Drágább, mint az életed: McClane tényleg öregszik

Nehéz mit mondani egy olyan sorozat új darabjáról, ami egy hosszabb pauzát leszámítva 1988 óta fut, és szervesen beépült a modern mainstream kultúrába. Az ilyen esetekben törvényszerű, hogy akármilyen is a végeredmény, az előző részek táborának jelentős része fújolással fogadja, mondván, mennyivel jobb volt a régi (mert ugye a régi mindig jobb volt, még ha igaz sem volt, akkor is). Pláne nehéz semleges szemmel nézni a Drágább, mint az életed képsorait, miközben a film 97 percének uszkve kétharmada a – szokás szerint – Moszkvát alakító Budapesten játszódik: ilyenkor az ember óhatatlanul nemcsak a vásznon pergő eseményekre figyel, hanem azt is egyből beazonosítja, melyik felüljárón hajt át mindennap, melyik bevásárlóközpont parkológarázsában zajlik éppen az adott üldözés, és persze a város látképe is elég nehezen keverhető össze Moszkváéval. Nem is beszélve arról a Mi−24-es helikopterről, amelyet a Magyar Honvédség bocsátott a készítők rendelkezésére a forgatáshoz, és amely a mozi egyik leglátványosabb akciójelenetében kap kiemelt szerepet – bár John McClane-en és hozzá hasonlóan elnyűhetetlen fián természetesen még e derék jószág fegyverzete sem fog.

A néző a fentiek fényében igyekszik nem belesétálni abba a csapdába, hogy minduntalan az előző darabokhoz méri a friss produktumot: a ‘88-as, a ‘90-es és a ‘95-ös filmekről mindenkinek gyerekkori-fiatalkori meghatározó élmények, bulik, randik stb. jutnak eszébe, így az összehasonlítást nyilván semmi sem állja velük ennyi év távlatából. Még a 2007-es negyedik rész sem, pedig ha a nézők képesek lennének elvonatkoztatni saját emlékeiktől, könnyen megállapíthatnák: a hat évvel ezelőtti reboot bizony nagyon is hozott mindent, amit elvárhatunk egy Die Hard-epizódtól, és a – ma már többek között Bruce Willis által sem kedvelt – második résznél például sok szempontból erősebbre sikeredett.

Az ötödik rész amúgy in medias res csap bele a lecsó kellős közepébe: felvezetés gyakorlatilag nincs, Bruce Willis nagyjából öt perc után máris ott ül egy moszkvai gépen, hogy kiszabadítsa fiát, Jacket (Jai Courtney), akivel – ez nála már csak így megy – természetesen pocsék a viszonya, és még azt sem tudja pontosan, mivel foglalkozik. Az már csak egy kisebb ország elpusztítására elegendő robbanóanyag eldurrantása, illetve egy látványos fogolyszabadítási akció után derül ki, hogy a kölyök nem drogdíler, hanem a CIA-nek dolgozik, és éppen egy Hodorkovszkij-módra leültetett milliárdost (Sebastian Koch) akar kimenekíteni a cég segítségével Oroszországból, megakadályozva ezzel a gátlástalanul hatalomra törő elnökjelölt (Szergej Kolesnyikov) machinációit. A történetről ennél sokkal többet még csak címszavakban sem érdemes elmondani, a lényeg annyi, hogy a non-stop moszkvai (budapesti) hajsza után apa és fia végül a sugárfertőzött Pripjatyban köt ki, ahol gyorsan kiderül, hogy senki és semmi nem az, aminek látszik.

Miután mindezt ilyen szépen előrebocsátottuk, szögezzük le: az ötös Die Hard minden szempontból a sorozat leggyengébb darabja. Ez nem feltétlenül baj, mert a maga nemében így is szórakoztató – de csak ha annak tekintjük, ami. Nem álltak ehhez nagyon másként a készítők sem, ugyanis lehetetlen nem észrevenni, hányszor kacsint ki a többször is hangsúlyozottan öreg, megfáradt McClane a vászonról a nézőre: mintha csak a kiégett New York-i zsaru is tudatában lenne önnön képregényfigura voltának. Vagyis ha nem is az Expendables szintjén, de mindenképpen önironikus a műsor. Ami jó, ellenkező esetben ugyanis bosszantó lenne a forgatókönyvben tátongó számtalan lyuk, a néző szívná a fogát idősb és ifjabb McClane bántóan banális oda-visszadumálgatásain. Meg úgy általában véve az összes dialóguson, amiket a készítők alighanem hét-nyolc éves általános iskolásokkal írathattak meg költséghatékonysági szempontokból, és csak azért szerepeltették helyettük Skip Woods nevét a stáblistán, mert ez mégiscsak egy A-ligás hollywoodi produkció.

Maguk a karakterek az egyetlen McClane kivételével súlytalanok, de még a főhősről sem tudunk meg semmi újat. Az első három filmben eregetett legendásan szellemes beköpések is megritkultak, és kimerülnek egy-egy dörnergyörgyösen ízes káromkodásban – persze ez is hozzátartozik a sorozathoz, de néhol azért adagolhattak volna mellé némi igazi humort is. Mindenképpen sokat dobott volna a filmen egy nagypályás rossz fiú csatasorba állítása, így ugyanis egyszerűen nincs ellenpontja Willisnek. Nem is kell ezen a téren feltétlenül Alan Rickmanben vagy Jeremy Ironsban gondolkodni, a negyedik részben domborított Timothy Olyphant kalibere is bőven megfelelt volna. Az említett A-liga leginkább természetesen az akciójelenetek félelmetes gördülékenységében érhető tetten, ezen a téren ugyanis ez a film is ugyanolyan tökéletes és lebilincselő, mint a többi, legyen szó a már említett Mi−24-es brutális pusztításáról, a Ganxsta Zolee által vezetett MRAP végjátékáról, Árpa Attila kíméletlen lemészárlásáról vagy a pripjatyi fináléról. Bár utóbbi talán kicsit ugyanúgy sok a jóból, mint amikor a negyedik részben McClane egy rendőrautóval szedte le az őt üldöző helikoptert egy alagútnál… Bár itt is csak az a kérdés, minek tekintjük ezt az alkotást: dokumentumfilmnek vagy annak, ami, vagyis mesének.

A Drágább, mint az életed borítékolhatóan a következő napok-hetek egyik kiemelt vitatémája lesz, sokan szeretik majd, de vélhetően még többen húzzák majd le a sárga földig – és valahol mindkét hozzáállás jogos. Ha nem lett volna az előző négy film, semmi okunk nem lenne a lelkesedésre, John McClane azonban mégis John McClane, így nehéz rá haragudni. Amikor pedig Willis kiüti Kamarás Ivánt a budapesti dugó kellős közepén, az embernek még akkor is dagad a keble a büszkeségtől, ha utóbbi történetesen éppen oroszul kiabál a viharvert zsaruval.

Drágább, mint az életed (A Good Day To Die Hard, 2013)
Rendezte: John Moore
Főszereplők: Bruce Willis (John McClane), Jai Courtney (Jack McClane), Sebastian Koch (Jurij Komarov), Julija Snigir (Irina Komarov), Mary Elizabeth Winstead (Lucy McClane), Radivoje Bukvic (Alik)
Forgatókönyv: Skip Woods
Zene: Marco Beltrami
Gyártási költség: 110 millió dollár
Magyarországi mozipremier: 2013. február 14.
Forgalmazza: Intercom