„Az afganisztáni misszió új kohéziós erőt biztosított a NATO-nak”

Nem lehet egyértelműen megfogalmazni, attól függ, milyen aspektusból nézzük. A leggyakrabban azt a kérdést teszik fel, hogy jobb lett-e a helyzet Afganisztánban a NATO ottlétének köszönhetően: kevesebb-e az erőszakos cselekmény, meggyengült-e az afgán ellenállás, működőképesebb-e az állam, van-e stabilitás? Hiszen alapvetően az államépítés és a stabilitás volt a kulcsszó, amikor a NATO bevonult. A nemzetközi stabilizációs törekvések lényege pont abban állt, hogy amikor a szövetségesek kivonulnak az országból, Afganisztán egy stabilabb és biztonságosabb állam legyen.

Ha megnézzük a statisztikákat, valóban azt láthatjuk, hogy az ország nem lett biztonságosabb hely, ebből a szempontból tehát nem pozitív a mérleg. Ugyanakkor a NATO úgy hagyja ott Afganisztánt, hogy marad mögötte egy 350 ezer fős afgán biztonsági erő, amely azért az ország kulcsterületein képes szavatolni a biztonságot. Az persze csak a NATO végleges távozása után derül ki, mennyire lesz erre képes az afgán állam magától is, de én összességében nem tartom valószínűnek, hogy visszakerülne a hatalom a tálibok kezébe. Emellett az ország rengeteget fejlődött az elmúlt tíz évben, ami inkább közvetve, mint közvetlenül, de a NATO-nak, az ISAF missziónak köszönhető. A példákat hosszasan sorolhatjuk: milliók járnak iskolába, tömegével épültek a kórházak, televízió- és rádiócsatornák működnek, több mobilszolgáltató is jelen van az országban, és a lakosság majd felének-harmadának mobiltelefonja is van. Errefelé persze kevésbé szembesülünk vele, hogy Afganisztán infrastrukturális szinten is komolyat lépett előre, hiszen elsősorban az öngyilkos merényletekről, robbantásokról van szó a hírekben, de tény, hogy ez az ugrás is a NATO-nak köszönhető. 2009-ig erőforrásaihoz mérten Magyarország is rengeteg pénzt fordított az ország fejlesztési támogatására, de katonai téren az utolsó pillanatig felelős résztvevője maradt a missziónak.

A NATO tehát megváltoztatta Afganisztánt, de mennyiben változtatta meg Afganisztán a NATO-t?

A NATO saját szempontjából hatalmas siker volt Afganisztán. A misszió új kohéziós erőt biztosított a szövetségnek egy átmeneti időszakban, amely után a NATO most visszatérni látszik klasszikus alapfeladatához, a kollektív védelemhez, a tagállamok területének védelméhez. A hidegháború befejeződése után uralkodó narratíva azonban más volt: a NATO kereste a jövőjét az új biztonsági környezetben, és ezt végül a „területen kívüli", azaz out of area műveletekben találta meg. Ezek közül pedig az afganisztáni misszió lett az, amely 2003 után soha nem látott szintű gyakorlati fejlődésre kényszerítette a szövetséget. A tagállamoknak komoly erőfeszítéseket kellett tenniük, hogy meg tudjanak felelni a feladatoknak, hiszen a csúcsidőszakban mintegy 120 ezer NATO-katona teljesített szolgálatot a közép-ázsiai országban. És bizony távolról sincs mindenkinek olyan expedíciós képessége a szövetségen belül, mint az amerikaiaknak… Emellett pedig ez volt az első NATO-misszió, ahol a tagállamoknak együtt kellett részt venniük és harcolniuk egy műveletben egyéb feladatok végrehajtása mellett. Egy dolog Koszovóban a békefenntartás, a járőrözés és a CIMIC, illetve az újjáépítés, Afganisztánban azonban mindezek mellett harcolni is kellett. Márpedig tűzharc közben sokkal nagyobb kihívás megérteni egymást és valóban együttműködni. A sokat hangoztatott interoperabilitásnak ez volt a bizonyítéka, ám ebben is megfigyelhető volt, hogy egyes tagállamoknak ez minimális problémák mellett sikerült, másoknak pedig nem. Összességében a misszió rendkívül komoly összekovácsoló erőt és tapasztalatot jelentett, és ebből a szempontból külön ki kell emelni a ’90-es évek végétől csatlakozott közép- és kelet-európai országokat, amelyeknek interoperabilitási szempontból mindenképpen voltak − illetve még vannak − hiányosságaik, és gondokat jelentett számukra a felzárkózás.

Ebből a szempontból elsősorban az Egyesült Államokat emelném ki, hiszen a NATO nem akart Közép-Ázsiában önálló politikai szereplő lenni. Inkább az amerikaiak próbálták meg felhasználni a transzatlanti szövetség jelenlétét, és hosszabb távú megállapodásokat kialakítani, lehetőleg a szomszédokkal együtt. Minden környező ország tisztában van vele, hogy Afganisztánban viszonylag könnyű befolyást gyakorolni, de azzal is, hogy ennek mindig kétséges az eredménye. Úgy is fogalmazhatok, hogy könnyű megvásárolni a belpolitikai csoportokat, de ettől még korántsem biztosított az ellenőrzés. Az ország története legalább két-háromszáz éve arról szól, hogy a külső szereplők a saját érdekszférájuk szerint próbálják manipulálni, alakítani, befolyásolni a helyi viszonyokat. Ebből a szempontból nincs lényegi különbség a cári Oroszország, Nagy-Britannia, a Szovjetunió, az Egyesült Államok, India vagy Irán között, de a felsoroltaknál elhanyagolhatóbb mértékben Kínát is ide sorolhatjuk. Mindezt az teszi lehetővé, hogy Afganisztán belső anyagi erőforrásai nagyon szerények, vagyis a működőképes hadsereg, illetve az állami bürokrácia működtetéséhez muszáj külföldi segélyekhez folyamodnia. A költségvetés 90 százalékban jelenleg is külföldi forrásokból tevődik össze, ez azonban nem újdonság: legalább 1880 óta meghatározó a pénzügyi és katonai segélyek szerepe. A NATO és az Egyesült Államok szerepének csökkenésével bizonyára ismét élesebb vetélkedés indul majd meg a helyi viszonyok befolyásolása céljából, ám úgy gondolom, Pakisztán az egyetlen állam, amely erőforrásokkal és politikai akarattal is kellő mértékben rendelkezik ahhoz, hogy érdemben hasson a folyamatokra, illetve természetesen az Egyesült Államok, ők azonban a kivonulás után nem lesznek földrajzilag is folyamatosan jelen a térségben. Ez pedig mindenképpen megváltoztatja a helyzetet.

Mi a helyzet Iránnal, Kínával, a volt szovjet tagköztársaságokkal?

Iránnak is vannak érdekei, Teherán számára azonban Afganisztán inkább egyfajta „hátsó udvar", ők elsősorban a Közel-Kelet felé tekintenek, tehát a határok túloldala irányába. Irak, Izrael, Szíria, az Iszlám Állam – Irán számára ezek a tényezők jelentik az elsődleges prioritást, illetve az Egyesült Államok befolyásának feltartóztatása a térségben. A közép-ázsiai volt szovjet tagköztársaságok pedig retorikában erős, de nagyon szegény, egymással rivalizáló országok, amelyek kiszolgáltatottak az orosz és kínai érdekeknek, külpolitikai erőkifejtő képességük pedig igen szerény. Kína és Afganisztán határa igen rövid, de Peking szerepe ettől függetlenül mindenképpen nőni fog a térségben. Viszont a kínaiak megjelenése elsősorban gazdasági téren várható, mint ahogy a többi közép-ázsiai államban is: infrastrukturális beruházások, segélyek, hitelek formájában. A kínaiaknak azt leszámítva nem nagyon vannak konkrét érdekei Afganisztánban, hogy ne térjen vissza a Talibán, hiszen a tálibok nekik is sok fejfájást okoztak. Kínai vélekedések szerint ha a tálibok ismét hatalomra kerülnének, a kínai, elsősorban ujgur nemzetiségű muszlim kisebbséget is destabilizálhatnák. Közismert, hogy a tálib időszakban ujgur szélsőségesek is tömegesen önkénteskedtek Afganisztánban, megjárták az al-Kaida kiképzőtáborait.

Az afganisztáni katonai akciók megkezdésekor az említett kiképzőtáborok, illetve a tálibokkal és a velük szimbiózisban élő al-Kaidával is szorosan összefonódó kábítószer-termelés és -kereskedelem felszámolása is kiemelt cél volt. Ezek mennyire valósultak meg?

A Bush-kormányzat alatt meghirdetett célok esetében azért jegyezzük meg, hogy a retorika és a valódi elképzelések köszönőviszonyban sem álltak egymással. Vagyis az Egyesült Államok ugyan fennen hangoztatta például az afganisztáni drogtermelés visszaszorítását, de érdemi megoldással nem állt elő, helyette a gyors sikerrel kecsegető, de az afgán körülmények között eleve kudarcra ítélt katonai-rendészeti megoldást favorizálta. 2002-2003-ban már Irak megtámadására készültek, ott volt szükség a százezres amerikai erőre. Afganisztánban igazából csak 2006-tól kezdett el érdemben nőni a nemzetközi erők száma, amikorra tényleg súlyossá vált a helyzet. A kábítószer-termelés elleni harc mindvégig nagyon fontos részét képezte a műveleteknek, de igazából nem találtak jó megoldást soha – ennek pedig annyi az oka, amit a szakértők is folyamatosan hangoztattak, vagyis hogy ezt a kérdést nem lehet erőszakkal megoldani. A drogtermelés, a drogüzlet felvirágzása mindig egyfajta válasz a bizonytalanságra, a biztonság hiányára, a megoldás pedig nem az, hogy erőszakkal elvesszük a parasztoktól, amit megtermeltek, és kiirtjuk a mákföldjeiket, hanem ezzel együtt valamilyen helyettesítő növényt is biztosítani kell számukra. A kereskedői kört, a finomítólaborokat kell rendőri eszközökkel felszámolni. Az ISAF azonban katonai misszióként csak katonai válaszokat tudott adni, ami nem bizonyult sikeresnek. Az az igazság, hogy hatékony kábítószer-ellenes programhoz igazán hatékony és működőképes állam kell. Törökországban vagy a délkelet-ázsiai Arany Háromszögben is azután lehetett felszámolni a problémát, hogy már kialakult az erős központi kormányzat és a hozzá tartozó erőszakszervezet. Amikor a vezetés úgy döntött, hogy nekimegy a droghálózatnak, egyidejűleg olyan terményeket biztosított a helyi parasztoknak, amelyek legalább olyan megtérülést biztosítottak, mint a máktermesztés. Ennek meg is lett az eredménye: az Arany Háromszög szépen eltűnt, és Afganisztán vált a világ vezető ópiumtermelőjévé.

És a kiképzőtáborok?

Ezen a téren sikeres volt a NATO, de ez eleve katonai feladat: fel kellett kutatni, le kellett bombázni, a különleges erőkkel meg kellett semmisíteni az al-Kaida erőit. A szervezet jelenléte igazából már a misszió első éve után minimálissá vált Afganisztánban, a bázisai nagyrészt megszűntek, a velük együttműködő tálibok bázisaival egyetemben. Nem véletlen, hogy viszonylag rövid idő elteltével Pakisztánba vonult vissza a vezetés. Viszont 2001 és 2006 között az Egyesült Államok nem foglalkozott igazán Afganisztánnal, és mindössze 18-20-25 ezer katonát állomásoztattak a térségben, amely mellett nem működött igazi afgán biztonsági erő, csak különféle milíciák. Nem csoda, hogy nagyon hamar megkezdődött a tálibok újjászerveződése és visszaszivárgása, és velük együtt visszatértek az al-Kaida tagjai, műveleti csoportjai is. Utóbbiak szervezettségi szintje, szabad mozgási lehetősége azonban már soha nem érte el azt, amivel 2001 előtt rendelkeztek. 2010 környékén nagyjából három-ötszáz főre becsülték az al-Kaida Afganisztánban jelen lévő tagjainak létszámát, és ezek is az országban szétszóródva tevékenykedtek.

Említette, hogy nem tartja valószínűnek a tálibok visszatérését a hatalomba. Omar molla ugyanakkor életben van, és a mozgalom továbbra is erős az országban. Kellemetlenségeket így is tudnak okozni, nem igaz?

Attól, hogy a központi hatalom létére nem jelentenek veszélyt, az ország bizonyos területein még képesek lesznek jelentős területeket kikanyarítani a kormány ellenőrzése és fennhatósága alól. 2010 és 2012 között volt egy nagyon rövid másfél év, amikor a központi erők célzottan megpróbálták felőrölni a tálib vezetést és középvezetést, eközben pedig át akarták állítani a maguk oldalára az egyszerű katonákat, kicsit az iraki példát is másolva. Ez nem működött, Omar molla továbbra is él valahol Pakisztánban, és a tálibok műveleti képességei sem csökkentek érdemben. A jelenlegi kabuli politikai vezetés részéről érkező aggodalmas nyilatkozatok érthetőek, hiszen továbbra is szükségük van a nyugati segítségre. Főleg pénzügyi támogatásokra gondolok most, mivel anélkül nincs hadsereg és rendőrség, de tény, hogy az afgán állam biztonsága szempontjából a NATO eleve jelentős többleterőt képvisel. Jelenleg mindenki előtt ott lebeg az iraki példa, ahol az amerikaiak kivonulása után a politikai erők képtelenek voltak együttműködni, megegyezni, majd rájuk omlott az egész rendszer. Kétségtelen, hogy a most induló Resolute Support misszió végeztével mindez Afganisztánban is reális szcenárió lehet, vagyis majd úgy 2016-2017 környékén lesz igazán égető kérdés, hogy mit csinálnak külső támogatás, azaz nyugati segítség nélkül végzett katonai műveletek, mentorok, harcoló alakulatok nélkül a helyi erők. Utóbbiak egyébként komoly fejlődésen mentek keresztül az utóbbi években: logisztikai támogatásra, felderítési-hírszerzési információkra még szükségük van, de a művelettervezésben például már majdnem önállóak. És persze létezik a háborúskodásnak egy bizonyos afgán módja is, amely egyes déli és keleti területeken máris látszik: itt a központi erők egyszerűen néha különbékéket kötnek a helyi tálibokkal.

Azok a kategóriák, amiket Európában használunk, Afganisztánban nem működnek. És ugyanígy más olyan államokban sem, amelyek szintén nem egységes, szekuláris nemzetállamok. Azt azonban látni kell, hogy ez csak nekünk különleges: Afganisztán a szovjetek alatt és valószínűleg előtte is ilyen volt. Vagyis a katonák lojalitása elsősorban az adott parancsnokhoz, politikai vezetőhöz kötődik, az egységet pedig a társadalomban meglévő etnikai ellentétek is gyengítik. Az afgán katonák között sokkal nagyobb a „szórás" a kiképzettség és az elkötelezettség terén. Vannak, akik ugyanannyira motiváltak vagy elszántak, mint a nyugati katonák, és vannak, akik inkább túlélésből választják a hadsereget. A dezertálás és a korrupció tényleg komoly probléma, de ahogy említettem, ez nem újdonság: így, ezek ismeretében kell az afgán katonákkal együttműködni, és úgy kell tervezni, hogy a szóban forgó problémák léteznek. És ahhoz képest, hogy a nyugati sajtóban milyen hangsúlyt kapnak ezek az esetek, az afgánok egyébként meglepően hatékonyak. Az elmúlt két évből egyetlen olyan nagyobb műveletről sem tudunk, ahol vereséget szenvedtek volna a táliboktól, csak kisebb esetekről. Lehet, hogy egy-egy bázist, őrposztot elveszítettek, de nagyobb területeket, járásokat, tartományokat nem kellett feladniuk, nagyobb csatákban nem győzték le őket a tálibok. Ez azért is fontos, mert Irakban láttuk, hová vezethet, ha egy nagyon elkötelezett ellenség képes megfutamítani egy demoralizált hadsereget. A helytállás kulcsa ezen a téren is az, hogy a politikai elitben megvan-e a szándék az együttműködésre.

Vagyis ha nem esnek egymás torkának, hatalmon maradhatnak?

A mostani afgán állam addig működhet, ameddig a különböző politikai csoportok úgy gondolják, hogy a jelenlegi keretek között akarnak működni. Amint elbizonytalanodnak, hogy hosszabb távon is érkeznek-e majd a pénzek, a nyugati segélyek, egyből új szövetségesek után néznek majd, hiszen tudják: hamarosan rivalizálniuk kell egymással. Ez pedig ismét a tálibok visszatérését eredményezhetné. Egyelőre viszont mindenki úgy látja, hogy ennél lényegesen jobb játéktér a demokratikus afgán állam, ahová évi több százmillió dollárnyi segély érkezik. Mert Afganisztánban igazából senki sem szeretne a tálibok alatt élni, az emberek nem vágynak arra, hogy egy szélsőséges mozgalom által meghatározott, középkori módon tengessék a napjaikat. Ugyanakkor ezen a téren sem egyértelmű, mit lehetne várni a táliboktól, ugyanis ők maguk is változtak az elmúlt tizenegynéhány évben: lehet, hogy már nem annyira végletesen konzervatívok, mint 2001 előtt. Arra nézve például nincs is világos üzenetük, hogy mit kezdenének az elűzésük óta létrehozott rengeteg iskolával, és valószínű, hogy például a mobiltelefon-hálózatot sem kapcsolnák le. De azért így is mindenki tart tőle, milyen morális szabályok betartását várnák el az emberektől. A jövő megítélése szempontjából szerintem az afgán kommunista rezsim 1992-es bukásának analógiája figyelemreméltó. Azt a rendszert nem a Nyugat által támogatott mudzsahedek győzték le katonailag, hanem a szovjet támogatás elfogyása után a kabuli politikai, katonai vezetők egymás ellen kezdtek el szervezkedni, és innentől fogva mindenki külső mudzsahed párt szövetsége után nézett. Kabul akkor végül nem elesett, hanem megnyitották a kapuit.