Retro-mozi: Végső visszaszámlálás

A film sztorija több mint érdekes. Az Egyesült Államok Nimitz nevet viselő, atommeghajtású repülőgép hordozója egy különleges viharba kerül, amelynek – mint ahogy ez a filmben is elhangzik – van „némi kihatása az időre". A haditengerészek egyik pillanatban még 1980. december 6-án szelik a Csendes-óceán habjait, nem messze a Pearl Harbor-tól, majd hamarosan harminckilenc esztendővel korábban, a hadüzenet nélküli japán támadás előestéjén találják magukat. Persze ez nem tudatosodik bennük azonnal, hanem számtalan kisebb-nagyobb jel – például második világháborús hadijelentések, korabeli rádióműsorok és a Csendes-óceáni Flotta bázisáról a levegőből készített fényképek -, valamint az elméleti fizika kérdéseit és az indulatot sem nélkülöző beszélgetések után döbbenek rá: olyan események középpontjában vannak, amelyek már akkor lejátszódnak, „mielőtt a legtöbben megszülettek volna".

Ekkor fogalmazódik meg az egész film legfontosabb kérdése: vajon van-e lehetőségük megváltoztatni a történelmet, megakadályozva a pearl harbor-i támadást és feltehetően teljesen más mederbe terelve mindazt, amit a történelemkönyvekben jelenleg olvashatunk a második világháborúról és az azt követő évtizedekről? „Gyaníthatóan nehezebb lesz becsapni a történelmet, mint azt gondolná" – hangzik el a kulcsmondat az egyik főszereplő szájából, és valóban… Amikor a kapitány – hosszú töprengés után – végre meghozza a döntését és levegőbe küldi a repülőgép hordozó valamennyi vadászgépét, hogy állítsák meg a japán támadást, ismét feltűnik a vihar és néhány perc alatt az egész hajót visszarepíti a jelenbe, azaz 1980-ba…

1980-ra Don Taylor már közel kéttucatnyi mozi- és tévéfilmet jegyzett. (A rendező a magyarországi premier évében, 1988-ban, 68 évesen hunyt el.) A Végső visszaszámlálás alapötletét egy 1965-ben bemutatott francia-olasz sci-fi, a Felettünk az ég című film adta. A hidegháború idején játszódó történetben súlyos nemzetközi galibát, kis híján nukleáris háborút okoz egy, az Atlanti-óceán felett feltűnő ismeretlen repülő tárgy. A NATO és a szovjetek egymást vádolják, míg végül leesik a tantusz, hogy valószínűleg földön kívüli repülő tárggyal találkoztak…

A Végső visszaszámlálás nem rugaszkodik el ennyire a valóságtól, bár a Nimitz repülőgép hordozó az időben közel negyven évvel visszarepítő vihar eléggé szürrealisztikus és felvet jó néhány kérdést. Miért ott, miért akkor és miért éppen a Nimitzet juttatja vissza négy évtizeddel korábbra? A kérdéseket még hosszan lehetne sorolni: miért éppen a pearl harbori támadás előtti napon találják magukat a haditengerészek? Miért jelenik meg újra a vihar? Miért a „normál" időbe térnek vissza és miért nem mondjuk a vietnami háború korszakába, amikor ugyancsak hatalmas segítséget jelentett volna a harcoló amerikaiak számára egy Nimitz típusú repülőgép hordozó? És persze a legfontosabb kérdés végig nyitott marad: egyáltalán mi okozza ezt a rendkívül különös vihart?

Nemcsak az „időviharral" kapcsolatban vannak elvarratlan szálak a filmben. A mozi csúcspontját adó dilemma már más alkotásokból is jól ismert. Van-e erkölcsi alapja – egyáltalán fizikailag van-e lehetősége – a mai kor emberének beavatkoznia a múlt eseményeibe, ezzel megváltoztatva, mintegy magunk javára fordítani a történelmet? A Végső visszaszámlálás forgatókönyvírói nem sokat dilemmáztak az időparadoxon („Tegyük fel, hogy visszautaztál az időben, és megölted a biológiai nagyapádat, mielőtt találkozott volna nagyanyáddal. Ennek következtében valamelyik szülőd meg sem fogant – és így te sem –, ezért végső soron vissza sem utazhattál a múltba, hogy megöld a nagyapád…") és a pillangó-effektus (Azaz nagy vonalakban: a kezdeti feltételek apró változásai nagymértékben megváltoztathatják a rendszer hosszútávú működését.), vagyis az időutazás megvalósításának és annak következményeinek évtizedek óta vitatott elméleti problémáin; a filmben – jó háborús mozinak megfelelően – kelepelnek a fegyverek, s összecsapnak egymással a második világháborús japán pilóták, valamint a ’80-as évek amerikai vadászrepülőgépeinek lovagjai.

A Végső visszaszámlálás érdekessége, hogy jó részben tényleg a Nimitz repülőgép hordozón játszódik, ami akkoriban az amerikai haditengerészet legmodernebb és legütőképesebb hadihajójának számított. Mindössze öt évvel korábban adták át és a forgatás során a stábnak nagyon kellett vigyáznia arra, hogy semmi olyat ne mutasson meg a hajóból, ami „hadititoknak" számít, és esetleg felkeltheti a szovjetek érdeklődését a százezer tonna vízkiszorítású, 3200 tengerésznek és 2480 fős légi személyzetnek otthont adó hadihajó iránt.

Kevesen tudják, de az 1979. május 23. és augusztus 15. között zajló forgatás során egy másik hadihajó is szerepet kapott. Ez volt az USS Kitty Hawk, amit átfestettek „Nimitzé" és a film végén ez úszik be a pearl harbori kikötőbe. A teheráni amerikai nagykövetség személyzetének kimentéséért indított „Saskarom" hadműveletben ugyanis bevetetették a Nimitzet, így a stáb nem tudta a hajó fedélzetén befejezni a forgatást.

A film szereposztása egyébként a maga nemében parádés. A hajó kapitányát a már akkor sem fiatal, ám jelenleg 98 életévében levő és még mindig kitűnő egészségnek örvendő Kirk Douglas játssza. Az eseményeket civil „üzemgazdasági szakemberként" megfigyelő, kukacoskodó Warren Lasky szerepét pedig Martin Sheen játszhatta el. Érdekesség, hogy Kirk Douglas ebben a szerepben a legszívesebben saját fiát, Michaelt látta volna, aki azonban ekkor éppen el volt foglalva a Kína szindróma című film forgatásával.

A mindössze 12 millió dollárból elkészített film operatőri munkáit Victor J. Kemper végezte, aki minden dicséretet megérdemel, hiszen úgy sikerült bemutatni a hajót, hogy közben nem árult el semmilyen hétpecsétes titkot. Ráadásul a filmben – egy rövid néhány perces részt leszámítva, amikor a F-14-es Tomcatek leszedik a hajót veszélyeztető két japán Zérót – nincsenek harci jelenetek, ennek ellenére a beállításaival és kameramozgásokkal sikerül végig izgalomban tartania a nézőt.
Az összhatás elérésében természetesen nagy szerepe volt John Scott zenéjének is, akinek fülbemászó dallamait még vége főcím után, a moziból kijőve is sokáig dúdolta az ember.

A magyarországi bemutató óta eltelt közel három évtizedben – talán annak köszönhetően, hogy a hadihajó és a vadászrepülők kalandját akkoriban a moziban szájtátva bámuló, elsősorban gyerekekből és fiatalokból álló közönség mára már felnőtt lett – természetesen sokat kopott a film „misztikus csillogása". Ennek ellenére a Végső visszaszámlálás még ma is nézhető, izgalmas és szórakoztató „vasárnap délutáni" mozi, ami mellé érdemes kinyitni egy-két zacskó csipszet, vagy pattogatott kukoricát esetleg egy doboz sört…

Aki körömrágó izgalmakra vágyik – és még eddig nem látta -, az a film végén feltehetően rossz szájízzel fog felállni a fotelből. Aki viszont a retro háborús filmek szerelmese, az nem fog csalódni a Végső visszaszámlálásban sem.

Legfőképpen azért nem – mert jó hollywoodi mozihoz méltóan – most is van a film végén egy slusszpoén. Ezt azonban már nem áruljuk el, nézzék meg a filmet!

Gyártó: Unites Artists

Rendező: Don Taylor

Forgatókönyv: Thomas Hunter, Peter Powell, David Ambrose, Gerry Davis

Operatőr: Victor J. Kemper

Vágó: Robert K. Lambert

Zene: John Scott

Szereplők: Kirk Douglas, Martin Sheen, Katharine Ross, James Farentino, Ron O’Neal, Charles Durning

Időtartam: 103 perc

Költségvetés: 12 millió dollár

Filmpremier: 1980. augusztus 1.

Magyarországi bemutató: 1988. május 5.