Hogyan gondolkodnak a kínaiak?

Kár volna azonban megijedni a személyestől vagy a szubjektívtől: a szerző számtalan alkalommal idéz szó szerint olyan, egykor szupertitkos, de ma sem közismert dokumentumokat, amelyek hitelesítik beszámolóját, és többnyire igen látványosan támasztják alá elemzését. Ritka pillanat, amikor az ember szó szerinti leiratban olvashatja, hogyan beszélgetnek egymással a nagyhatalmak vezetői, hogyan készül a nagypolitika.

Kissinger könyvének ez az egyik legnagyobb erőssége: úgy érezzük, mintha mi is ott ülnénk az asztalnál, ahol Mao Ce-tung és Teng Hsziao-ping, illetve a másik oldalon Nixon, Ford, Carter vagy éppen az idősebb Bush elnök tárgyalja a világ jövőjét.
Az is kiderül persze, hogy a politikusok a legritkább esetben cselekszenek azoknak a magasztos elveknek a szellemében, amelyeket egyébként unásig ismételnek, koptatnak. Sokkal inkább stratégiai játékról van szó, amelynek kulcsszava az egyensúly. Minden más (emberi jogok, szabadság, demokrácia) csak ez után jöhet, vagy éppen ennek az érdekében használandó fel. Kiábrándító? Persze. Viszont sok kérdésre ad választ a történelemben.

De miért fontos nekünk itt és most Kína? Ne engedjünk annak az érzéki csalódásnak, amit a piaci árusok világa sugall: nemcsak a hamisított zokni, az olcsó elektronika és a bambuszos csirke tartozik hozzájuk. Kissinger könyve az egyik legfontosabb világpolitikai fehér foltra irányítja rá figyelmünket: hogyan lett Kína a világ hátsó udvarából a 21. század egyik vezető hatalma. Mert mi itt, nyugaton, megszoktuk, hogy a világ körülöttünk forog. Arról pedig vajmi keveset tudunk, hogy a „középső birodalom" miként befolyásolta a maga rejtett, indirekt, konfuciánus módszereivel nemcsak a legnagyobb kontinens, Ázsia sorsát, hanem a mi sorsunkat is.

Hiszen Kissinger szerint a kínai különutas, sőt egyértelműen szovjetellenes politika nélkül aligha lett volna kelet-európai rendszerváltás, de ha lett is volna, semmiképpen sem 1990-ben.
Egy másik egykori vezető amerikai külpolitikus, Zbigniew Brzezinski a nemzetközi politikát sakkjátszmához hasonlította, a világot pedig hatalmas sakktáblához. Kissinger szerint ez tökéletesen megfelel a nyugati szemléletnek, miközben a kínai gondolkodást egy másik játék: a go írja le. Mi a különbség? A sakk a totális győzelemről szól, a go viszont a folyamatosan, lépésről lépésre felbomló és megújuló erőegyensúlyról, kisebb helyi versengésekről, amelyek valamilyen stratégiai terv megvalósítását és a másik kezdeményezéseire való reagálást célozzák. Olyan küzdelemről, ahol sokszor csak igen szerény előnyre lehet szert tenni, és ahol a játszma végén első látásra nem is feltétlenül egyértelmű, hogy melyik fél a győztes.

Kissinger elemzéséből kiderül: a kínai politikát ez a stratégiai szemlélet irányította a koreai és a vietnami konfliktusban, Kambodzsa és Laosz vonatkozásában, a szovjetellenes politikában és a hetvenes-nyolcvanas évek – első látásra meglepő – Amerika-barátságában. Összeállnak tehát a mozaikdarabok, amelyekről itthon eddig vajmi keveset hallhattunk, pláne nem első kézből. Jó lecke lehet ez a magyar olvasónak: ha valóban meg akarjuk érteni a nagy összefüggéseket, nem elég Európára vagy általában a Nyugatra figyelnünk. A világ sorsa sok szempontból már a huszadik században is Ázsiában dőlt el, és valószínűleg még inkább így lesz ez a huszonegyedikben.
De a tengernyi Kína-dicséret mellett van egy sokkal fontosabb tanulsága is Kissinger elemzésének. Olyan tanulság, amelyet minden korban és minden helyzetben érdemes szem előtt tartani. Ez pedig arra a reménytelen aszinkronitásra világít rá, ami Kína egész huszadik századi történelmét végigkísérte. Világpolitikai konfliktusainak legnagyobb része ugyanis abból fakadt, hogy állandóan évtizedes lemaradásban volt a világtól: amikor a Nyugat az országok szuverenitását hangoztatta, Kína a legkisebb skrupulus nélkül avatkozott be a szomszédos államokban, ha érdekeit fenyegetve látta. Később viszont éppen ő vált a nemzeti szuverenitás leglelkesebb támogatójává, holott a Nyugat addigra már a világ „szuverenitás utáni" korszakáról beszélt, amikor a nemzetközi jogi normák elsőbbséget élveztek a kormányok hagyományos előjogaival szemben.

Kína története ugyanakkor arra is figyelmeztet: még a világ legnagyobb nemzete sem engedheti meg magának a bezárkózást. A Teng által meghirdetett politika sikerének záloga éppen az volt, hogy az ideológiai ellentétekre fittyet hányva szivacsként szívta Kínába a nyugati technológiát, tapasztalatot, tudást. A hűség, a politikai lojalitás helyett az országnak való hasznosság lett az emberek értékelésének legfontosabb szempontja, és a gazdaság motorját mind a mai napig ez jelenti a kontinensnyi országban. Az már más kérdés, hogy a liberalizáció előbb-utóbb magával hozza a központi irányítású politikai rendszer kritikáját – ami aztán a Tienanmen téri eseményekhez vezetett. Erre a dilemmára nagyon okos kínaiak sem találtak megoldást, ami mégiscsak a nyugati, demokratikus rendszer malmára hajtja a vizet – állapíthatjuk meg elégtétellel.

Az utolsó utáni fejezetben (Epilógus) ugyanakkor Kissinger olyan forgatókönyvet vázol fel a jövő vonatkozásában, ami korántsem megnyugtató számunkra. Az első világháborút megelőző évek angol−német rivalizálásának analógiájára azt mondja: maratoni vetélkedés, az évszázad párbaja lehet az Egyesült Államok és Kína között, ami természetesen zéróösszegű játszma lenne. Az erőegyensúly fenntartásának mechanikus és előbb-utóbb háborúhoz vezető folyamatával Kissinger a koevolúció lehetőségét állítja szembe, ami azt jelenti, hogy mindkét ország eleget tesz belpolitikai követelményeinek (az emberi jogok előtérbe állítása versus szuverenitás), együttműködik, ahol csak lehet, és kapcsolatait olyan módon alakítja, hogy a konfliktus lehetőségét minimálisra szorítsa le. Ez nem jelentené a célok és érdekek tökéletes egybeesését, de azt igen, hogy megkeresik a közös pontokat. Fölvetődik annak lehetősége is, hogy a csendes-óceáni térség békéjét egy olyan együttműködési rendszer garantálja, mint amilyen Európában a NATO.

De ne legyünk ilyen komorak a végére, ahogyan a szerző sem az. A szellemes leegyszerűsítések, a bonmot-k általában nem tartoznak egy komoly politikai elemző mű értékei közé, Kissinger azonban vitathatatlanul ügyesen bánik velük. Néha talán túlságosan is, és ilyenkor az jut a rosszindulatú olvasó eszébe, hogy a szerzőt valószínűleg terjedelemre fizették, mert egy helyen alig néhány sorban sikerül megragadnia a kommunista Kína történetének (és ezzel egész könyvének) esszenciáját: Mao volt a filozófus-király, Csou En-laj a mandarin, Teng a nemzeti érdekek harcedzett őre, Csiang Cö-min pedig a joviális családtag – az egykori külügyminiszter megfogalmazásában.
Muszáj még egy szellemes kijelentést idézni a könyvből. Ugyan nem Kissinger elmeélét dicséri, hanem Bismarcktól származik, de mégis revelatív lehet a maga egyszerűségében. A vaskancellár ugyanis egy alkalommal azt találta mondani, hogy egy öt államból álló világban mindig a háromtagú csoportban kell lenni. Ennél bölcsebbet mi sem tanácsolhatunk 2014 magyar diplomatáinak.

(Henry Kissinger: Kínáról. Antall József Tudásközpont, Budapest, 2014, 624 p.)