Retro-mozi: Memphis Belle

Szöveg: Révész Béla | 2015. január 7. 15:18

Van olyan, amikor egy film nem akar túlmagyarázni semmit, nem akar tanítani és óriási konzekvenciákat levonni, nem véleményez, és nem szól semmi ellen vagy mellett. Egyszerűen csak profin elmesél egy jó sztorit. De micsoda sztorit!

Viszonylag kevés háborús film született a levegő császárairól, s még kevesebb jó. (Elrettentő példaként ismét csak a Pearl Harbort kell megemlítenünk, amely mindenáron több akart lenni egy csata-mozinál, aztán bele is fulladt a giccsbe szépen.) A Memphis Belle stábja nem tolta túl a szimbólumrendszert a forgatás alatt. Szerencsénkre, mert ettől vált a film igazán szerethetővé és időtállóvá.

1943 tavaszán, Európa és a náci Németország égboltján járunk. Az amerikai légierő esőként zúdítja a bombákat a német nagyvárosok és iparvidékek kijelölt célpontjaira. A nehézbombázókhoz óriási reményt fűzött a hadvezetés, feladatuk világos volt: pusztíts magasról, pusztíts pontosan! A bombázók legénységének 25 bevetést kellett teljesíteni. Ha ezt kipipálták (értsd: túlélték), mehettek haza. Egyszerűnek tűnik, a valóságban azonban annál nehezebb volt. A kétjegyű szám pedig senkit ne tévesszen meg, valójában hihetetlenül magas limit volt. A legenda és a történelemkönyvek egy része szerint a Memphis Belle nevű B−17G bombázó és legénysége volt az, akiknek először sikerült a bravúr. Az amerikai háborús PR teljes körűen ki is szerette volna aknázni a sikert. Ahogyan a filmben a mindenhol ott pattogó kommunikációs guru elmagyarázza a fiatal katonáknak: amikor hazatérnek, egy csomó interjút adnak majd, szerepelnek a LIFE magazinban, csak mosolyogjanak, milyen klassz ez az egész, hiszen a hátországiak ettől kapnak majd kedvet az újabb és újabb háborús kötvények vásárlására. (A sztori valós, olyannyira, hogy a Memphis Belle utolsó útjáról készült is egy propaganda-dokufilm, amelyet William Wyler haditudósító jegyzett. Érdekesség, hogy lánya, Catherine Wyler pedig a játékfilm producere volt.)

Mindez annyira nem hozta lázba a legénységet, főleg Dennis Dearborn kapitányt nem (Matthew Modine), aki pontosan tudta, hogy az utolsó bevetés semmivel sem veszélytelenebb, mint az első. Aztán amikor megtudják, hogy a légvédelmi tüzérséggel bőségesen ellátott Brémát kell bombázniuk, már a többieknek is lehervad az arcáról a mosoly. És milyen a sors, be is jön, amitől a gép főnöke a legjobban tartott: az akció során a német vadászgépek olyan durván szétcincálják a Memphis Belle-t, hogy minden szakértelemre és erőre szükség van ahhoz, hogy az alig működő monstrumot valahogyan visszavigyék a támaszpontra.

Ilyen háttértörténettel vette kezdetét 1989-ben a forgatás, amely békésen és zökkenőmentesen zajlott, teljes összhangban a végeredménnyel. A legnagyobb problémát a bombázók jelenetei okozták, egyszerűen nem állt rendelkezésre ilyen mennyiségben B−17-es, így néhány géppel vették fel újra és újra a jeleneteket, csak éppen a forgatási szünetekben kicsit átdekorálták őket.
Hosszan beszélhetnénk a forgatókönyvről és a sztori összetevőiről, de ebben az esetben teljesen felesleges. A történet pontosan az, amire mindenki számít, a karakterek fekete-fehérek, nincsenek meglepetések, nincsenek színek és árnyalatok. A támaszpont parancsnoka, a hollywoodi producerként ugráló PR-os, a legénység tagjai egytől egyig klasszikus alapfigurák, Michael Caton-Jones rendezőnek pedig eszébe sem jutott, hogy többet próbáljon meg belemagyarázni a szerepekbe, mint amennyi eleve beléjük van kódolva. És milyen jól tette! A Pearl Harbor alkotóival sokszor kellett volna megnézetni a filmet, hogy megértsék, nem kell beleszuszakolni értelmetlen hülyeségeket egy forgatókönyvbe ahhoz, hogy emészthető és izgalmas végeredményt kapjunk. Pedig a klasszikus kellékek itt is felbukkannak. Buli a bevetés előtti estén, csinos csajokkal és részeg katonákkal, a katonák tipikusan hollywoodi alaptípusai (a nagypofájú, a hangember, a kötelességtudó, a bajtársias stb.), a várakozás feszültsége, az aggódó parancsnok, aki gyűlöli, hogy leveleket kell írnia a szülőknek gyermekük haláláról, mind felbukkannak a filmben, de az alkotók képesek voltak ezeket túlsallangozás nélkül, inkább villanásszerűen bemutatni, ahelyett, hogy elmerültek volna az álomgyár giccses és értelmezhetetlen közhelymocsarában. Mindez persze nem azt jelenti, hogy a Memphis Belle nélkülözi a kliséket, sőt, időnként bele is szalad oltári nagy blődségekbe, a film egészét tekintve azonban ezek a mozzanatok nem bántóak és kínosak a néző számára.

A színészek 1990-ben még nem számítottak különösen befutottnak, de ismeretlenek sem voltak. (Matthew Modine például már 1984-ben megvillantotta tehetségét Alan Parker kiváló mozijában, a Madárkában, de Eric Stoltz vagy Billy Zane is jó ismerősként köszönt le a vászonról.) A Memphis Belle-ben azonban nem is kellett a színészi játékkal elkápráztatni a közönséget. Itt maga a történet volt a fontos, nem az, hogyan kezelik mikroszinten egyes karakterek a fordulópontokat. Ennek megfelelően nem is láthatunk hosszú jeleneteket könnyező, naplementébe bámuló katonákról, sóhajtozásokról, sírógörcsökről vagy éppen egymást püfölő bajtársakról. (Be-becsúszik persze néhány rövid kliséepizód, például amikor a kapitány szinte szerelmi vallomást tesz a repülőgépnek éjszaka, de ezt is sikerül ellensúlyozni egy mesteri megoldással: a tiszt távolodó alakját nézve azt is láthatjuk, amint a legénység egy tagja éppen hancúrozni készül a pilótafülkében egy kedves és alkalmi hölgyismerősével.)

Hasonlóan zseniális húzások a bevetés alatt, a legádázabb légi csaták közben is akadnak. A német vadászgépek támadása alatt például láthatjuk, amint beteríti a pilótákat a piros trutymó. A két katona hisztérikusan sikongatja egymásnak, hogy „nem engem találtak el, téged találtak el", mire harmadik társuk felvilágosítja őket, hogy a golyók valójában a paradicsomlevest rejtő termoszt trafálták el. A tragikus helyzetbe ültetett poén egyáltalán nem bántó, sőt, időt hagy a nézőnek is egy kis fellélegzésre a folyamatos és brutális akciótengerben. Amelyből persze nincs hiány. A film maga a Memphis Belle egyetlen bevetésének történetéről szól. Hogy ez a hatodik vagy a huszonötödik, a küldetés szempontjából teljesen lényegtelen, ahogyan az alakulat parancsnoka ezt kitűnően érzékelteti is. A katonák teszik a dolgukat, végrehajtják a parancsot, és szerencsére nem moralizálják túl az egész szituációt. Pedig lenne mit: a szétlőtt gép, amely egy motorral és ki nem nyíló futóművel próbál meg leszállni, valóságos repülő koporsónak tűnik. Michael Caton-Jones kiválóan teremtette meg a feszültséget mind a fedélzeten játszódó jelenetek alatt, mind a támaszponton síri csendben várakozó katonák között. Mindezt sikerül neki odáig fokozni, hogy a landoláskor már a néző is kapaszkodni akar valamibe, annyira drukkol a sikeres leszállásért.

A Memphis Belle legnagyobb erénye az egyszerűségben rejlik. Kevés olyan háborús alkotás van, amelyben ennyire lecsupaszítva láthatjuk egy alakulat mindennapjait. A kamerával mi is beülünk egy bombázóba, felszállunk vele, és bepillantást nyerhetünk abba, ami a statisztikai számadatok mögötti hús-vér emberi tevékenységet rejti. Az pedig önmagában is izgalmas volt, anélkül, hogy hozzáköltene egy hollywoodi álommanó valami ködös hablatyot. A film nem sztárol, nem heroizál, és szerencsére meg sem próbál a Top Gun propagandaeszközeivel élni. Az összezártságot, az egymástól és a géptől függést, a kiszolgáltatottságot és a leleményességet mutatja be úgy, hogy sikeresen elkerüli a szokásos kliséket.

Éppen ez az, ami miatt a Memphis Belle soha nem fog felkerülni a legnagyobb háborús mozik listájára, hiszen a bevételt az érzelmek termelik, ez a film pedig nem az érzelmekre hajt. Bemutatni akar, nem manipulálni, s ezt a célját maradéktalanul teljesíti is. Korrekt, művészi igényességgel kivitelezett háborús akciófilm, amely mikrokörnyezeten keresztül ábrázol anélkül, hogy belefulladna a részletekbe. Bő másfél órájával a mai napig, negyedszázaddal készülte után is bármikor újranézhető. Soha nem lesz kultikus film, de a mozi eredeti célját, a szórakoztatva ismertetést mesteri szinten teljesíti.