Retro-mozi: Éj anyánk

Szöveg: Révész Béla | 2015. október 7. 16:40

Hogyan válik valaki a világ szemében hazaárulóvá, miközben senki nem tudja, hogy azzal éppen a legnagyobb szolgálatot teszi hazájának? Kurt Vonnegut regényéből 1996-ban készült igen sötét hangulatú film Nick Nolte szenzációs alakításával. Mozi a reménytelenségről, identitászavarról és a legnagyobb magányról.

Howard Campbell amerikai drámaíró fiatal kora óta Németországban él. Amikor már világosan látszik, hogy Hitler mire készül, Campbell úgy dönt, marad. Német színésznőt vesz feleségül, boldog és elégedett. A háború kitörése után saját rádióműsort kap Berlinben, amelyben drámaian erős szavakkal uszít a zsidók és hazája, az Egyesült Államok ellen. Nem meglepő, hogy míg a nácik ünneplik és tenyerükön hordozzák, addig a világ józanabb része egy undorító férget lát benne, akit a legjobb lenne eltaposni. Amiről azonban senki nem tud, az az, hogy Campbell amerikai kém. Amikor megírja rádiós szövegeit, valaki a propaganda minisztériumban mindig gondosan bejelöli a papíron, a felolvasásnál mikor tartson hosszabb szünetet, mikor köhögjön, köszörülje a torkát vagy éppen sóhajtson. Ezek az apró jelek valójában titkos információk, amelyeket aztán az államokban dekódolnak és a hadsereg rendelkezésére bocsátanak. Az igazi abszurd az a dologban, hogy Campbell maga sem tudja, milyen információkat továbbít. Így fordulhat elő, hogy a saját felesége halálhírét éppen ő közli az amerikai hadüggyel, miközben fogalma sincs, hogy az aktuális hír miről szól.

A háború végén persze űzött vad lesz. Letartóztatása és megalázása után elengedik, ő pedig visszatér az Államokba. Írni már nem tud, megtört és megkeseredett ember lett, aki csak felesége emlékének él. Nevét azonban nem felejtik el, s egész sokan szeretnék megszerezni a skalpját, legfőképpen az izraeliek és az oroszok. Mint kiderül, hirtelen felbukkant, halottnak vélt felesége (aki természetesen nem halottnak vélt felesége), valamint egyetlen barátja szovjet ügynökök, s hiába kéri egykori beszervezőjét, hogy tárják a világ elé az igazságot, az amerikai hadügy tartja magát eredeti elhatározásához: még Campbell élete sem ér annyit, hogy eláruljanak egy olyan remek trükköt, mint a rádiós adásnak tűnő információszolgáltatás. Campbell környezetében hirtelen furcsa alakok kezdenek felbukkanni, különböző neonáci csoportok tagjai, ők félistenként néznek a már semmit nem értő íróra. Önmagukban is elég komikusak, ám a Vonnegut által fémjelzett teljes abszurd akkor csap ki igazán, amikor felbukkan a Harlem Fekete Führere, egy afroamerikai náci, aki történetesen a kínaiakat bombázná le atommal.

Campbell egy idő után már csak sodródik az eseményekkel, végül, amikor megérti, hogy se hazája, se barátja, se senkije, önként feladja magát az izraelieknek. Azok habozás nélkül Jeruzsálembe szállítják, ahol a börtönben megíratják vele emlékiratait. Ez az írás elevenedik meg a filmben, s ahogy közeledik a tárgyalás napja, kiderül, nincs az a büntetés, amely keményebb lehet Campbell addigi életénél. Hősünk nem is várja meg a bíróságot, önmaga lép ki saját történetéből, miután rádöbben: sehol nincs számára hely a világban, s nincs már miért folytatnia küzdelmét az önmagába vetett hittel.

Vonnegut nagyon nehezen filmesíthető író. Az Éj anyánk annyiban speciális, hogy a „józanabb" művei közé tartozik, sokkal kevesebb a szürreális, fantasztikus elem benne, mint többi művében. Keith Gordon rendező kegyetlenül sötét filmet álmodott vászonra, kíméletlenül hámozva le művében az elmagányosodás, a szerepzavar és a teljes reménytelenség vékony rétegeit. Campbell tragédiája éppen a titkokban rejlik, amelyekről senki nem tudhat. Meghasonulása odáig vezet, hogy túl jól alakítja náci szerepét, túlságosan is Hitlerék szája íze szerint beszél. A film egyik legdermesztőbb pillanata az, amikor Berlin rendőrfőnöke, Campbell volt apósa közli vele: végig meggyőződése volt, hogy az író valójában amerikai kém, de már nem érdekli, mert „sokkal nagyobb hasznot hozott nekünk, mint az ellenségnek." Campbell ekkor döbben rá, mekkorát tévedett, amikor azt hitte magáról, hogy a németek ellen dolgozik, miközben pont a malmukra hajtotta a vizet. Túlzottan beleélte magát a szerepébe, hiszen az volt a kézzelfogható valóság számára, nem pedig a köhintések és szünetek a felolvasandó szövegben, amelyekről ráadásul azt sem tudta, mit jelentenek.

Nick Nolte hibátlanul érzett rá a karakter izgalmas kihívására. A bukás és az egyre nagyobb reménytelenség folyamatát egyetlen óriási ívben rajzolta meg. A sikere csúcsán lévő sztáríróból egy világ ellenségévé váló, megtört figurát hitelesen és minden erőlködés nélkül hozza, élete egyik legjobb alakítását nyújtva ezzel. Mellette a beszervezőjét játszó John Goodmant emelhetjük ki. Goodmanben színészileg az az érdekes, hogy terebélyes alkata és vidám arca ellenére olyan vérfagyasztó pillanatokat képes teremteni egyetlen szemvillantással, amelyre csak nagyon kevesen képesek. Az általa alakított Frank Wirtanen is misztikusságával, titokzatosságával és hirtelen hangulatváltásaival ejti rabul a nézőt. A két színész minden közös jelenetében maradandót alkotott, rendezőjük, Keith Gordon valószínűleg csak alapozott nekik, a többit az aktorok tehetségére bízta.

Az Éj anyánk nem a háborúval magával foglalkozik, hanem annak identitáspusztító hatásával. Eltűnnek az éles határok jó és rossz között, ahogyan nincs sok jelentősége a morálnak sem. Ha valamire rádöbben Campbell, amikor kezdi kívülről látni saját szerepét és a tragikus szituációk láncolatát, az éppen az, hogy semmi nem változik. Az ember eredendően bukásra van ítélve, ezt a bukást egy háború sietteti, az előle menekülés lelassítja, de a végeredmény minden esetben ugyanaz. Nem könnyi esti mozi, de mindenképpen ajánlott azoknak, aki kedvelik Vonnegut agyalósabb, groteszkebb világát, vagy egyszerűen csak a lélek fekete oldalára kíváncsiak, arra, amelyet az ember által létrehozott belső háború színezett sötétre.