Globális szinten is zajlik a szíriai konfliktus

Vegyifegyver-támadás, túl vagyunk a vörös vonalon, egymásnak feszülő nagyhatalmi érdekek, és felmerül az a közismert tény is, hogy a Közel-Keleten minden mindennel összefügg – ezek teszik átláthatatlanná, bonyolulttá, és mindenek előtt szinte megoldhatatlanná a két éve zajló konfliktust – vázolta a főbb problémákat a professzor.

Emellett kiemelte a média szerepét is, amely ugyancsak
egyoldalúan kezeli a helyzetet. A nagyhatalmak remélhetően
rendelkeznek minősített információkkal is a vegyi fegyverek
felhasználásáról, de eddig valódi, perdöntő bizonyítékkal
senki sem állt elő arra nézve, hogy a kormányerők felelősek a vegyi fegyver bevetéséért. A sokat emlegetett lehallgatott telefonbeszélgetés az ilyen típusú fegyverek bevetését kísérő protokoll (tehát csakis szóbeli utasítások, teljes rádiócsend) ismeretében enyhén szólva is hiteltelen. Ám azt is érdemes megjegyezni, hogy a bevetett fegyver komplex volta eleve kizárja annak a lehetőségét, hogy házilag „barkácsolták" volna. Egy biztos: bármilyen szemszögből is nézzük, a vegyi fegyver alkalmazásával fordulóponthoz érkezett a két éve tartó konfliktus.

Kis-Benedek József több szembeötlő tényt is felsorakoztatott. Elsősorban azt, hogy a média által ugyancsak befeketített Aszad elnök valójában jelentős támogatottsággal bír a nép körében, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a konfliktus már két éve tart, szemben például Tunéziával vagy Egyiptommal, ahol a forradalom szinte egyik pillanatról a másikra elsöpörte a hatalmat birtokló vezetőket. Érdemes leszögezni, hogy nem volt népfelkelés, és a harcok során egyetlen nagyváros sem került a felkelők kezére. A hadsereg azonnal képes visszavágni, ami rengeteg áldozatot követel, miközben a megoldásra váró problémák között egyre nagyobb hangsúlyt kap a menekültek problémája. (Kétmillió menekült lépte át a határt, többségük a környező országokban keresett menedéket, ám nem mindenhol látják szívesen őket.)

Fontos kérdés a kurdok önállóságának megadása is, hiszen ez messzemenően túlmutat Szíria belügyein, tekintettel a Törökországban és Irakban élő kurd kisebbségre. Ezt a kártyát szemlátomást Aszad is ki akarja játszani, hiszen megígérte a függetlenséget a kurdoknak, ugyancsak kellemetlen helyzetbe hozva ezzel ellene aspiráló északi szomszédját.

Érdekes a lázadók kérése is, ami nem kevesebb, mint egy katonai erővel fenntartott repüléstilalmi övezet fenntartása. A fegyveres ellenálló csoportok központja jelenleg Tripoliban, Ammanban, török menekülttáborokban van. Itt elbújva végezhetik tevékenységüket, miközben Katarból kapnak fegyveres támogatást. Nyilvánvalóan az lenne a cél, hogy legyen egy olyan terület, ahol nyugodtan tudnak szervezkedni, fegyvereket behozni és elosztani, átcsoportosítani, azaz az ország bizonyos területét átvenni. És ez átvezet ahhoz a nem kevésbé fontos kérdéshez is, hogy miért nincs még katonai beavatkozás, miért tétovázik Obama, és miért csak a Maliban elért sikerektől megrészegült Francois Hollande sürgeti a hadsereg bevetését – a parlament támogatása nélkül…

Fény derül arra is, miért áll ki teljes mellszélességgel Oroszország Aszad mellett. Az ok nem más, mint a lázadók táborának összetétele. Míg kezdetben a rendszert megdönteni kívánó, mondhatni valódi ellenzékiek ragadtak fegyvert, az évek során ugyancsak megváltozott az összetételük. Ma már a nagyjából százezer főből álló ellenállók közül legalább harmincezren szélsőséges iszlamisták, soraikban tízezer dzsihádista, akik az öngyilkos merényletektől sem riadnak vissza. Emellett becsatlakoztak üzbégek, csecsenek, afgánok, akik nem érdekeltek semmilyen változásban. Ők zsoldosok, akiket kizárólag az érdekel, hogy ki fizet többet. A térség destabilizálódásában pedig egyik fél sem érdekelt. Márpedig ez Aszad malmára hajtja a vizet, hiszen minél több a külföldi az ellenzék soraiban, annál nagyobb a támogatottsága otthon, a szír népnek nem kell a dzsihád.

Annál jobban mellé áll a Kaukázusig terjedő szélsőséges iszlám szervezkedést elkerülni kívánó Oroszország, és igencsak visszás lenne, ha az USA a jövőbeli ellenségei kezébe adna fegyvert (ugyanez igaz az EU-ra is). Akkor sem, ha Törökország kész lenne a fegyveres beavatkozásra, akkor sem, ha rég túl vagyunk a sokat emlegetett vörös vonalon. És végül, de nem utolsó sorban maguk a felkelős sem lelkesednek a külföldi beavatkozásért, amely könnyen lehet, hogy a kormány iránti szimpátiát erősítené a lakosság körében.

Kit érint elsődlegesen a konfliktus? Elsősorban a közvetlen szomszédokat. Libanon és Szíria között hagyományosan szoros volt a gazdasági kapcsolat, 2005-ig a szíriai sereg is ott tartózkodott. Tripoliból áramlanak a fegyverek mindkét irányba, s ebből akár polgárháború is kialakulhat. Jordánia eddig azért tudott működni, mert az amerikaiak támogatták. A jordán vezetés attól fél, hogy a következő forradalmi célpont ők lesznek, sok itt a menekült, és bár kapnak külföldről támogatást, a helyzet igencsak feszült. Nem véletlen, hogy a tartózkodó nyilatkozatok ellenére ide települt az amerikai hadsereg előretolt vezetési központja, szoros kapcsolatban az izráeli vezetéssel, és Szaúd-Arábiával.

Szergej Lavrov orosz külügyminiszter előállt egy megoldással, és a Nyugat kapva kapott az alkalmon, elodázva a valódi döntések meghozatalát. Bár elképzelhető, hogy végül Aszadnak mégis mennie kell, mert a színfalak mögötti megegyezések ezt eredményezik, bizonyos, hogy sem Oroszország, sem az USA, de legfőképpen Izrael nem úgy képzelik el a jövőt, hogy egy káoszba taszított, terroristákkal kacérkodó bukott állam váltsa fel a jelenlegi puha diktatúrát, amely minden hibájával együtt rendet tartott a térségben. Aszad egyébként sem akart elnök lenni, eredetileg (sikeres) szemorvos volt, így hát aligha rendítené meg lemondatása, amely valószínűleg nem jelentené sem a rendszer végét, sem a lázadók győzelmét. A hadi helyzet addig is folyamatosan változik, és nem hanyagolható el Oroszország, Kína, Irán, és a Hezbollah 6-8 ezer fős különítményének támogatása sem.

Fotó: globalpost.com és a szerző felvételei