2014 a Medve éve?

Talán nem túlzás azt mondani, hogy egy évvel ezelőtt a januári szocsi téli olimpiára, illetve a szeptemberi NATO-csúcstalálkozóra mint 2014 talán két legfontosabb eseményére készültek az országok.

Egy éve senki nem gondolta azt, hogy hamarosan nagyon komoly események történnek, amelyek megváltoztatják az európai biztonságról alkotott véleményünket.
A szocsi olimpia, mint kiemelkedő sportrendezvény, valóban a figyelem középpontjában szerepelt 2014 elején. De emellett akadt még számos olyan dolog, amelyre ugyancsak oda kellett figyelni. Ilyen volt például az Amerikai Egyesült Államok csendes-óceáni stratégiája, amellyel egy szövetségi rendszert kívánt létrehozni Kína ellen, illetve az amerikai−japán kapcsolatok megélénkülését is hozta. Ugyancsak készültek a szövetséges országok a walesi NATO-csúcstalálkozóra, amelynek legfőbb kérdése az afganisztáni kivonulás, illetve az ezt követő helyzet megvitatása lett volna. Aztán mindez a perifériára szorult, mégpedig egy olyan eseménysor miatt, amely február 21-ig vezethető vissza. Ez az a nap, amikor alapvető fordulat következett be az amerikai, a nyugat-európai, az orosz és az ukrán politikában.

Ezek szerint az év elején még nem lehetett sejteni, hogy a már addig is lappangó ukrán válság ennyire belobban?

Nem. Az ukrán helyzet 1991 óta – amióta Ukrajna létrejött – tele volt feszültséggel. Az ukránok folyamatosan „ingáztak" az oroszbarátság és a nyugatbarátság között. Emellett pedig az ország vezetése – teljesen mindegy, hogy hívták a miniszterelnököt vagy az elnököt – mérhetetlenül korrupt volt. Az Egyesült Államok a közelmúltban 177 országot elemzett a korrupció szempontjából; ezek közül a 144. legkorruptabb Ukrajna volt. Utána már csak zömében afrikai országok következtek. Ukrajnában látszott a válság, de mivel hasonló krízisek jelei más országokban is megfigyelhetőek voltak, nem lehetett azt a következtetést levonni, hogy hamarosan minden a feje tetejére áll. Mégis ez következett be alig egy nap alatt. Február 21-én az Európai Unió képviseletében Ukrajnába érkezett a francia és a német külügyminiszter, akik – amerikai nyomásra – magukkal vitték a lengyel külügyminisztert is. Az ukrán államfőnek a következő ajánlatot tették: ne verje szét a kijevi tüntetőket, hanem decemberig kormányozzon koalícióban, utána pedig rendezzenek szabad választást. Cserébe foghatja a családját, a vagyonát és távozhat az országból, vagy ha szeretne, akkor akár maradhat is. A tüntetők számára pedig a következő megoldási javaslattal álltak elő: most nem tudnak győzni, éppen ezért egyezzenek bele a decemberig tartó koalíciós kormányzásba, majd utána szabad választások lesznek. Bár a vázolt lehetőségbe mindkét fél beleegyezett, az ezt követő amerikai diplomáciai nyomás egy teljesen új ukrán helyzetet teremtett. Erre válaszul az orosz diplomácia is támadásba ment át, s elkezdődött egy olyan szembenállás, amire jelenleg nincsen megfelelő fogalom. A hidegháború azért nem jó kifejezés, mert az a két tömb szembenállását jellemezte, a mostani ellentét pedig teljesen más tartalommal bír, mint az 1949−1990 közötti időszak.

A Majdan téri zavargások után úgy tűnt, hogy elcsitultak az indulatok, és rendeződni látszott a kérdés. Aztán néhány nappal később jött a „krími válság". Ami ott történt, az következik a kijevi eseményekből?

Igen, mégpedig nagyon sok ok miatt. De, hogy ezt értsük, ahhoz látni kell a közelmúlt eseményeit. Az oroszokat kinyomták a Földközi-tenger több országából, például Líbiából is. Az egyetlen megmaradt bázisuk Szíriában van, ahol a helyzet polgárháborús, azaz nehéz kiszámítani, mi történik a jövőben. Így Oroszország egyetlen mélytengeri kikötője a Földközi-tenger medencéjében a Krím félsziget maradt. Az a földrajzi hely, amit Hruscsov 1954-ben odaajándékozott az ukránoknak, aminek akkor a világon semmi jelentősége nem volt a Szovjetunión belül. A Krímben azonban a mai napig orosz többség van, s az oroszok úgy érezték, hogy ha Kijevben egy nap alatt el lehet zavarni az államfőt, akkor a Krímet is vissza lehet csatolni Oroszországhoz. A Krím elcsatolásához egyébként a Nyugat szolgáltatta a mintát, mégpedig Koszovóval. 1999-ben azt mondták, hogy „egy nép önrendelkezési joga fontosabb, mint a fennálló államhatárok". Nos, az oroszok most pontosan ugyanezt tették. A különbség mindössze annyi, hogy a koszovói helyzetet elfogadta a Nyugat, a krímit viszont nem.

A Krímben egy újfajta hadviselést ismerhetett meg a világ. A „beszivárgást", valamint a jelenlét folyamatos tagadását – még a meglévő bizonyítékok ellenére is. Ez a stratégia meglepte a katonai és politikai vezetőket?

A Snowden-botrány óta tudjuk, hogy a mai világban akit csak lehet, azt lehallgatják. Természetesen ezzel az oroszok is tisztában voltak, így visszanyúltak a XIX. századi hadviselés taktikájához. Nem volt semmiféle elektronikus forgalmazásuk, az üzeneteket, parancsokat írógéppel írták le és futárokkal továbbították. Így a Nyugat nem szerzett előre tudomást arról, hogy orosz egységek indultak meg a Krím felé. Csak akkor tudatosodott bennünk minden, amikor már tele volt „beszivárgókkal" a félsziget. Ráadásul az ukrán hadsereg demoralizálódott, nem tudott ellenállni, sőt egy része átállt az oroszok oldalára. Amit az ukrán flotta csinált, az maga volt a szégyen. Ráadásul azzal, hogy Ukrajnának két hét alatt három vezérkari főnöke volt, Guinness-rekordot döntöttek meg.

Aztán néhány hét alatt gyakorlatilag a krími konfliktus felett is szemet hunyt a világ. Amikor már azt lehetett hinni, hogy stabilizálódik a helyzet, kirobbant a fegyveres válság Délkelet-Ukrajnában.

Az oroszok a Krím után úgy érezték, hogy ez a konfliktus nyugvópontra jutott. Az európai politika vezetői azt mondták, hogy nem értenek egyet azzal, ami a Krímben történt, de tudomásul veszik. Ezek a politikusok úgy fogalmaztak, hogy a Krím belátható történelmi ideig elveszett Ukrajna számára. Ezt azonban az USA nem fogadta el, és rendkívül komoly diplomáciai offenzíva kezdődött a szövetségesek irányába. Ehhez jöttek még hozzá az újabb és újabb szankciós csomagok Oroszországgal szemben.

Akkor ezek szerint az oroszok számára is meglepetés volt a délkelet-ukrajnai eszkaláció?

A válasz az, hogy igen is és nem is. Amikor Kelet-Ukrajnában elkezdődtek a harcok, színre léptek a szélsőséges ukrán nacionalisták. Tevékenységüknek köszönhetően három olyan terület volt az országban – Donyeck, Luhanszk és Harkov –, ahol az orosz többségű lakosság úgy érezhette, veszélybe került. Mindannyian emlékszünk rá, hogy Harkovban rágyújtották az épületet az oroszokra, több tucatnyian haltak szörnyűséges tűzhalált. Mindezek ellenére Putyin kiadott egy felhívást, amelyben a harcok beszüntetését kérte. Harkov ezt el is fogadta, a másik két területen azonban azóta is tart a fegyveres konfliktus, amely során mindkét fél hazudik, s nemzetközi jogba ütköző tevékenységet végez.

Ez így van. Az ügy részletei még a mai napig sem ismertek teljesen. Ukrajnát egyértelműen felelőssé tették amiatt, mert nem rendelt el légtérzárat a térségben, holott tudta, hogy fennáll egy esetleges katasztrófa lehetősége. Azt viszont nem lehet megmondani, hogy ki lőtte le a gépet, hiszen a szemben álló felek ugyanazzal a haditechnikával dolgoznak. Egyébként lehet, hogy nem is baj, hogy nem derült ki még, kinek a felelőssége a tragédia. Ugyanis mindkét felet nagyon nehéz helyzetbe hozná, ha kiderülne, hogy az ő lelkén szárad a gép lelövése. Vagyis a jelenlegi helyzetben igazából senkinek nem érdeke, hogy kiderüljön a teljes igazság.

Hogy látja, miként folytatódik 2015-ben az orosz−ukrán konfliktus?

Ez sokban függ az európai és amerikai érdekellentéttől. A németek vezette európaiak célja a minszki megállapodás betartása. Nem véletlen, hogy Merkel és Putyin az utóbbi hónapokban többször beszélt egymással telefonon. Porosenko ukrán elnök szeretné leültetni egymással tárgyalni a szeparatistákat, az oroszokat, az ukránokat, a német államfőt és a francia elnököt. Ugyanakkor ebből a tárgyalásból kivonná fő ellenfelét, Jacenyuk ukrán miniszterelnököt. Hiszen amíg Porosenko Európára tekint, addig Jacenyuk az Egyesült Államok szövetségese. A probléma az, hogy Európa sem egységes, a skandináv és a balti államok, valamint a lengyelek zöme történelmi tapasztalatai miatt retteg az oroszoktól. Erre pedig még rájátszik Putyin néhány rendkívül szerencsétlen kijelentése és tette is. Az oroszok egyértelművé tették, hogy Ukrajna tagja lehet az Európai Uniónak, de a NATO-nak nem. Az észak-atlanti szövetségbe való belépést egyébként nemcsak az oroszok, hanem a németek is ellenzik, a német külügyminiszter kijelentette: ezt mindenképpen megvétózzák, ugyanis nem szeretnék, ha felbomlana az európai biztonsági egyensúly.

És a harcok folytatódni fognak?

Az alacsony intenzitású fegyveres konfliktusnak minősített háborúban az első hónapokban napi 40-45-en haltak meg. A minszki fegyverszünet óta ez a szám leesett 11-13-ra. Jelenleg ott tartunk, ahol mindenki abban érdekelt, hogy létrejöjjön egy valós fegyverszünet. Ehhez viszont elsősorban az szükséges, hogy Ukrajnában ne ütközzön egymással a miniszterelnöki és az államfői koncepció.

Összegzésként ki lehet azt jelenteni, hogy 2014 a Medve éve volt?

2014-et Putyin sem így képzelte el. Abból indult ki, hogy a sikeres szocsi olimpia megdobja Oroszország helyzetét. Ez nem következett be. Oroszország határain a konfliktusokat – többek között a csecsen kérdést – nem tudta rendezni. Az ukrán konfliktussal teret vesztett. A Déli Áramlat problematikája Oroszország számára azt jelentette, hogy a bevételei jelentős részétől búcsúznia kell. Úgy gondolom, 2014-ben az orosz medve rendkívül mértékben ingadozott. Éppen ezért nyilvánvaló, hogy 2015-ben Putyin egy sokkal stabilabb medvét szeretne.