Retro-mozi: A híd túl messze van

A múlt hónapban elhunyt rendező 1977-es filmjének egyik célja az volt, hogy kicsit odapörköljön A leghosszabb napnak, amely addig vitathatatlanul birtokolta a leggrandiózusabb háborús film címét. Attenborough még az alapötletek tekintetében is a nagy elődöt vette mintául: kapott egy rakás sztárszínészt a főszerepekre (Michael Caine, Sean Connery, Robert Redford, Anthony Hopkins, Gene Hackman, James Caan) és a mellékszerepekre (Liv Ullmann, Laurence Olivier), de kapott egy olyan forgatókönyvírót is, aki Cornelius Ryan (aki A leghosszabb napot is jegyezte) könyvéből nem káoszos, apró epizódok kuszaságából álló történetet tákolt össze papírízű dialógusokkal, hanem egy sodró lendületű, igazi karakterekre épülő cselekményt. William Goldman olyan szkriptet hozott össze, amely − köszönhetően az arányok ügyes megtartásának − a közel 3 órányi játékidő ellenére sem fullad unalomba.

Az alaptéma a Montgomery tábornagy által két hét alatt összefabrikált Market Garden hadművelet katasztrofális előkészítése és kivitelezése. A több tízezer deszantos rosszul kiválasztott zónába ledobása és a rádió-összeköttetés hiánya miatti reménytelen küzdelme a holland hidaknál a jó ötleten alapuló, de kellő előkészítés hiányában mészárlásba fulladó kuszaság példája lett, amely bár ért el eredményeket, és pótolhatatlan veszteségeket okozott a német hadseregnek, több áldozatot követelt a szövetségesek részéről, mint a partraszállás Normandiában.

Miközben a különálló csoportok küzdelmét ábrázolja, Attenborough nem követte el A leghosszabb nap hibáját: cselekményvezetésében nem süllyedt el a felesleges részletekben, nem akart mindenáron mindenkit bemutatni, de ami a legfontosabb, főszereplőinek olyan egyéniséget és karaktert adott, ami összetéveszthetetlenné tette őket a többiektől. (Ugyanez a nagy elődről nem mondható el.) Markáns színekkel ábrázolja a britek, az amerikaiak és a lengyelek mentalitását, az egy oldalon harcoló, de egymással a közös cél érdekében is konfliktusba kerülő szövetségeseket. A lengyel Sosabowski tábornokot alakító Gene Hackman az első pillanattól kezdve a száját húzza az egész haditervre, folyamatosan töprengve, mi lesz, ha lemészárolják katonáit. Beszólásait és dühös kifakadásait, bumfordi és trágár stílusát az angolok a tőlük megszokott higgadtsággal viselik. Hackman a neki kiszabott szűkös játékidőt jól kihasználva ábrázolja Sosabowski lelkiállapotának változását: miután rossz helyre ugranak ki a gépekből, és katonái zömét valóban leöli az ellenség, majd egy még szerencsétlenebb folyami átkelést követően a maradékot is megtizedelik, a tábornok már nem dühöng, nincs neki miért. Csak addig volt agresszív, amíg volt kiért annak lennie. Félig gyászosan, félig gúnyosan jegyzi meg a történteken töprengő szövetséges kollégáinak: „Ha egyszer egy ember azt mondja a másiknak, »tudod mit, játsszunk háborúsdit!«, akkor mindenki meghal…
"

Kiemelkedő Anthony Hopkins Frost ezredese is, aki még akkor is udvariasan elnézést kér a kellemetlenségért a holland családtól −amelynek házába katonáival bevette magát −, amikor félig már rommá lőtték azt. Az udvariasság az angolok részéről egyébként végig jelen van a filmben, a szó jó értelmében vett arisztokratikus magatartásukat egészen a tragikus végig megtartják, finoman abszurd humort szőve a véres jelenetekbe. Ennek egyik legjobb példája a katona, aki a legnagyobb golyózáporban is egy összezárt esernyőt szorongatott a kezében, de senki nem firtatta az okát. (Nézőként egyszerre idegesítő és szórakoztató a talány.) A film vége felé Hopkins végre félreteszi az udvariaskodást, és megkérdezi a mellette haldokló tisztet: „Mondja, miért hurcolja magával azt a kurva ernyőt?" A válasz jellegzetesen angol. A katona memóriájával gondok vannak, mindig elfelejti az aznapi jelszót. Mivel egy német soha nem vinne magával esernyőt, ő így azonosította magát arra az esetre, ha nem jutna eszébe a megfelelő válasz. „Ezzel bizonyítom, hogy angol vagyok" – suttogja utolsó mondatával, Hopkins pedig végre elmosolyodik kínjában.

Színészileg persze ne várjunk mélylélektani ábrázolásokat. A film egy nem megfelelően előkészített akcióról és annak véres kilenc napjáról szól, a főszereplők pedig azt játsszák benne, ami a szerepük lényege: harcolnak. A forgatókönyv mégis megpróbált teret adni az apró jellemábrázolásoknak, amelyek életszerűbbé, nézőbarátabbá tették a figurákat: Sean Connery Urquhart tábornoka annyira biztos Montgomery tervének sikerében, hogy indulás előtt legfontosabb dolgai közé tartozik, hogy a szmokingját és a golfütőit is elcsomagoltassa; Robert Redford (Cook őrnagy), akit különleges alakulatával gyakorlatilag a biztos halálba küldenek, csendes rezignáltsággal veszi tudomásul az elkerülhetetlen jövőt; Dirk Bogarde (Browning tábornok) pedig rengeteg energiát fektet abba, hogy – mint parancsnok − jó képet vágjon a haditerv előkészítetlenségéhez. (A film egyik legabszurdabb jelenete, amikor a szövetséges tábornokok egy templomtoronyból szemlélik a teljes pusztulást, miközben azt találgatják, hol csúszhatott hiba a kivitelezésbe.)

Az alkotók javára írható a németek bemutatása is. Nem a sarkított, náci sztereotip katonákat láthatjuk, hanem logikusan gondolkodó, kiváló tisztekből álló ellenséget, akik nincsenek híján a humánus gondolkodásnak sem: Arnhem lerombolásakor azonnal biztosítják a kért néhány órás fegyverszünetet, hogy a szövetségesek el tudják szállítani a sebesülteket. Szoborarcával is kiemelkedő alakítást nyújt Bittrich tábornok szerepében Maximillian Schell. A film szürreálisan groteszk részlete, amikor a híd egyik oldalát tartó német főtiszt fehér zászlós követet küld a másik oldalt elfoglaló Hopkinshoz, mert nem akar vérfürdőt rendezni, így fel akarja ajánlani a briteknek, hogy megadhatják magukat. Az angolok teljesen félreértik a dolgot, azt hiszik, hogy a németek szeretnék megadni magukat, és elzavarják a követet. Schell a hírt hallva lemondóan csak annyit mond: „akkor Arnhem elpusztul." Miután végzett feladatával, odamegy hadifogságba esett, sebesült ellenfeléhez, és egy tábla csokit nyújt át neki: „fogadja el, finom, az önök gépei dobták le nekünk tegnap." (A csata egyik legsúlyosabb bakija volt, hogy a rádió-összeköttetés zavara miatt a szövetségesek valóban a németeknek dobálták le az utánpótlást, mivel a saját csapataik egyáltalán nem a megjelölt zónában tartózkodtak.) Hopkins megtörten nyújtja kezét a győztes adományáért, tudomásul véve a vereséget.

Attenborough-nak sikerült pörgő, feszültséggel és jó színészi játékkal nyakon löttyintett akciófilmet készíteni. Bár a 62-es A leghosszabb nap légi felvételeinek impozáns jeleneteit nem tudta felülmúlni, a látványtervező és a filmen dolgozó effektesek valóságos robbantás-orgiát rendeztek a csaták minél realisztikusabb ábrázolása érdekében. A tankok lövései és a bombázók pusztítása olyan láng- és füsttengert varázsolnak a vászonra, amely valóban hihetővé teszi azt a káoszt, amely egy nulla látótávolságú hatalmas téren másodpercek alatt ki tud alakulni. Mindezt a szó jó értelmében vett hatásvadász módon támogatja meg a zene: míg a film nagy részében az indulószerű, tipikusan katona-zenekari, lelkesen ostoba muzsikát hallunk, Arnhem városának pusztulásakor torokszorító a képekhez simuló lírai zene, amely katartikus hatást ér el a halottakat és a folyamatosan tüzelő páncélosokat ábrázoló snittben.

A 2000 hátrahagyott, többségében mozgásképtelen sebesült a film végén halk éneklésbe kezd, amely lassan erősödik fel hátborzongató, pátosz nélküli, dallamos morajjá. A gyászének alatt a német katonákat láthatjuk, ahogyan győztesként a sebesültek felé indulnak, hogy hadifogságba vessék őket. Közben pedig a néző fülébe cseng Browning tábornok végtelenül cinikus mondata, aki önmagát rövid úton felmentve a 17 000 áldozatot követelő mészárszék előkészítetlensége alól, hűvös és kimért udvariassággal csak annyit mond a meggyötört Sean Connerynek: „Nos, én mindig azt mondtam, a híd túl messze van."

A film ugyan nem érte el Attenborough plusz célkitűzését, de ne is tekintsük A leghosszabb nap versenytársának. A maga nemében kiváló alkotás született, amely a mai napig élvezhető, nem beszélve arról, hogy igen pontosan mutatja be a Market Garden hadművelet alatt történt eseményeket. Pátosz nélküli, a vérontást kendőzetlenül ábrázoló, a kor viszonyaihoz képest realisztikus és meggyőző színészi játékkal, óriási látvánnyal készült mozi, amelyet a mai napig nézhetővé tesz koncepciójának átgondoltsága és rendezőjének felkészültsége.

A híd túl messze van (A Bridge Too Far) − 1977

Író: Cornelius Ryan

Forgatókönyvíró: William Goldman

Operatőr: Geoffrey Unsworth

Zene: John Addison

Vágó: Antony Gibbs

Szereplők: Sean Connery, James Caan, Edward Fox, Michael Caine, Dirk Bogarde, Robert Redford, Ryan O’Neal, Laurence Olivier, Anthony Hopkins, Gene Hackman, Hardy Krüger


Bemutató:1977. június 15. (USA)

Magyarországi bemutató: 1979. február 8.