Katonai emlékek a Balaton partján (5. rész)

Szöveg: Kálmánfi Gábor | Fotó: archív | 2020. május 10. 9:52

Mivel a rendkívüli járványhelyzet miatt turistaként nem látogathatunk el fizikai valónkban a Balaton környékére, tegyünk legalább képzeletben virtuális, katonás körsétát, szemrevételezve a „magyar tenger” katonai emlékeit. Ötödik rész.

Mielőtt tovább folytatnánk a török korban végvári kalandozásainkat (mondjuk a jól ismert Szigetváron), cikksorozatunk következő részében vessünk egy pillantást a Balaton vizére, amely a 16-17. században új funkcióval bővült. Ugyanis akkortájt az Oszmán Birodalom és a Habsburg Monarchia részét képező, középkori területének harmadára fogyatkozott Magyar Királyság határát a Balaton képezte. Az északi és a déli part (hangulatának) különbsége még drasztikusabban érzékelhető volt: amíg előbbi keresztény uralom alatt maradt, addig délen az oszmán-török hódítók basáskodtak.

Az északi part településeit a Balaton, mint természetes akadály védelmezte. Annál is inkább, mert az akkori vízállás a vízmérce mai „0" pontját körülbelül két és fél méterrel haladta meg. Hajózható volt tehát a Kis-Balaton, és a Tapolcai-medence jelentős része is víz alatt volt. Igencsak növelte a török rablóportyák kockázatát, hogy szárazföldön csak nagy kerülővel lehetett eljutni a Balaton-felvidékre – legalábbis a tél kivételével. Akkoriban ugyanis a zord évszakokban összefüggő jégtakaró képződött a vízen. (Korcsolyás hadosztályok előnyben.)

Érdekesség, hogy a szemben álló nagyhatalmak komoly hadiflottát tartottak fenn a tó vizén. S ahogy minden bizonnyal rejtőznek még második világháborús roncsok a Balatonban, nem kizárt, hogy a török korból is fellelhetők még régi hadtörténelmi emlékek a mélységben. Miután I. Szulejmán utolsó hadjárata után Szigetvár elesett, a Somogy megyei végvárak igencsak könnyen kerültek török kézre. A mai Balatonszemes belterületén romjaiban ma is látható Bolondvárat már az oszmánok építették, miként a siófoki palánkot is. Ezek a végvárak már hajóhaddal is rendelkeztek. Ezt nyilván a Habsburgok sem hagyhatták szó nélkül, és a három tóparti végvár (Keszthely, Szigliget, Tihany) helyőrségei között elosztva ők is hajóhadat hoztak létre. A hajópark gerincét naszádok alkották, azaz 17-23 méter hosszú, 2,5-3,5 méter széles, fedélzet nélküli, evezőkkel és egy háromszögletű vitorlával felszerelt, gyors járású hadihajók. A legénységet 33 fő alkotta egy vajda, illetve török oldalon egy reisz parancsnoksága alatt, de használatban voltak ennél kisebb, kevesebb evezőst alkalmazó, úgynevezett félsajkák is. A magyar oldalon használt naszádok orrában kettő, a taton pedig egy kis kaliberű ágyút helyeztek el. Az oszmán hajók annyiban különböztek magyar megfelelőiktől, hogy az orrban csak egyetlen lövegük volt. A naszádok elsődleges feladata nem az volt, hogy a vízen vitézkedjenek, és sorra süllyesszék el az ellenséges hajókat, hanem az, hogy a túlpartra szállítsák a legénységet. Az utókor számára egyetlenegy nagyobb vízi ütközetről – valamikor 1625-1645 között – maradtak írásos emlékek. Szigligetről a déli partra tartó magyar és egy Keszthely irányából közeledő foki török sajka csapott össze. Az ütközet sajnos a hódítók győzelmével ért véget: a magyar hajót irányító vajda tizenötöd magával elesett a küzdelemben, négy hajdú pedig török fogságba esett.

A fent említett naszádok egészen 1686-ig, Buda visszafoglalásáig siklottak a Balatonon.