Retro-mozi: Kelly hősei

1944 őszét írjuk: Európa lángokban áll, a második világháború végkimenetele már nem kérdéses, ugyanakkor minden oldalon mindenkinek végérvényesen elege van a vérontásból. Morális megfontolások már nincsenek, csak vak gyűlölet, düh és elkeseredettség – meg persze az alagút vége felé közeledve az újrakezdés reménye. Ami viszont aligha lesz könnyű bárki számára is, aki túléli a poklot és hazatér, így mindenkinek gondolnia kell a jövőjére. Ez hajtja Kellyt (Clint Eastwood) is, aki már elvesztette illúzióit a hadsereggel szemben: egy balul sikerült akció miatt hadnagyból közlegénnyé fokozták le, miután ő lett a bűnbak a szóban forgó hibáért. Aztán egy foglyul ejtett, alaposan leitatott német tiszttől fülest kap róla, hogy a háborús vonalak mögött, egy még náci megszállás alatt álló francia kisváros, Clairmont bankfiókjában mintegy 16 millió dollárt érő aranykincset őriznek, és ezen a ponton már különösebben nincs is mit mérlegelnie: összeverbuvál egy hozzá hasonlóan kiábrándult, különös figurákkal teli csapatot, és elindulnak az aranyért.

A Kelly hősei stílusát, fanyar humorát, sőt, morális megközelítését semmiképpen sem lehet kiragadni abból a korszakból, amikor készült: noha a film a második világháborúban játszódik, 1970-ben az Egyesült Államok éppen történelmének addigi legvitatottabb fegyveres konfliktusát vívta Vietnamban. Mint látható, a film főszereplői nem éppen erkölcsi héroszok, noha egy idő után a sajátos magánakció természetesen nagyobb hullámokat ver, mint azt előzetesen hitték, és a félreértéseknek köszönhetően feletteseik totálisan félreértelmezik motivációikat. Márpedig a hősöket itt bizony semmi más nem hajtja, mint az egyéni haszonszerzés. A pocsék anyagi körülmények között élő, a fronton kényszerből harcoló, tehetségtelen, kapzsi és alkalmatlan parancsnokok által vezetett – és semmibe vett – katonák láttán pedig 1970-ben természetesen mindenki azonnal Vietnamra asszociált az Egyesült Államokban, noha a film mentes a nagyon direkt áthallásoktól. Sőt, a politikai állásfoglalásoktól vagy a túl kényes, túl nehéz második világháborús kérdésektől is: Brian G. Hutton inkább azt mutatja be, miként boldogul a vérzivatar kellős közepén az esendő, távolról sem háborús tablókra példaképként kívánkozó, ügyeskedő kisember, ha már egyszer odakeveredett. Ennek következtében a filmet végig nagyon jellegzetes, fanyar humor lengi be, illetve egyfajta ponyvaregény-füzeteket, olcsó képregényeket idéző pulp-hangulat. A németek fekete-fehér ábrázolása is ezt a jelleget erősíti, de az alkotók különösebben a történelmi hűségre sem ügyeltek jobban annál, mint amennyire azt a sztori feltétlenül megkívánta.

Már maga a cím is ironikus, hiszen Kelly „hősei" valójában szedett-vedett szerencsevadászok, szeretetre méltó csirkefogók, akik közül gyakorlatilag mindenkinek akad valamilyen hendikepje, ám egyben kiemelkedő képessége is. A kőarcú Eastwood nagyjából korábbi spagetti-westernjeiben hozott karakterének modernizált változatát hozza Kellyként: bizonyos beállítások, zenei betétek eleve leplezetlen főhajtást rejtenek Sergio Leone és Ennio Morricone irányába. (Érdekesség, hogy a színész szíve szerint egy idő után már kifarolt volna a moziból, csak nem tehette: eleve csak azért vállalta el a szerepet, mert eredetileg barátja, Don Siegel ült volna a rendezői székben, ám ő végül összebalhézott az MGM-mel. Eastwood azonban nem tudott volna úgy távozni, hogy ne bukjon vele hatalmasat, így végül maradt – és utólagos állítása szerint egyébként nem is bánta meg ezt, hiszen Kelly karrierje egyik legismertebb szerepe lett.)

Mellette leginkább a dörzsölt, kemény Bazi Joe (Telly Savalas), a fukar Vaskalap (Don Rickles) és természetesen Csodabogár (Donald Sutherland) uralja a vásznat. Sutherland számára 1970 mindenképpen a kiugrás évét jelentette: miután pár évvel korábban A piszkos tizenkettővel Hollywood felfedezte magának a kanadai színészt, a Kelly hőseivel párhuzamosan 1970 másik nagy háborús szatírájában, a M.A.S.H.-ben is főszerepet kapott. A hangyás, kiszámíthatatlan Csodabogár figurája bizonyos szinten a hippikorszak előfutárának is tekinthető, nem csoda, hogy a közönség messze magasan őt szerette a leginkább a csapatból: maga Sutherland valósággal lubickolt a szerepben, így Brian G. Hutton végül nagyobb teret is engedett neki az eredetileg tervezettnél. És nem utolsósorban Csodabogártól származik a film első számú szállóigéje is azokkal a bizonyos negatív hullámokkal… (Sutherland számára egyébként nem volt könnyű a forgatás: először olyan súlyos vírusfertőzést kapott, hogy kollégái pár napig egyenesen attól féltek, belehal, majd nem sokkal később arról kellett értesülnie, hogy felesége ellen büntetőeljárást indítottak odahaza illegális fegyverbeszerzés miatt.)

Érdekesség, hogy a filmnek az eredeti tervek szerint egy igen fontos női főszereplője is lett volna az említettek mellett, ám Ingrid Pitt karakterét végül – gyakorlatilag az utolsó pillanatban – kihúzták a sztoriból. A „mi lett volna, ha…" típusú kérdéseknek ilyenkor sincs sok értelme, de tény: a Kelly hősei figurái így is annyira markánsak, hogy egy hasonlóan jelentős újabb szereplőt már talán pont nem bírt volna el a mozi. Főleg annak fényében, hogy Eastwood utólagos nyilatkozatai szerint a stúdió így is elég alaposan megvágta az első változatot, és ezzel számos, az alkotók által eredetileg fontosnak tartott jelenet lett az enyészeté – csupa olyan momentum, amely még árnyaltabbá, még izgalmasabbá tette Kelly, Bazi Joe, Vaskalap vagy Csodabogár figuráját. Szintén érdemes kiemelni a csapat „multikulturális" jellegét, amely azonban szintén előnyükre válik a kaland során.
Maga a forgatás egyébként a különutas Jugoszláviában, konkrétan Isztrián folyt – ennek az ideális helyszín mellett költségtakarékossági okai voltak, illetve a tankok is szerepet játszottak benne: mivel a készítők nem tudtak Tigriseket szerezni, a jugoszláv hadseregtől szereztek be átalakított szovjet T−34-eseket erre a szerepre.

A film még így sem volt olcsó, hiszen 4 millió dollárba került, ami akkori sztenderdek szerint felülmúlta az átlagos hollywoodi költségvetéseket. A moziban ugyanakkor elsöprő sikert aratott, csak az Egyesült Államokban 5,4 millió dollárt termelt a kasszáknál, és gyorsan a háborús örökzöldek közé került. Fénye emellett mára sem kopott meg: az öszvér-jellegű produkciókban nem kevés kockázat rejlik, a Kelly hősei azonban lassan negyvenöt év távlatából is működőképes, valószínűleg azért, mert cseppet sem veszi komolyan magát, és nem akar többnek látszani annál, ami. Ám talán éppen emiatt többet is mond, mint számos fajsúlyosabbnak, komolyabbnak szánt társa. (És ezen a ponton jegyezzük meg, hogy a klasszikus magyar szinkron is telitalálat Kovács Istvánnal, Inke Lászlóval, Láng Józseffel, Helyey Lászlóval és Bodrogi Gyulával!)

Kelly hősei (Kelly’s Heroes, amerikai mozibemutató: 1970. július 23.)

Rendezte: Brian G. Hutton

Producer: Gabriel Katzka, Harold Loeb, Sidney Beckerman

Forgatókönyv: Troy Kennedy Martin

Fényképezte: Gabriel Figueroa

Vágó: John Jympson

Zene: Lalo Schifrin

Főszereplők: Clint Eastwood (Kelly), Telly Savalas (Bazi Joe), Don Rickles (Vaskalap), Donald Sutherland (Csodabogár), Caroll O’Connor (Colt tábornok), Gavin MacLeod (Moriarty), Hal Buckley (Maitland), Stuart Margolin (Kicsi Joe)

Gyártási költség: 4 millió dollár

Amerikai mozibevétel: 5,4 millió dollár

(A Retro-mozi rovatunkban megjelent további filmkritikákat ide kattintva olvashatják!)