A Közel-Kelet problémái nem oldódnak meg az Iszlám Állam megroppantásával

Közelebb járunk-e már annak megfejtéséhez, mekkora katonai erőt képvisel valójában az Iszlám Állam? Pár hónappal ezelőtt erről még a szakértők is legfeljebb találgatni mertek, és az egyes becslések eléggé távol álltak egymástól…

Úgy gondolom, katonailag, önmagában olyan nagy erőt nem képvisel a szervezet. Viszont vannak szövetségesei, például a szunnita törzsek körében, és a szerveződés nemcsak gazdasági erőforrásokkal rendelkezik, hanem komoly utánpótlási bázissal is. Márpedig az alapvető kérdés, hogy miként tudnak olyan utat találni az Iszlám Állam felszámolására a külső hatalmak, amely hosszabb időre is megnyugvást hoz. Eddig nagyon sok tervvel és elképzeléssel találkozhattunk már, de mindegyik nyomán további kérdések merülnek fel.

Mik a legégetőbbek ezek közül?

Nem olyan régen például a CNN-en Joshua Landis, az Oklahomai Egyetem professzora, az Egyesült Államok egyik legelismertebb Szíria-szakértője vázolt egy felosztási tervet. Ennek értelmében északon létrejönne egy szunnita állam Aleppó székhellyel, délen a jelenlegi alavita irányítású rezsim rendezkedhetne be Damaszkusz fővárossal, északkeleten pedig ott lennének a kurd autonóm részek. Amikor a műsorvezető, Fareed Zakaria feltette a kérdést, hogy ki fogja lefegyverezni az Iszlám Államot a szunniták számára kijelölt területeken, Landis azt válaszolta: Törökországot kell rávenni, hogy lépjen. Ez viszont korántsem egyértelmű. Belép-e a konfliktusba Törökország, és ha igen, milyen feltételekkel? Mi lesz az iraki szunnita területekkel, illetve egyáltalán egyben marad-e Irak? Valóban így osztják-e majd fel Szíriát? Milliónyi kérdés vár válaszra, és egyelőre nincs olyan forgatókönyv, amely megfelelő megoldást tudna felvázolni. Persze nem árt megjegyezni: a mostani események egy napjainkban is zajló történelmi folyamat részei.

Mire gondol?

Az elmúlt évtizedek globalizációs tendenciáira és a vele együtt járó fragmentációs folyamatokra, amelyek felgyorsultak a világban. Az első komoly nemzetközi kihatások egyike a szovjet birodalom szétesése volt, de az „arab tavasz" is ide tartozik, akárcsak a folyamat átterjedése a posztszovjet térség egy részére. Utóbbi kettő ráadásul időben nagyon közel áll egymáshoz, és a következmények közé tartozik többek között a szélesebb értelemben vett fekete-tengeri zóna geostratégiai felértékelődése. Ezzel pedig részben összefügg a levantei térség status quóját sok vonatkozásban máig rögzítő, 1916-os Sykes−Picot-egyezmény átértékelődése. A Közel-Kelet számos pontján változások szükségessége merült fel Líbiától kezdve Libanonon és Jemenen át egészen a palesztin területekig, a már említett Irak és Szíria mellett. Ha ebben a szélesebb kontextusban vizsgáljuk a helyzetet, és azzal a feltételezéssel élünk, hogy esetleg nem sikerül katonailag eliminálni az Iszlám Államot, a következő időszakban még több terület státusa változhat meg, és ezáltal maga a válságzóna is kiszélesedhet. Azt pedig látni kell: az Iszlám Állam egyik fő stratégiai célja Szaúd-Arábia elfoglalása. Hiába mennek a részükről a hangzatos szónoklatok például a Szent Péter téren lengő fekete zászlóról, fenyegetik Oroszországot és a Nyugatot is, de az elsődleges cél Szaúd-Arábia megszerzése, az iszlám két legszentebb helye, Mekka és Medina ellenőrzése, illetve természetesen a hatalmas olajgazdagság monopolizálása. Főleg, hogy az Iszlám Állam által vallott szalafita-dzsihádista ideológia akár vahhábita korrekciós mozgalomként is felfogható, Szaúd-Arábiában pedig az utóbbi irányzat a domináns. Abu Bakr al-Bagdadi, az Iszlám Állam vezetője sem véletlenül céloz arra, hogy Szaúd-Arábia letért a vahhábita útról, az ő feladatuk pedig megtisztítani az iszlámot ezektől az „elfajzásoktól". Ilyen mozgalmak a történelemben egyébként gyakorta jelentkeznek – nem az Iszlám Állam az első, és nem is az utolsó a sorban.

Nem tűnik kissé túl ambiciózus célnak Szaúd-Arábia megszerzése? Mégis a térség meghatározó hatalmáról van szó, amelynek nemcsak hihetetlen gazdasági súlya van, de egyben az Egyesült Államok szövetségesi rendszerében is kiemelt helyet foglal el…

Első hallásra valóban nem tűnik reálisnak a dolog, de egy évvel ezelőtt ugyan ki gondolta volna, hogy a szíriai Rakkától majdnem Bagdadig terjedő hatalmas területen a már említett fekete zászló leng majd? Az Iszlám Állam Irak és Szíria esetében persze csak kihasználta a biztonsági vákuumot, de lépései egyre több nemzetközi szereplő érdekeit sértik. Ha viszont nem sikerül konszolidálni a helyzetet a térségben, és senki sem tudja kezelni az iszonyatos belső problémákat, attól függetlenül, hogy lefegyverzik-e az Iszlám Államot, előbb-utóbb új erők és új destabilizáló tényezők jelennek majd meg a helyén. Márpedig itt roppant komoly problémákról beszélünk.

A közismert társadalmi és azokkal összefüggő gazdasági, illetve az ezekhez a térségben hagyományosan szorosan kapcsolódó vallási kérdésekről…

Így van. Vegyük csak Irakot! Az itteni lakosság a Szaddám Huszein rezsimje által kirobbantott, s Bagdad vereségével végződő 1991-es Öböl-háború után a folytatódó ENSZ-szankcióknak is szenvedő alanya volt, a 2003-as amerikai invázió pedig további katasztrofális következményekkel járt az országban. Állami alkalmazottak, katonák, rendőrök százezreit eresztették szélnek az addig kormányzó Baasz Párt befolyásának eliminálása jegyében, az állami szektor által dominált gazdaságot átformálták, ám mindezzel csak azt érték el, hogy 2006-ra már 45 százalékos volt a munkanélküliségi ráta. Az országban történelmi átrendeződés ment végbe: a korábban domináns szunnita kisebbség háttérbe szorult, jelenleg senkinek sincs átfogó koncepciója arra nézve, miként lehetne őket integrálni a síiták által uralt mostani rendszerbe. Ezek a problémák akkor is ott tornyosulnak majd, ha katonailag megtörik az Iszlám Államot. A dolgokat még tovább bonyolítja a térségben az amerikai stratégia változása, hiszen az „arab tavasz" időszakában Washington „belement" abba, hogy egy sor szunnita államban komoly hatalmi tényezők legyenek a Muszlim Testvérek: így történt ez Egyiptomban, Tunéziában, a szíriai ellenzéki mozgalmak esetében, de Marokkóban vagy Jemenben is. Ennek egyfelől jelentős ellenzéke volt az adott országokban is, most pedig már az Egyesült Államok is másként kénytelen tekinteni a kérdésre, hiszen minderre részben Teherán visszaszorítása érdekében került sor. Iránnak rég volt olyan kisugárzása a térségben, mint az utóbbi évtizedekben: befolyási övezete egészen a Földközi-tengerig terjedt, és ennek a szövetséges Szíria jelentette a központi elemét. Most viszont megindult egyfajta közeledés, és ha Iránnal létrejön egy stratégiai détente, ezzel Washington elismeri, hogy Teherán fajsúlyos regionális hatalmi tényező, amelynek bizonyos biztonsági érdekeit respektálni kell.

Akár a nukleáris ambíciókat is?

Az iráni nukleáris program esetében azt valószínűsítem, hogy Irán a „küszöbállami" szintig megy el, de tovább nem – Teheránnak mintha ez is lenne a célja, és persze nagyban érdekelt a nemzetközi szankciók mielőbbi enyhítésében is. Az persze más kérdés, hogy ha lenne is iráni atomfegyver, azt bizonyosan nem vetnék be, hiszen a régióban ott állna vele szemben az a bizonyos százötven-kétszáz izraeli robbanófej is. Az viszont biztos, hogy mindez fegyverkezési eszkalációhoz vezetne a térségben. A „küszöbállamiság" viszont ma már nem nagyon akadályozható meg. Amennyiben viszont létrejön az említett kiegyezés, az bizonyosan a rivális Szaúd-Arábia és az általa létrehozott „szunnita tengely" ellenkezését erősíti majd. Rijád katonailag is e szövetség összekovácsolásán dolgozik az Egyesült Arab Emírségek, Kuvait, Bahrein, illetve Egyiptom részvételével. Jordániát szintén meg akarják nyerni az ügynek, és az elképzelések szerint ez a tengely avatkozna be az Irán által támogatott síita előretörés megfékezésére Jemenben, illetve még inkább Líbiában. Emellett pedig egyfajta egységfrontot is képezne a „síita nagyhatalommal" szemben, Izrael „csendestársi" minőségével kiegészülve.

Mennyire képes Szaúd-Arábia egyben tartani ezt a tengelyt ennyire instabil körülmények között?

Szaúd-Arábia maga is rendkívül komoly belső problémákkal küzd. Az uralkodó 90 éves múlt, és ha távozik a hatalomból, nem kizárt, hogy az utódlása komoly ellentéteket vált majd ki. Azt sem szabad elfelejteni, hogy ott van a szomszédban egy stratégiailag szintén igen fontos állam, Omán, ahol az országot a modern korba átvezető szultán ugyancsak nagyon beteg. Ha ebben a két országban az elkövetkezendő időszakban beindul a generációváltás és az azzal törvényszerűen együtt járó ellentétek sora, netán még a meglévő belső elégedetlenség is felerősödik, a folyamatok, amelyekről beszélünk, az Arab-félszigetre is még inkább behatolhatnak. A folyamatokat az egész régió viszonylatában az is befolyásolja, hogy a világgazdaság centruma is egyre tolódik el a kelet-ázsiai, csendes-óceáni térség irányába. Európa gazdasági és politikai súlya láthatóan csökken, az euro-mediterrán kapcsolatrendszer nagyon meggyengült az utóbbi években, és ez is érzékenyen érinti a modernizációs elképzeléseket ezekben az államokban. Ahhoz például, hogy a térségben sikerüljön valahogy kezelni a fiatalok munkanélküliségi problémáit, 2023-ig mintegy 85 millió új munkahelyet kellene megteremteni. Mondanom sem kell: erre semmi remény nem mutatkozik. És ez még mindig csak a modernizációs gondok egy szűk keresztmetszetének orvoslására lenne elegendő… Vagyis számos itteni állam esetében gazdaságilag nem látható semmiféle talpra állás, és eleve nagyon rossz a feltételrendszer is. Azt meg már inkább meg sem említem, miként hat majd ezekre a folyamatokra, ha az idei év végével a szövetségesek javarészt otthagyják Afganisztánt. Tényleg rendkívül összetett problémákkal állunk szemben. Hogy visszakanyarodjak az alapkérdéshez: nem tudni, katonailag meddig bírja az Iszlám Állam a bombázásokat, miközben igyekeznek őket a gazdasági-pénzügyi forrásoktól is elvágni. Arról azonban megint nem rendelkezik senki megfelelő elképzelésekkel, hogy mi lesz, ha megroppantják, mert az említett gondok ettől nem fognak megszűnni.

Az utóbbi évtizedben pedig láttunk rá pár példát, illetve ön is említette Irak kapcsán az imént, hogy a hasonló beavatkozások rendszerint még újabb gondokat is szültek.

Hiába dolgozták ki a legrangosabb kutatóintézetek forgatókönyvek, tervek tucatjait az amerikaiak iraki inváziója előtt, ezek a gyakorlatban keveset értek. Ugyanígy Líbia esetében is tisztán látszik, hogy Kadhafi rendszerének megdöntése ebben a formában nem volt teljesen átgondolt lépés. A NATO beavatkozása egy idő után túlment a civilek védelmén, és átment rezsimváltásba – utóbbi meg is történt, az országban viszont azóta sincs stabilitás, és az itteni bizonytalanság nemcsak Tunéziára és Egyiptomra, hanem a Száhel-zónára is kisugárzik. Egyelőre még csak nem is látni, miként lehetne Líbiában valamiféle központi hatalmat erősítő intézkedéseket hozni, vagy egyáltalán hogyan lehetne integrálni az alapjában törzsi szolidaritásra épülő társadalom különböző érdekeit. Az olajforrások biztosítása, az ország nyugati biztonsági rendszerbe való integrálásának szempontjai mellett összetett problémák egész sora jelentkezett. Ugyanígy Afganisztán kapcsán is rendkívül hangzatos elképzeléseket hallottunk 2001 végén és 2002-ben – ezekből is az lett, ami lett.

Sőt, akadnak olyanok is, akik szerint ez egy „csendes intifáda" formájában már el is kezdődött… Izrael számára ezek a folyamatok nagyon ellentmondásosak stratégiai szempontból, hiszen korábban létezett egy úgynevezett „déli biztonsági háromszög", amit a zsidó állam alkotott Egyiptommal és az Egyesült Államokkal közösen. Ez azonban az „arab tavasz" időszakában szétesett, a Sínai-félszigeten úrrá lett az instabilitás, Jeruzsálemnek pedig a déli régióval kapcsolatos katonai prioritásait át kellett értékelnie emiatt. Az északi biztonsági kihívásokról sokan úgy gondolkodtak: jó lenne, ha maradna az Aszad-rendszer, hiszen hiába diktatúra, legalább kiszámítható. Mások ellenben azt mondták, még a dzsihádisták rövid ideig tartó áttörése is jobb, mint egy iráni szövetséges a közvetlen szomszédságban. A szíriai polgárháború tovagyűrűző hatásai persze Jeruzsálemben is aggodalmat keltenek. Az izraeli belpolitikában egy igen erős jobbra tolódás ment végbe a ’90-es évek közepe óta, az utóbbi időben még hangsúlyosabbá vált a telepesekkel összefonódó politikai erők, a vallási nacionalisták szerepe. A Likud legutóbbi választások előtti jelölőgyűlésén a párt liberális szárnya rendkívüli módon meggyengült, és olyanok kerültek biztos befutó helyekre, akik ellenzik a palesztin állam létrejöttét, a palesztinokkal megkötendő megállapodást, sőt, egyesek egyenesen a Templom-hegy status quójának megváltoztatását és egy harmadik templom felépítését követelik. Van, aki az izraeli sajtóban a jelenlegi helyzetet szellemesen úgy értékelte, hogy egy újabb okkupáció kezdődött: ennek során a telepesek, s a velük összefonódó politikai erők képletesen szólva „átlépték a zöld vonalat" – azaz az Izraelt Ciszjordániától elválasztó 1949-es fegyverszüneti vonalat –, és fokozatosan birtokba veszik a politikai intézményeket meg a hadsereget. Az oslói folyamatot kibontakoztató Munkapárt és az egyik fontos hagyományos hátterét adó szakszervezeti erők meggyengültek. Olyan új szereplők kerülnek elő a belpolitikában, akik mellett még Benjamin Netanjahu is liberálisnak tűnik. A palesztin kérdés gyors rendezésében, az Egyesült Államok által is szorgalmazott kétállami megoldásban pedig a politikai elit egy jelentős része nem érdekelt.

De milyen okai vannak Izraelben ennek a jobbra tolódási, radikalizálódási folyamatnak?

Az egész térségben ez megy végbe, és ezek a tendenciák Izraelben is hatnak. Mindenütt felértékelődnek a vallási értékek, előretör a vallási nacionalizmus. Mondok egy példát: 2010-ben a Pew Research Center készített egy átfogó felmérést a világ több iszlám államában, köztük Libanonban, Jordániában, Törökországban és Egyiptomban – utóbbi államban ekkor még ugye Mubárak volt hatalmon. Az arab világ legnépesebb, legnagyobb kulturális kisugárzású országában a megkérdezettek közel 90 százaléka azt mondta, hogy az iszlámnak fajsúlyos szerepet kell játszania a politikában, és 80 százalék körül voltak azok a válaszok, melyek pártolnák a tradicionális büntetések – kézlevágás, megkövezés és valláselhagyás esetén a halálbüntetés – bevezetését is. Jordániában és Libanonban kisebbek voltak ezek a mutatók, Törökországban pedig még alacsonyabbak, de itt is látszott a tradíció irányába való elmozdulás. Vagyis az elmúlt két évtizedben felértékelődtek az iszlám értékek a mindennapokban, és ez tisztán látszik például az öltözködésben, s részben a kulturális életben is. Izraelben az oslói folyamat kudarca, a biztonsági helyzet romlása, a nacionalizmus felerősödése miatt kiterjedtebbé vált az arab-ellenesség, de nőtt az intolerancia például az Etiópiából bevándorolt zsidók irányában is. A felmérések szerint csökkent a demokratikus értékek vonzereje a fiatalok körében. De egyébként ezek a folyamatok sem izolálhatók, hiszen a világ más részein, így például Kelet-Európában is találkozunk hasonló tendenciákkal, csak éppen a Közel-Keleten nagyon koncentráltan jelentkeznek a szóban forgó jelenségek.

Nem túl szívderítő kilátások ezek…

Annyira összetett folyamatokról beszélünk, hogy jelenleg nincs szakértő, aki meg tudná mondani, miként is néz majd ki évek múlva a térség. Richard N. Haass, a Council on Foreign Relations elnöke, illetve Zbigniew Brzezinski többször is a harmincéves háború példáját hozta fel a lényeg érzékeltetésére. Brzezinski úgy fogalmazott: a harmincéves háború korában a vallási identitás megerősödése katasztrofálisan hatott a politikában, és ugyanennek vagyunk most tanúi a Közel-Keleten. Ez a párhuzam kissé vitatható, de sok igazság van benne. Haass szerint pedig három évvel az arab tavasz kezdete után úgy tűnik, hogy egy válságokkal teli, számos megrázkódtatással járó periódus kezdetén járunk, és ha valamikor a folyamat nyugvópontra jut, számos gyenge állammal fogunk találkozni a térségben. Akárhogyan is alakul a jövő, mi itt, Európában nem vagyunk messze a Közel-Kelettől, így ami ott történik, ránk is kihat. Márpedig most minden jel szerint hosszú ideig tartó instabilitás köszönt a világnak erre a részére.

Interjúfotó: Galovtsik Gábor