Retro-mozi: Éjfélre kitisztul

Szöveg: Révész Béla | 2015. augusztus 19. 10:42

Film egy csapat 150 feletti IQ-jú felderítőről. Éppen csak az nem derül ki, hogy mire használják azt a temérdek intelligenciát, és az, hogy felderítők. Ettől eltekintve Keith Gordon nagyon nézhető filmet rendezett.

1944 decemberében járunk, az ardenneki harcok helyszínén. Az amerikai hadsereg újabb és újabb felderítőket küld ki a német csapatmozgások és pozíciók kifürkészésére, ám közülük senki nem tér vissza. Az egyik rendkívül logikusan gondolkodó tiszt arra gondol, hogy nyilván a felderítők értelmi képességeivel van baj. Mi tehát a megoldás? Kiválasztanak hat IQ-bajnokot, akiknek hányadosa 150 felett van, hogy ők foglaljanak el egy erdő közepén álló házat, ahonnan figyelemmel tarthatják a németeket. Az átlag feletti agykapacitással megáldott katonák biztosan ügyesebbek lesznek, mint szerencsétlenül járt elődeik. Hőseink végre is hajtják a feladat első részét, azaz befészkelik magukat az épületbe. Zsenialitásuk azonban ki is merül abban, hogy kártya nélkül, gondolatban bridzselnek, valamint hosszú monológokat eresztenek meg a padláson talált festmények lehetséges keletkezéséről. Ami katonai munkájukat illeti, már nincsenek ennyire nyeregben. Egyedül hagyják társukat őrségben, elemi hibákat vétenek, nem figyelnek, és nem teszik meg még a minimálisan elvárható óvintézkedéseket sem. Mentségükre szóljon, hogy eszük ágában sincs háborúsdit játszani, az egyetlen céljuk a túlélés, bár ennek a látszólag egyszerű ténynek némiképp ellentmond a hebehurgya viselkedés.

Az abszurd szituációt fokozza az első éjszakán bekövetkező furcsaság. A sötétben őrségben fagyoskodó katonák kísérteties hangokat hallanak a dermesztő hidegben. Német beszédfoszlányok, nevetés, furcsa hangok. A nézőnek némi Blair Witch Project hangulata támad, ráadásul a „paranormális" tevékenységek nem szűnnek meg. A következő éjszakán már meg is támadják hőseinket – hóból készült gránátokkal. Az első sokk után magukhoz térő amerikaiak viszonozzák a „tüzet", és egy egészen vidám hógolyócsata alakul ki a felderítők és a hét németből álló ellenség között, akikről hamar kiderül, hogy már nem is ellenségek, mivel csak túl szeretnék élni a háborút. A kedélyes összeborulás egészen odáig fajul, hogy a németek karácsonyfát állítanak amerikai kollégáik részére, hóembert építenek nekik, és ajándékokkal halmozzák el őket, miközben lelkesen éneklik a Stille Nachtot. Mivel harc nélkül félnek megadni magukat, nehogy az övéik a családjukon álljanak bosszút, egy teljesen beteg tervet eszelnek ki. Eljátszanak egy ütközetet, ahol mindkét fél a levegőbe lövöldözik, aztán szépen megadják magukat. Legalábbis ez az elgondolás, azonban az akció teljes káoszba fullad, s innentől kezdve valóban élet-halál küzdelem veszi kezdetét, ahol az amerikaiak már nem is tudják, hogy saját feletteseik vagy a németek gyűlölik őket jobban. Végül elképesztő ötlettel ússzák meg a kalandot (az a fránya IQ végre meghálálta magát), hogy visszatérve egységükhöz rájöjjenek, teljesen felesleges volt minden, ugyanis postafordultával zavarják őket vissza a frontra, már aki életben maradt közülük.

William Wharton könyveiből filmet rendezni legalább olyan nehéz, mint Joseph Helleréből. Alan Parkernek is csak részben sikerült a Madárkát vászonra vinnie, Gordonnak pedig még nehezebb volt a feladata. Azt a fekete iróniát, maró gúnyt és szürreális szituációt, ami a regényt jellemzi, nem is sikerült begyúrni a forgatókönyvbe, pláne nem megfilmesíteni, ám néhány jelenet erejéig nagyon közel járt a megoldáshoz. (Az amerikai és a német katona táncmozdulatba merevedett, kőkeményre fagyott hullája körüli tanácskozás kiugróan jó pillanata a filmnek, a plasztikus látvány és a teljesen más irányba induló dialógus azonnal megteremtik az abszurd atmoszférát, amely az egész könyvet, és részben a filmet is jellemzi.

Az Éjfélre kitisztul kulcsszava a félelem. Ugyanúgy rettegnek felderítőink, akik sem felderítők, sem az ellenség elé vetett préda nem akartak lenni, mint a németek, akik nem csak a szövetségesektől, hanem a sajátjaiktól is félnek. Mint utólag kiderül, az amerikaiak ugyanebben a cipőben járnak, így alakult ki az a lehetetlen szituáció, hogy a két maroknyi csoport leginkább egymásban bízhat, nem pedig saját hadseregében. A félelmet a legjobban ábrázolni szürreális eszközökkel lehet, amely néha sikerül is a csapatnak, néha azonban csak fájdalmas kínlódást láthatunk, olyan jelenetekben, ahol a forgatókönyv hiányossága miatt a színészek sem nagyon látták maguk előtt az irányt. Pedig a felhozatal jobb nem is lehetett volna. Gary Sinise első nagyobb szerepében rendkívül meggyőzően alakítja a félig bekattant, de társaiért bármit bevállaló rangidőst. Az ő szerepe a legnehezebb, vékony a határ hiteltelenség és hihető ábrázolás között pláne úgy, hogy a kiborulások nagy részének bemutatása az ő feladata. Megoldotta, s a forgatás után két évvel már a Forrest Gumpban nyűgözte le a nézőket és kritikusokat egyaránt. Emeljük még ki a narrátor-főszereplőt, Ethan Hawke-ot, aki szintén karrierje elején forgatta a mozit, amely – mint a későbbiekben kiderült – igen hasznos ugródeszkának bizonyult. Játéka a szó jó értelmében visszafogott, alakításának íve viszont látványos: a szemünk előtt változik félénk fiatalemberből az embereiért a legnagyobb felelősséget érző igazi vezetővé.

A színészek játéka alá profi stáb dolgozott. Keith Gordon a legtöbbet hozta ki a forgatókönyvből, amit kihozhatott, Tom Richmond operatőr pedig bátran és okosan váltogatta a különböző totálokat és plánokat. Munkáját kicsit beárnyékolta Don Brochu vágó tevékenysége, aki viszont inkább biztonsági játékot űzött, ahelyett, hogy vadul csattogtatta volna ollóját, így fordulhatott elő, hogy egy-egy jól elkapott operatőri ötlet túlzottan is sokat köszön vissza a filmben. Mark Isham zenéje azonban telitalálatnak bizonyult: a dallamok hol kísérteties, hol szürreális hangulatba öltöztetik a jeleneteket. Nem beszélhetünk agyonkomponált muzsikáról, de ehhez a filmhez ez a zene tökéletesen illik.

Az Éjfélre kitisztul korrekt, nézhető, helyenként kifejezetten elgondolkodtató alkotás. Ha nem egy Wharton-regényből adaptálták volna, talán sokkal nagyobb visszhangja és sikere lenne, mint amekkorában része volt. De a jó könyveknek mindig ez a sorsa: egyszer meg kell filmesíteni őket. Esetünkben még mellényúlásról sem beszélhetünk, egyszerűen csak arról, hogy az olvasott szöveg alapján beinduló saját fantázia a legtöbb esetben kenterbe veri a mások által elénk tálalt látványt.

Éjfélre kitisztul (A Midnight Clear) – 1992

Gyártó: A&M Films

Rendező: Keith Gordon

Író: William Wharton
Forgatókönyv: Keith Gordon
Operatőr: Tom Richmond
Zene: Mark Isham
Vágó: Don Brochu

Szereplők: Gary Sinise, Peter Berg, Kevin Dillon, Arye Gross, Ethan Hawke

Premier: 1992. április 24.