Retro-mozi: Fegyverszünet karácsonyra

Mindez nem bizonyult egységesnek és azonos mértékűnek, illetve idejűnek, ám a puskák az ünnep első napjára azért többnyire mindenütt elhallgattak, számos szakaszon pedig odáig mentek a felek, hogy a német katonák egyenesen összeölelkeztek a vonalak közötti semleges zónában angol és francia társaikkal, akiket az előző napokon még el akartak pusztítani. Ahol pedig idáig azért nem jutottak el, a halottak tisztességes elszállítása és végső nyugalomra helyezése ott is megtörtént. A különös fegyverszünet egyébként magukat a harcolókat is meglepte, feletteseiket pedig még inkább: olyannyira, hogy az európai lapok a fejleményektől megijedt, azokat a harci morált romboló eseményként értékelő katonai és politikai vezetés tanácstalansága miatt csak az újév első napjában adtak hírt róla. Az azt követő döntések pedig nem hagytak illúziót azt illetően, hogy mindez csupán ideiglenes – hát igen: már talán szinte hihetetlenül romantikus és idealisztikus – eset volt, és nem szolgálhat precedens alapjául: mindkét oldalon szigorúan megtiltották a katonáknak a hasonló kapcsolatfelvételeket.

Jól mutatja, mennyire nem fér össze a háborúkról alkotott mai képünkkel, hogy ha nem tudnánk: mindez megtörtént, a Fegyverszünet karácsonyra láttán akár azt is hihetnénk, csak egy kissé túl sok tojáslikőrt magába döntött, érző szívű forgatókönyvíró fejéből pattant ki az alapsztori. De mint azt fentebb részleteztük, nem így történt, Christian Carion filmje pedig nem Hollywoodban készült, ezért aztán lényegesen kevésbé szirupos vagy giccses, mint azt az ember várná, ha végigfut a szeme a tartalmán. Sőt – konkrétan egyáltalán nincs szó benne túlkapásokról, ami példás önmérsékletről árulkodik, hiszen a téma már-már üvölt a legszélesebb tömegeket megmozgató és megríkató üzenetek és fennkölt, szájbarágós erkölcsi prédikációk, vagyis a legémelyítőbb zselés szaloncukrokkal körített rózsaszín csomagolópapír után. A francia-német-angol-román koprodukció ugyanakkor egyfajta garanciát is jelentett rá, hogy az alkotást tényleg mindenki magáénak érezte, és nem akarta hiteltelenné vagy visszatetszővé varázsolni: így aztán a végeredmény maradéktalanul méltó mind az eseményekhez, mind az ünnep valódi szellemiségéhez.

Mint a hasonló filmek általában, természetesen a Fegyverszünet karácsonyra is több, egymástól alapból igen messze álló karakter nézőpontjából mutatja be az eseményeket: skót hadnagy (Alex Ferns), francia hadnagy (Guillaume Canet) és – mellesleg zsidó származású – német hadnagy (Daniel Brühl) természetesen akad közöttük, de ugyanígy két operasztár (Diane Kruger és Benno Fürmann) életébe is bepillantást nyerünk, akik mind együvé keverednek a furcsa és spontán módon kialakult karácsonyi fegyverszünet során, sorsuk pedig innentől fogva akarva-akaratlanul is összefonódik. Mert természetesen a közös éneklések, kézfogások, ajándékcserék során előkerülnek a személyes történetek, emlékek is, amelyek hatására mindenki rájön, hogy a vérontás voltaképpen csak értelmetlen lehet, és mindenkit hiába várt haza valaki erre a karácsonyra. Az eltökélt katonai vezetőknek pedig természetesen pont az nem érdekük, hogy a fejekben változás álljon be, vagy pláne a semleges zónában kötött ünnepi barátságok révén tervek, hadititkok tudódjanak ki. Mert persze az emberi természet már csak olyan, hogy kitudódnak, és mindig sokkal egyszerűbb az arctalan „fritzeket" lőni, mint valaki olyat, akivel két napja még együtt koccintottunk, és adott esetben a tárcánkat is visszaadta, benne a mindennél többet érő személyes relikviákkal…

Egy karácsonyi film természetesen akkor sem nélkülözhet bizonyos fokú szentimentalizmust, ha történetesen háborús környezetben játszódik, így a Fegyverszünet karácsonyra is hordoz magában némi direkt, céltudatos módon könnyzacskó-stimuláló ízt, de hát végső soron mikor legyen az ember szentimentális, ha nem éppen a szeretet ünnepén? Ilyenkor még az olyan fennkölt mondatokat is megbocsátjuk, amelyekre lehet, hogy máskor csóválnánk a fejünket. Pláne, hogy a forgatókönyv jól felvázolt, kidolgozott, hihető és szerethető karakterek szájába adja ezeket csodálatosan komponált, grandiózus képekkel és néha talán hatásvadász, de becsületére legyen mondva, azt el is érő zenei aláfestéssel. Így még az is érthető, hogy a film miért gyűjtötte be 2006-ban mind az Oscar-, mind a Golden Globe-, mind a César-jelöléseket, noha végül egyiket sem tudta díjra váltani. Ha már túl vagyunk idén a kötelező Igazából szerelem – Reszkessetek betörők (…) – Az élet csodaszép hármason, nyugodtan frissíthetjük a repertoárt Carion alkotásával, nem fogjuk megbánni.

Rendezte: Christian Carion

Gyártó: UGC / Sony

Producer: Christophe Rossignon, Benjamin Herrmann

Forgatókönyv: Christian Carion

Fényképezte: Walther van den Ende

Vágó: Judith Rivière Kawa, Andrea Sedlácková

Zene: Philippe Rombi

Főszereplők: Benno Fürmann (Nikolaus Sprink), Guillaume Canet (Audebert), Daniel Brühl (Horstmayer), Diane Kruger (Anna Sørensen), Gary Lewis (Palmer atya), Alex Ferns (Gordon)

Játékidő: 116 perc

Gyártási költség: 22 millió dollár

Mozibevétel: 17,7 millió dollár

Az Ön böngészője nem jeleníti meg a beágyazott
tartalmat…

(A Retro-mozi rovatunkban megjelent további filmkritikákat ide kattintva olvashatják!)