Sarkvidéki versenyfutás

Saját terület!

A kutatók Dmitrij Rogozin miniszterelnök-helyettes (egyben az orosz sarkvidéki bizottság elnöke) 2015 májusában elhangzott kemény szavait idézik: „Ez a mi felségterületünk, ez a mi kontinentális talapzatunk része, s mi gondoskodunk a biztonságáról. És pénzt is fogunk keresni ott… A Nyugat feltehet minket a beutazást tiltó listájára – a harckocsiknak nem kell vízum."

E mondatokat lehet ugyan belföldi fogyasztásra szánt üzenetnek tekinteni, de a tények azt mutatják, hogy Oroszország vezetése komolyan gondolja az elhangzottakat, s nem fél költséges lépéseket tenni az ügyben. Emlékezetes esemény volt, s persze ma már közel sem üres propagandafogásnak értékelhető az, hogy 2007 nyarán egy orosz kutató tengeralattjáró kitűzte a nemzeti lobogót a tengerfenéken – az Északi-sarkponton. A hajón ott volt az orosz parlament alsóházának két tagja is.

Az orosz követelések alapja az a vélemény, hogy az Északi-sark alatt húzódó tengerfenék, a Lomonoszov-hátság nem más, mint az eurázsiai kontinens, vagyis az orosz szárazföld folytatása. Ezt a nézetet ugyanakkor Oroszországon kívül senki nem osztja. Moszkva igényeit néha látványos katonai akciók is alátámasztják: például a Tu–160-as stratégiai nehézbombázó repülőgépek sarkvidéki bevetései, vagy éppen a 2015 márciusában, az orosz elnök által elrendelt hadgyakorlat. Ez utóbbi művelet több mint 45 ezer katonát, 15 tengeralattjárót és 41 hadihajót mozgatott meg. Bejelentették ötven volt arktiszi szovjet katonai bázis újranyitását és modernizálását, amelyeket a Szovjetunió széthullását követően, takarékossági okokból hagytak el.

Sarkvidéki haderő

Az Északi-sarkért folytatott verseny természetesen nagy hangsúlyt kap az orosz haderő fejlesztésében. 2014. december elsején megalakították például az Egyesített Sarkvidéki Stratégiai Parancsnokságot, hogy adott esetben megvédje Oroszország arktiszi területeit és annak környékét. Az Északi-sarkon érdekelt másik négy állam (USA, Dánia, Kanada, Norvégia) közül még egyik sem hozott létre e célból magasabb katonai irányító szervezetet.

A parancsnokságnak fegyverek is kellenek: ezek fejlesztése gőzerővel folyik. Az orosz légvédelem alapját adó – különösen a távol-keleti és az északi, hiányos infrastruktúrájú területeken alkalmazott – nagy hatótávolságú MiG–31BM Foxhound nehézvadászgépek például új, a műholdaktól és a Föld mágneses terétől független, továbbfejlesztett inerciális navigációs rendszert kapnak. Ezekkel pontosabbá és biztonságosabbá válik majd a repülési feladatok végrehajtása az Északi-sark felett is. Modernizálják a fedélzeti radarrendszert és az elektronikai önvédelmi eszközöket is.

A Pancir–S2 mobil légvédelmi rendszer szintén „télikabátot kap". A légvédelmi rakétákkal és gépágyúkkal felszerelt járműből olyan változatot fejlesztenek ki, amely mínusz 50 Celsius-foknál alacsonyabb hőmérsékleten is képes működni. Elsősorban a fűtést és a hőszigetelést javítják, már csak azért is, hogy ne fagyjon meg a jármű hidraulikus folyadéka, kenő- és üzemanyaga.

Készül a jól bevált Mi–8-as sarkvidéki, AMTS–VA változata, de az új Il–114 szállító repülőgépnek is lesz sítalpas futóművel ellátott modifikációja. Érdemes megjegyezni, hogy a sok vitát kiváltott, végül a nyugati embargó áldozatául esett két, francia építésű (Mistral-osztályú), partraszállást támogató hajó „oroszosításánál" is fontos szempont volt a sarkköri üzemeltetés megteremtése. A repülőfedélzet például fűthető, míg a megnagyobbított hangárokba beférnek az arktiszi bevetésre felkészített, modernizált Ka–52M hajófedélzeti harci helikopterek is.

Drága lesz…

Kérdés, hogy a nyugati szankcióktól sújtott Oroszország gazdasága képes lesz-e közép- és hosszú távon finanszírozni a sarkvidéki haderőfejlesztést. Intő jel lehet a kutatók szerint, hogy az ukrajnai konfliktusban játszott szerepük miatt bevezetett nyugati szankciók óta lelassult a kőolaj- és földgázmezők kutatása, felmérése és fejlesztése. Pedig az orosz területi igények egyik célja éppen a klímaváltozás miatt is egyre fontosabbá és értékesebbé váló területek gazdasági fejlesztése lenne. Ehhez azonban nyugati partnerek, tőke és technológia kell. A jelenlegi geopolitikai helyzetben, az orosz–nyugati szembenállás idején azonban mindez nehezen elképzelhető. Késnek az olyan projektek is, mint amilyen az északi hajózási útvonal (Northen Sea Route, NSR) fejlesztése. Az orosz állami kőolaj- és földgázvezetékeket építő és üzemeltető, monopolcégként működő Transznyeft pedig még 2014-ben jelezte, hogy elhalasztja két szibériai csővezetékének építését.

Oroszország számára ugyanakkor egyre fontosabbá válnak a sarkvidéki szénhidrogénmezők és ásványkincsek. Mindezek mellett azt sem szabad elfelejteni, hogy a nagy nyersanyag-igényű, komoly anyagi, technológiai és emberi erőforrásokkal rendelkező, Oroszországgal sajátos viszonyban lévő Kína is egyre aktívabb az Északi-sarkvidék környékén. Mint Szergej Sojgu orosz védelmi miniszter megjegyezte: „Néhány, az Északi-sarkvidéktől távolabb fekvő fejlett ország csökönyösen igyekszik elérni a területet, s e cél érdekében bizonyos katonai és politikai lépéseket is tesznek."

A tanulmány készítőinek véleménye szerint a 2000-es évek első évtizedét jellemző optimista forgatókönyvet – amely a gazdasági, politikai, biztonságpolitikai és környezetvédelmi együttműködés erősödését, az öt sarkvidéki ország összefogását prognosztizálta – mára a keserű realizmus váltotta fel.

Oroszország és az Egyesült Államok, a kérdésben érdekelt két legerősebb nemzet, eltérően viszonyul az Északi-sarkhoz. Oroszország számára a sark a nemzeti identitás fontos része, kiemelt gazdasági prioritást élvező terület (az „olajvezérelt" orosz GDP közel 20 százaléka származik a sarkkörön túli területekről), s ennek megfelelően egy olyan helyszín, amelynek katonai védelmére komoly forrásokat hajlandó költeni. Ehhez képest a környezetvédelmi szempontok vagy az őslakosság védelme kevés figyelmet kap. Ezzel szemben az Egyesült Államok nem igazán tekinti magát „sarkvidéki nemzetnek": a térséggel összefüggő kiadásainak túlnyomó részét kutatások (klímaváltozás, időjárás) támogatására fordítja, gazdasági fejlesztésekre és hadicélokra csak keveset költ. Az amerikai katonai jelenlét növeléséhez ráadásul jelenleg nincs is meg a szükséges támogatás sem a politikai vezetés, sem pedig az ország közvéleménye részéről.

Fotó: internet

Forrás: Magyar Honvéd 2015. október