Retro-mozi: Hegylakó

Szöveg: Szűcs László | 2015. november 25. 17:15

Kaland, izgalom, szokatlan és lebilincselő történet, szállóigévé lett mondatok, valamint egy fantasztikus, önmagában is ikonikussá vált filmzene – ezt adta a nézőnek a huszonkilenc évvel ezelőtt, 1986-ban a mozikba került, azóta kultuszfilmmé avanzsált Hegylakó.

A szerkesztőségben egy kisebb vita alakult ki annak kapcsán, hogy a Hegylakó vajon beilleszthető-e azon filmek sorába, amelyekről szerdánként Retro-mozi rovatunkban írunk. Végül úgy döntöttünk, hogy igen, annak ellenére, hogy nem igazán háborús film, s csatajelenetből is csak egy található benne. A küzdelem és a harc azonban fontos szál a történetben, így aztán arra jutottunk, hogy mindenképpen érdemes megemlékezünk Russel Mulcahy korszakalkotó és generációk életére hatást gyakorló mozijáról.

Bár a film 1985-ben, New Yorkban játszódik, maga a történet évszázadokkal korábban, 1536-ben kezdődik a skót felföldön. A MacLoad klán tagjai ekkor indulnak a mindent eldöntő csatába régi ellenségeik, a Frazer család ellen. Az első ütközetébe induló tizennyolc éves Connor MacLoad (Christopher Lambert) halálos sebet kap, ám abból néhány nap alatt kigyógyul. Az istenfélő falusiak viszont ebben a gyógyulásban az ördög művét látják, így Connor örülhet, hogy csak száműzik falujából és nem megégetik, mint ahogy azt eredetileg tervezték.

Új életet kezd, rátalál a szerelem és ráadásul megismerkedik az igencsak különlegesen viselkedő Juan Sanchez Villa-Lobos Ramirezzel (Sean Connery) is, akitől megtudja azt, hogy ő nem egyszerű ember, hanem egy szűk csoport, a halhatatlanok tagja, akik csak úgy tudják itt hagyni a földi világot, ha fejüket elválasztják a nyakuktól. És ezek a halhatatlanok évszázadokon keresztül küzdenek egymással – mert „végül csak egy maradhat" – a „díjért".

A rendező, Russel Mulcahy az idősíkok között „ugrálva" bontja ki és teszi izgalmassá a történetet. A halhatatlanok közötti harc New York utcáin csúcsosodik ki, felhőkarcolók között, parkolóházakban és sötét sikátorokban csapnak össze egymással a „díjért" küzdők: szikráznak az egymásnak feszülő kardok, hullnak a fejek, majd a küzdelmek után villámok cikáznak, ablakok robbannak millió darabra és csatornafedelek repülnek fel magasra. Ez utóbbi jelenség a „gyorsulás", amikor a lefejezett halhatatlan ereje átszáll a párbajban győztes testébe. Az utolsó összecsapás a legerősebb halhatatlan, az orosz Kurgan (Clancy Brown) – korábban ő volt az, aki még a nyitó csatajelenetben súlyosan megsebesítette a Hegylakót – és Connor között zajlik. A küzdelmet természetesen a skót nyeri, így övé a jutalom, ami nem más mint a halandóság és a más gondolataiban való olvasás képessége.

A Hegylakó nem véletlenül lett kultuszfilm az elmúlt három évtizedben. A rendező egy sodró, lendületes és elgondolkodtató történetet álmodott vászonra, olyat, amilyennel korábban még nem nagyon találkozhattak a moziba járók, s talán nem szentségtörés ha ilyen tekintetben párhuzamot vonunk a Hegylakó és az 1999-ben bemutatott Mátrix között. Bár a film műfaja sci-fi, inkább a fantasztikum, semmint a tudomány dominál benne. De emiatt senkinek nincsen hiányérzete, hiszen a nézőben fel sem vetődik az, hogy a vége feliratot követően utánanézzen annak: a XVI. században valóban harcolt-e egymással a MacLoad és a Frazer klán, vagy, hogy tényleg kétszázharmincszor edzették-e meg a középkori szamuráj kardokat?

A főszereplők közül a Hegylakó Christopher Lambertnek hozott igazán nagy sikert. Bár már korábban is feltűnt néhány filmben, ezt követően szinten minden évben jutott neki egy-két komolyabb szerep. A forgatáskor Sean Connery már világhírű színész volt – csak James Bondot hatszor játszotta el addig -, ám azért még neki is komoly ismertséget hozott ez a karakter és később olyan filmekben is feltűnt, mint például a Rózsa neve, a Gyilkos nap, A szikla vagy a Vadászat a Vörös Októberre. A Kurgant alakító Clancy Brown – bár 1986 óta is számos filmben játszott – neve azóta is viszonylag ismeretlen maradt a magyar közönség előtt.

A film nagy előnye, hogy az alkotók úgy gondolták: a stúdió helyett inkább természetes körülmények között veszik fel a jeleneteket. Lélegzetelállító a csodaszép skót felföldi táj, ami igazán élethűvé teszi a nyitó csatajelenetet. Még a New York-i jelenetek is valódibbnak hatnak, mintha épített díszletek között forgatták volna le őket. Ugyanakkor a trükköknél jól látszik, hogy a forgatás még bőven a CGI-, és a számítógéptrükk-korszak előtt zajlott, így néhány látványelem – például a „gyorsuláskor" fellépő fényjelenségek – elég kezdetlegesre sikerültek. Viszont ha ettől sikerül elvonatkoztatnunk, akkor egy vizuálisan nagyon is élvezhető végeredményt kapunk – mindez az operatőr munkáját dicséri -, amelyhez még a vágó is hozzáadta a maga tehetségét.

Feltétlenül szólni kell a film zenéjéről is, amely Michael Kamen nevéhez köthető, mégis mindenkinek a Queen együttes világhírű Kind of Magic albuma jut róla eszébe. Freddie Mercury és csapata olyan dalokat énekelt fel a halhatatlanok küzdelme alá, amelyek a mai napig a banda egyik legsikeresebb nagylemezének anyagát adják. Érdemes megjegyezni, a Queen ezt az albumot mutatta be azon a turnéján, amelynek keretében 1986-ban Magyarországra is ellátogattak és egy népstadionnyi közönséget varázsoltak el.

A Hegylakó számos mondata vált szállóigévé az elmúlt három évtizedben. A „végül csak egy maradhat" mellett ilyen kifejezés lett a „ne veszítsd el a fejed" és a „spanyol páva" szókapcsolat is. E szállóigéknek, magának a történetnek és természetesen a filmzenének is köszönhető, hogy a Hegylakót mindenkinek csak ajánlani tudjuk. A film 112 perces játékideje úgy repül el, hogy az ember szinte észre sem veszi és máris a stáblista pereg a szeme előtt. Mindez nem mondható el a második, a harmadik és a negyedik részről, de ezek elemzésébe most inkább ne is menjünk bele…

* * *