Retro-mozi: Ellenséges terület

Szöveg: Révész Béla | 2015. február 18. 16:28

John Moore rendező 2001-ben álmodott egy merészet, s leforgatta a délszláv konfliktusba ültetett filmjét, ami igencsak felemásra sikerült. Újra megnéztük az ezredforduló egyik háborús popcorn-moziját.

A délszláv háború vége felé járunk. A tűzszünet a küszöbön áll, Boszniában a szerbeknek a legnagyobb gondjuk, hogyan tüntessék el a tömeggyilkosságok áldozatainak maradványait. Mindeközben az Adrián cirkál fel-alá az USA haditengerészetének egyik anyahajója, fedélzetén olyan pilótákkal, akik néha felszállnak, céltalanul kóvályognak a levegőben, majd visszatérnek a fedélzeten játszott amerikai focihoz. Ebből az unalomból lesz elege Burnett hadnagynak (Owen Wilson), a navigátornak, aki annak rendje és módja szerint beadja Reigart parancsnoknak (Gene Hackman) a leszerelési kérelmét. Utolsó küldetésén pilótájával, Stackhouse-zal azt a feladatot kapják, hogy minél több fotót készítsenek a háború utolsó napjait nyögő területről.

Burnett ekkor követi el azt a hibát, amelyért jobb helyen a legsúlyosabb büntetés jár: ráveszi barátját, hogy repüljenek be a demilitarizált zónába. Itt aztán sikerül is bombasztikus felvételeket készíteniük, egyrészt a még tátongó és be nem temetett tömegsírokról, másfelől a nagyon is aktív szerbekről, akik éppen a zóna védettségét kihasználva játsszák tovább saját háborújukat. Miután felfedezték őket és háborús bűneik bizonyítékát, minden mindegy alapon lelövik az amerikai vadászgépet, majd a lábát tört pilótát is. Arra is hamar rájönnek, hogy két katapultáló volt, így megindul a hajtóvadászat Burnett után, aki lassan kezd rájönni, mennyire szép napokat töltött a focizással a fedélzeten, s hogy kár volt idő előtt háborognia. Késő bánat, a film innentől a folyamatos menekülésről szól, és arról, hogyan formálódna át a sármos, unatkozó katona lelkivilága és hozzáállása a brutális események hatására. Ami azt illeti, nem nagyon, a film nem a jellemfejlődés iskolapéldája.

Burnett hosszú futása a találkozási pontig a mozi központi témája, mellette az anyahajón játszódó sztoriban egy erősen leegyszerűsített morális háborút láthatunk: ér-e annyit egy katona élete, hogy felboruljon miatta a küszöbön álló, nagy nehezen kiharcolt békeegyezmény? A válasz normális esetben nem, ám mivel klasszikus hollywoodi hős-mozit tálaltak elénk, a végkifejlet („kihozzuk onnan a fiút") egy pillanatig sem lehet kétséges.

A narratíva a végletekig leegyszerűsítette a szemben álló felek konfliktusát: a szerbek szadista fenevadak, a bosnyákok és a horvátok harcos áldozatok, az amerikaiak pedig (szokásuk és az elvárások szerint) az igazságosztó szerepét osztották maguknak. A témában sokkal több van, mint amennyit megvalósulni láttunk. Az alkotók érezhetően nem akartak mélyebbre ásni a kényes témában, így jobb híján maradtak a szimpla fekete és fehér karaktereknél, a bugyuta történetnél és a jól kivitelezett, de alapjáraton döcögő akciófilmes ábrázolásnál. A sztori így erősen hiteltelen, ami a kisebbik baj, ha elfogadjuk a popcorn ízét, ám a forgatókönyvírók és a rendező a katonai vonallal sem törődtek valami sokat. Ott bizony szintén akadtak hiányosságok és kínos mellényúlások. Miután Gene Hackman jól odamondja a magáét hősünknek, miszerint tegye azt, amire kiképezték, és ne nyafogjon, nem nagyon látunk olyasmit, ami a felszólítást igazolná. Burnett sokat fut, aztán fut, még többet fut, továbbá fut, de elemi hibákat követ el. Lazán leint például egy kocsit az úton (honnan tudja, hogy kik ülnek benne?), de ugyanilyen hanyag eleganciával dobja a földre a kiürült vizesflakont, hátha valaki megtalálja. És ha már itt tartunk: nem egészen derült ki, hogy mit evett és ivott katonánk az ellenséges vonalak mögött, pedig az életben maradáshoz nem ártanak az ilyen apróságok sem. A kis flakon vízen kívül egyszer kortyol, akkor is kólát, mert mit ad az ég, éppen volt egy palacknyi valakinél. Üldözőinél is hasonló a helyzet. A Burnett nyomait kutató Szása egy szántóföld közepén talál egy eldobott AK-tárat, és ezt olyan arckifejezéssel nézegeti, mintha prédája azonosító igazolványára bukkant volna, holott közel és távol nagyjából mindenki ugyanolyan típusú fegyverrel lövöldözött. És így tovább.

Színészileg nincsenek problémák, bár nem mondhatjuk, hogy izgalmas karakterek kerültek a forgatókönyvbe. Owen Wilson akkoriban lett Hollywood üdvöskéje, alakítása korrekt és hihető (bár néha soknak találhatjuk a döbbenettől tágra nyílt szemeit). Gene Hackman biztonsági játékkal hozza a kötelezőt, de ezzel ki is merült alakítása. Tegyük hozzá: önhibáján kívül. Szerepe nincs megírva, tipikusan tizenkettő egy tucat, s minden tisztelet és elismerés ellenére felmerül a kérdés, mit keresett egy ilyen formátumú színész egy ilyen üres figura bőrében? Dilemmája (parancsot követni és óvni a törékeny békét, vagy megmenteni katonája életét és vállalni az újabb háború kockázatát) annyira primitív, hogy felettese szavaival kell a nézőnek elmagyarázni: „Megmenti egyetlen ember életét, de ugyanakkor ezrekét teszi kockára." Figurája és szövege közhelyes, kliséktől hemzsegő. Még azt a merényletet is elkövették, hogy kimondatták vele minden idők egyik legtöbbször elhangzó háborús filmes közhelyét: „Uraim, a küldetés veszélyes lehet, aki nem akar benne részt venni, lépjen ki!" Feladatát persze könnyedén megoldja, karakterében egyszerre keveredik az amerikai hős vezető és a morális válaszút előtt álló katona, de véleményünk szilárd: ez a szerepet bárkire rá lehetett volna bízni.

A film legkiemelkedőbb színésze a Szását alakító Vladimir Maskov, aki első pillanatban még komikusnak tűnhet a kék mackófelsőben, de a vigyor hamar lefagy a néző arcáról. Burnett üldözőjének alakítója úgy mos le mindenkit színészileg, hogy alig beszél, s ha igen, akkor sem angolul. Főként gesztusokkal és az arcával játszik, kegyetlen, hátborzongató módon. Valójában egy idő után már nem az amerikai katona megmenekülése miatt szorítunk, hanem azért, hogy ne ez a szadista tekintetű ember kapja el.

A látvány viszont ütős, még akkor is, ha a film nem a nagyszabású csatajelenetekről szól. Cserébe kapunk olyan ínyencségeket, amiket addig nem nagyon láttunk. Ilyen például az elhagyatott gyártelepen játszódó jelenet, amikor egy szerb katona belebotlik a kifeszített drótba. A robbanás bemutatása annyira élethű lett, hogy le is lassították a nézők kedvéért, így részletesen láthatjuk, amint először csak a katona ruháját éri el a légnyomás, aztán a testét „horpasztja be", s csak ezután jön a láng és a törmelékfelhő, ami eléri a szerencsétlent.

John Moore rendező érezhetően nem tudta eldönteni, hogy akciófilmet forgasson vagy filmdrámát. Mindkét lehetőség adott volt, ő az előbbi mellett döntött, ám az utóbbiból is be akart csempészni valamit. Ehhez kellett volna a Gene Hackman által ábrázolni próbált konfliktus, sajnos azonban a forgatókönyv üvöltő hiányosságai lehetetlenné tették, hogy a szándék meg is valósuljon. A történetábrázolás időnként egészen hiteles, időnként faék egyszerűségű, időnként pedig vérlázítóan primitív. Az olyan jelenetekért például, mint a hősünket felvevő kocsi epizódja az országúton (a rendező azzal jelezte, hogy az autóban az USA barátai utaznak, hogy bömbölt a rock and roll, az anyósülésen egy Elvis-imitátor dagonyázott, a platón pedig egy rap-fanatikus szorongatta a Kalasnyikovot) durva büntetés járna minden komolyabb filmes iskolában. Klasszikus példája az ötlettelenségnek, valamint annak, hogyan próbál Hollywood ovis szinten egyszerűsíteni, amikor nem biztos a saját dolgában.

Az egész témában sokkal nagyobb lehetőség volt, de ha az Ellenséges területet egyszerű (és nem műfajújító) akciófilmként fogadjuk el, nagy csalódás senkit nem fog érni. Távolról sem topkategóriás mozi, de könnyed kikapcsolódásnak nem utolsó. 14 évente például gond nélkül újra lehet nézni.