Kevesebb pénz, kevesebb katona?

A 2014-es pénzügyi évben az amerikai hadsereg 125 milliárd dolláros költségvetésből működhetett (ebben nincs benne a további, 43 milliárdos, a tengerentúli műveleteket finanszírozó forrás), míg 2015-ben ez az összeg 121 milliárd dollárra csökkent.

A 2015-re kért költségvetés három fő csoportja a kutatás, fejlesztés és beszerzés (20,1 milliárd USD), a műveleti és fenntartási költségek (42 milliárd USD) s végül a személyi kiadások (56,1 milliárd dollár).

Az amerikai haderő, benne természetesen a hadsereg kiadásainak csökkentése, az „áramvonalasítás" Barack Obama amerikai elnök egyik legfontosabb választási ígérete volt. Ez azonban sosem teljesült. Az afganisztáni és iraki háború során érte el az amerikai hadsereg személyi állományának csúcsát: körülbelül 570 ezer főt (aktív állomány). Ez a 2014-es pénzügyi évre körülbelül 510 ezer főre csökkent, melyhez 265 ezer polgári személyt (szerződéses és alkalmazotti jogviszony) lehet számolni. A védelmi tárca jelenleg érvényes tervei szerint ez 490 ezer fős aktív állományra s 260 ezer fő polgári személyre csökkenne a 2015-ös pénzügyi év során. Ha ehhez hozzáadjuk a nemzeti gárdák és a hadsereg tartalékos erőinek létszámát is, akkor 1 millió 42 ezer főről beszélhetünk 2015-ben, ami minimális csökkenést jelent a 2014-es 1 millió 69 ezer főhöz képest.

A költségvetési kereteket alapvetően befolyásolja a 2011-ben elfogadott, tíz évre szóló, automatikus megszorításokat hozó törvény (Budget Control Act of 2011), mely 2400 milliárd dolláros megtakarítást tesz kötelezővé ezen időszak alatt. Mivel a védelmi költségvetés mindig is nagy falatnak számított, így a washingtoni politikai egymásnak feszülés és a megtakarításhoz szükséges megegyezések hiánya miatt életbe lépett a „fűnyíró", amely automatikus csökkentéseket határoz meg minden területen. Ez természetesen a hadsereget is érinti.

Az amerikai hadsereg méretét érintő viták − sajnos vagy szerencsére − sok szálon futnak. A probléma gyökere az, hogy nincs meghatározva az a politikai cél, amit a hadseregnek el kell érnie. Márpedig ha nincs cél, nehéz meghatározni azt az eszköz- és emberállományt, amivel azt el lehet érni.

Alapkérdés az is, s természetesen ebben sincs megegyezés, hogy az optimális, a minimálisan még működő vagy a költségvetési források által pont fenntartható méretű hadsereget kívánja-e az Egyesült Államok fenntartani. Az ISIS előretörésével minőségileg sokkal nagyobb gondot jelentő Közel-Kelet (Szíria, Irak), az afganisztáni szerepvállalás feladatokban és létszámban kibővített meghosszabbítása, illetve az orosz titkosszolgálati, pénzügyi és fegyveres támogatással zajló Krím félszigeti, majd kelet-ukrajnai háború alaposan megnehezítette a hadsereg csökkentésére, leépítésére irányuló kormányzati és háttérintézményi szándékokat.

Érdekes visszaemlékezni, hogy szinte pont egy esztendeje, 2014 februárjának elején Chuck Hagel még a második világháború óta legkisebb, csupán 440-450 ezer fős aktív állományú hadseregre építette fel terveit. Igaz, ekkor még a politikai és katonai vezetés az ISIS-t is más szemüveggel nézte, és a Krím félsziget kis zöld emberkéi is csak éppen útnak indultak Oroszországból.

Az amerikai haderő már bejelentett leépítéseinek zöme Európára irányul, ahol jelenleg mintegy 64 ezer fős amerikai kontingens teljesít szolgálatot. A 2015 januárjában bejelentett csökkentések olyan ikonikus légibázis bezárását is jelentik, mint a nagy-britanniai Mildenhallé − ez önmagban 3200 fő és családtagjaik kivonását jelenti. Emellett Nyugat-Európában további 14 támaszpontot adnak át az országok kormányainak. Összevonások, leépítések, racionalizálások −  de az amerikai nyilatkozatok szerint nem csorbul a műveleti képesség, és érdemben egyelőre nem csökken a létszám sem.

A racionalizálás egyszeri költségét 1,4 milliárd dollárra becsülik, azonban végrehajtása után évi félmilliárd dollárral csökkenhet az európai színtér éves költségvetési összege. Nem mellesleg az amerikai katonai vezetés teljesíti azt a feltételt is, melyet a politika állított elé. Akkor lehet szó hazai, azaz a választókat, azok munkahelyeit, megélhetését érintő ésszerűsítésről, ha Európában ez már megtörtént.

Nem szabad kihagyni a számításokból a republikánus párt finoman szólva is jelentős győzelmét a 2014-es félidős választásokon. A már eleve republikánus többségű Képviselőházban erősödött a fölényük, s emellé a Szenátus többségét is megszerezték. Szakértők egybehangzó értékelése szerint a John McCain vezette szenátusi Fegyveres Erők Bizottsága erőteljesen javítja a hadsereg pozícióit a költségvetési forrásokért folytatott küzdelemben. A szenátor ismerten nem híve a haditechnikai csodafegyverekkel kivívott katonai győzelmek ígéreteinek, a drága fegyverbeszerzési programoknak. Márpedig a hadsereg kimaradt mind a minden idő- és pénzügyi keretet sokszorosan túllépő F−35-ös beszerzésből, a KC−46 tankertenderből, de a haditengerészet hordozóépítéséből, és az éppen a napokban fregattnak átkeresztelt sekélyvízi hadihajó (LCS) beszerzéséből is.

A hadsereg emberekbe fektet, nem darabonként sok tíz- vagy százmilliós gépekbe s ez talán elég lesz a Barack Obama elnökségével fémjelzett következő két évben is a drasztikus csapatleépítések elkerülésére.

Főleg, ha a Hagelt hamarosan váltó, leendő amerikai védelmi miniszter, Ashton Carter eddigi szakmai karrierjét tekintjük. Ő volt, aki kemény kézzel volt képes hozzányúlni a védelmi költségvetéshez: nevéhez fűződik például a hadsereg 2003−2009 között futtatott, 200 milliárd dollárosra becsült (optimista összeg, még a program legelejéről), új generációs, hálózatközpontú harcjárműprogramjának leállítása. Szintén komoly szerepe volt a már említett F−35 Lightning II-es vadászbombázó-program költségeinek megzabolázásában, a gyártó cég, a Lockheed Martin a beszerzésen realizálható profitjának alapos megkurtításában. Szintén ő volt, aki a hadsereg és a tengerészgyalogság akna- és robbanásálló járműveinek (MRAP) beszerzését és kiszállítását felpörgette. S nem mellesleg sosem számított a drasztikus létszámcsökkentés támogatójának.