eső, de mostanra a szél megszárította a növényzetet" – mutat a messzeségbe, ahol takaros kis tűz kezd életre kelni valamelyik nyomjelző lövedéktől. De semmi gond, az itteniek erre is felkészültek, hamar eloltják.

Száz méterrel odébb a katonák P9RC pisztollyal lőnek előbb a 15, majd a 40 méterre álló célalakokra. A közelebbit mindenki eltalálja, a távolabbit is sokan, bár az időnként viharos széllökések biztosan nem nagyon segítenek a pontos célzásban.

Itt van Kriston István törzszászlós, a Magyar Honvédség vezénylőzászlósa is, aki több vezénylőzászlós kíséretében szemléli meg a lövészetet. „Jó együtt látni ennyi jó katonát. Nagyon kellenek a motivált, jól képzett altisztek a hadseregbe, mert az egyre jobb altiszti karra egyre több feladat hárul a jövőben. Az elöljárók bizalma töretlen, sőt nő irántunk, egyre újabb és fontosabb feladatokat kapunk, illetve veszünk át. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha olyan altisztek szolgálnak, akik minden esetben, minden körülmények között feltalálják magukat. A cél: a legnehezebb helyzetben is a legjobbat kihozni a katonákból. Optimista vagyok, hiszen négy misszióban teljesítettem szolgálatot, de állítom, hogy a magyar katonának párja nincs. Ezen a lőtéren most olyan érték van jelen emberekben, ami felbecsülhetetlen. Jó lenne, ha erről a kincsről tudomást szerezhetne a civil társadalom is, és nemcsak élőshow-kon és celebeken nőnék fel generációk. Ez, amit itt látunk, ugyanúgy hozzátartozik a mai Magyarországhoz, csak kár, hogy kevesen ismerik" – mondja.

Fotó: Dévényi Veronika

További képeinkért kattintson galériánkra!