Káosz és anarchia követte a véres diktatúra éveit

Bush március 18-án adott kétnapos ultimátumot Huszeinnek, hogy engedje be a vizsgálóbizottságot, majd miután ez – nyilvánvalóan – nem történt meg, az amerikai elnök kiadta a parancsot a hadműveletek megkezdésére. Irak határain ekkor már több mint 300 ezer katona várta a jelet: az Egyesült Államok 280 ezer egyenruhással vett részt az akcióban, Nagy-Britannia 45 ezer embert küldött, míg Ausztrália 2000, Ukrajna 500, Lengyelország 200, Románia 300, Szlovákia pedig 75 katonát vezényelt a térségbe. Dánia 140 fős egészségügyi alegységet irányított át Irakba. Magyarország a nemzetközi koalíció tagjaként nem volt hadviselő fél, ám felajánlotta légterét, a taszári bázist, illetve a vasúti és közúti közlekedési hálózatot a műveletekhez. Ezzel a nemzetközi erővel Huszein viszonylag nagy létszámú, közel 400 ezres, ám az előző két Öböl-háborúban megtört, rossz morállal rendelkező, leamortizálódott és elavult technikai eszközökkel felszerelt hadserege állt szemben, vagyis az első pillanattól fogva nem lehetett kérdés, mi lesz a háború hosszabb távú kimenetele.

Az Iraqi Freedom hadművelet hivatalos célja a tömegpusztító fegyverek felkutatása és megsemmisítése, valamint a terroristák elfogása volt, illetve Szaddám rendszerének megdöntése – a gazdasági célrendszerről a mai napig élénk vita folyik szakértők és laikusok körében is, a legegyszerűbb magyarázat természetesen csak és kizárólag az iraki kőolaj- és földgázmezők megszerzését valószínűsítette a műveletek mögött.
A háború első lépéseként az amerikai légierő F-117A-kkal és Tomahawkokkal indított támadást a kijelölt kiemelt célpontokra, majd a következő napokban többszáz katonai létesítmény, államigazgatási épület, az elnökhöz és köreihez köthető ingatlanok, illetve a kritikus infrastruktúra elemei kerültek sorra. Eközben megindult az amerikai szárazföldi erők 3. gyalogos hadosztálya is Bagdad felé. Az iraki ellenállás szervezetlen és gyenge maradt, még a személyesen Huszeinhez köthető, elit Köztársasági Gárda sem volt képes érdemben reagálni a támadásokra, pedig ezekre az egységekre előzetesen a komoly elemzők is amolyan sötét lóként tekintettek, amelyek akár kellemetlen meglepetésekkel is szolgálhatnak a koalíció tagjai számára.

Április 9-én az amerikai erők már Bagdad központjában jártak, és miután a fővárosban ledőlt Huszein húszméteres szobra, a háború szimbolikusan is eldőlt – a Közel-Kelet egyik legvéresebb kezű diktátorának uralma véget ért. A britek eközben bevették a második legnagyobb várost, Bászrát.
Bush május 1-jén már a hadműveletek végéről tett bejelentést az USS Abraham Lincoln repülőgép-hordozó fedélzetén – ám a kását azért nem ették ennyire forrón. Noha a reguláris haderő szétesett, a koalíciós erők az úgynevezett szunnita háromszögben fokozatosan erősödő ellenállással találták szembe magukat, a lázadás pedig a következő időszakban csak egyre erősödött. Nagyon gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy a harcoknak koránt sincs vége: mindig változó gócokkal, változó vezetőkkel – így például a hitszónok Muktada asz-Szadr, vagy az al-Kaida iraki szárnyát irányító Abu Muszab az-Zarkávi kezei alatt –, de a különböző radikális helyi csoportok komoly vérveszteséget okoztak az amerikaiaknak és szövetségeseiknek, az ország pedig totális káoszba, gerillaháborúba süllyedt.

Huszein letartóztatása 2003 végén ismét komoly szimbolikus fegyvertény volt, de igazi katarzist sem Irakban, sem a hátországban nem okozott: a győzelem ízét éppúgy megkeserítette a vitatott háttér és az Egyesült Államok emiatt elszenvedett, minden túlzás nélkül elképesztően komoly nemzetközi presztízsvesztesége, mint az iraki biztonsági helyzet tarthatatlan volta. Egy véreskezű, kegyetlen, ám ismert és nagyjából kiszámítható diktátor rémuralma helyén véreskezű, kegyetlen, ám ismeretlen és teljességgel kiszámíthatatlan helyi hadurak, gerillaszervezetek által dominált káosz alakult ki. Mindezt csak tetézte a Huszein rezsimje által évtizedeken át a mélyben tartott vallási ellentétek felszínre törése. Vegyi fegyvereket néhány szarinnal és mustárgázzal töltött rakétát leszámítva nem találtak – Szaddám készletei vagy kifogytak, vagy széthordták őket, mielőtt az amerikaiak rátehették volna a kezüket a veszélyes eszközökre. Ugyanígy arra sem sikerült semmiféle bizonyítékot találni, hogy Huszein bármiféle kapcsolatban állt volna olyan nemzetközi terrorszervezetekkel, mint például az al-Kaida.

Az amerikaiak 2007-ben jelentős csapaterősítést hajtottak végre az országban, amely valamennyire stabilizálta a helyzetet, ám miután az új elnök, Barack Obama kivonulásról rendelkezett, és 2010. augusztus 20-án az utolsó harcoló alakulat is elhagyta Irakot, a helyzet ismét romlásnak indult. A gyors ütemben romló helyzet csak még rosszabb lett az arab tavasz kitörése után, a következő fordulópont pedig 2014 nyarán következett be, amikor egy addig nyugaton kevéssé ismert szervezet kitűzte fekete zászlaját Moszulban. Az Iszlám Állam tevékenységével azóta napi rendszerességgel szembesülhetünk a hírekből.

A 2003 és 2010 közötti háborús cselekmények áldozatainak számáról a mai napig eltérő adatok kerültek napvilágra. A koalíciós erők vesztesége nagyjából ötezer főre tehető – ennek túlnyomó többsége nem az inváziós szakaszban, hanem a később kibontakozó gerillaháború során veszett oda –, és mintegy 33 ezren sebesültek meg. A Magyar Honvédség egy katonáját, Nagy Richárd tizedest, posztumusz hadnagyot veszítette el Irakban. Az iraki erők vesztesége 35-40 ezer főre becsülhető, a civil áldozatok száma pedig meghaladta a 100 ezer főt.