Harag: nincsenek hősök, csak mocsok és vér

A Harag sztorija tulajdonképpen néhány mondatban összefoglalható. 1945 áprilisát írjuk, amikor a szövetségesek már a porig rombolt Európában nyomulnak előre faluról falura, városról városra, mindenkinek elege van mindenből mindkét oldalon, a gyakran emberi mivoltukból kivetkőzött katonákat már csak az ösztön meg a gyűlölet hajtja előre, meg talán valahol mélyen a remény, hogy egyszer vége lesz ennek az egésznek – de ha nem, igazából akkor sincs semmi, már mindenki belefásult a vérontásba.

Ebben a helyzetben adott egy Fury (azaz Harag) nevű amerikai tank a maga végsőkig elcsigázott, de összeszokott legénységével, élén Don Collier őrmesterrel (Brad Pitt), akik elesett társuk helyett a nyakukba kapnak egy tejfelesszájú kölyköt Norman Ellison személyében (Logan Lerman), és a fentiek szellemében nyomulnak előre tovább faluról falura, városról városra. Aztán egy idő után egyedül maradnak a lerobbant Shermannel az ellenséges területen, és azzal szembesülnek, hogy egy komplett SS-hadosztály masírozik feléjük.

David Ayer filmjének akadnak hibái: kisebb logikai ugrásokra, „a valóságban ez azért nem biztos, hogy ez így történt volna"-pillanatokra itt-ott felfigyel az ember, viszont aki dokumentumfilmre áhítozik, az nézzen dokumentumfilmet, nem igaz? Ezzel az erővel a ’60-as évek összes nagy háborús filmjét is eláshatnánk. Ez a párhuzam pedig nem véletlen: ugyan Ayer mozija a mai korszellemnek megfelelően naturalisztikus, hangulatában pont ezekre a bizonyos nagy háborús eposzokra üt, és ez vélhetően cél is lehetett. A lineárisan haladó történet pedig ebben az esetben nem tufa, egysejtű összhatást eredményez, hanem egységességet: Hollywood legutóbbi második világháborús mozijával, a George Clooney-féle Műkincsvadászokkal szemben a Harag nem forgácsolódik szét a részletekben, nem tobzódik a céltalan, sehonnan sehová nem tartó jelenetekben, hanem rendelkezik egy határozott ívvel. Így aztán az ember egy idő után tényleg azon kapja magát, hogy izgul, és kellemetlenül ott érzi magát a szereplők bőrében, a süvítő golyók és ide-oda repkedő gránátok között.

Ha már szereplők: a régi nagy alkotásokkal tetten érhető hangulati hasonlóság fő oka talán abban keresendő, hogy a Furyt nem Brad Pitt plusz négy arctalan mellékszereplő tölti meg. Maguk a karakterek nem túl bonyolultak, de hihetőek, a színészi alakítások pedig minden esetben roppant hitelesre sikeredtek. Ennek köszönhetően aztán néha határozottan olyan érzése támad a nézőnek, mintha egy negyven-negyvenöt évvel ezelőtti hollywoodi mozi remake-jét látná, ahol eredetileg Steve McQueen, Telly Savalas és hasonló néhai nagyságok alakították ugyanezeket a szerepeket ugyanilyen hitelesen.

Szintén nagy piros pont jár a készítőknek azért, hogy távolról sem makulátlan hősöket skicceltek fel a vászonra, hanem esendő, hibázó, adott esetben egyenesen bűnös embereket: itt senki sem római jellem, hiszen egy végsőkig elbrutalizálódott, pusztító háborúban, főleg annak utolsó, mindent felperzselő hónapjaiban már nincs is igazán helye római jellemeknek. És az is jó, hogy mindezt nem fennkölt giccsáriákban rágják a szánkba. Idealizált romantika és mellverő, fekete-fehér demagógia helyett vért, mocskot, hányást, könnyeket és sarat kapunk, meg emellé még egy kis vért, mocskot, hányást, könnyeket és sarat.

Ékes példa a fentiekre az elfoglalt német városban játszódó nagyjelenet, amikor Pitt és Lerman leül reggelizni két halálra rémült német nő otthonában, társaik pedig alaposan belerondítanak az idillbe: ez a pattanásig feszült, elképesztően hatásosra sikeredett, zseniális alakításokkal kábító bő húsz perc egyértelműen a film drámai csúcspontja, pedig egyébként a csaták tökéletessége is szembeszökő, az ember valósággal a székhez szegeződik a zseniálisan vágott, pergő akciójeleneteknél. A történelmi autentikusság jellemzéséhez e téren nem vesszük a bátorságot, de talán ez sem annyira lényeges szempont. Annyit azért érdemes megjegyezni, hogy a készítők a világ jelenleg létező egyetlen működőképes Tigrisét is bérbe vették a forgatáshoz. Ami ugyebár helyből súlyt is ad a felbukkanásának. Az ilyen tökéletesen elkapott jeleneteknek köszönhetően még is bocsánatos bűnnek tűnik, hogy a sztori vége kódolt az alapszituációban, így aztán már az elején is elég könnyű kitalálni, mi lesz Coleman és társai sorsa.

Mint a fentiekből is leszűrhető, a Harag kifejezetten jól sikerült mozi: nem tökéletes, de nagyszerűen elkapott háborús film, és az ilyenek nem hemzsegnek manapság a mozikban, így a műfaj rajongóinak mindenképpen érdemes megnézniük. Azt persze csak az idő dönti el, hogy tíz-húsz év múlva klasszikusként emlékszünk-e majd rá, de egyelőre úgy tűnik, a visszhangja is kimondottan kedvező: az értékelések a Rotten Tomatoeson egyelőre közelítik a 80 százalékot, és ugyan a kasszáknál a film nem tűnik mindent elsöprő blockbusternek, a gyártási költségeit máris simán visszahozta, és valószínűleg ezen a téren sem kell majd szégyenkeznie.

(És mielőtt elfelejtenénk, még egy fontos megállapítás a végére: a film nagy meglepetése összességében Shia LaBeouf, aki elsősorban hormonalul- vagy -túltengésben szenvedő kamaszok megformálásával robbant be a köztudatba, majd az utóbbi években kissé flúgos figurának tűnt, itt azonban valami egészen mellbevágó a Bibliát idézgető Swan szerepében.)

Forgalmazza: Freeman Film