Retro-mozi: Zendülés a Caine hadihajón

Főhősünk, Willie Keith a haditengerészethez jelentkezik, és az akadémia elvégzése után egyből a Cainre vezénylik. Az első világháborúból ottmaradt, rozsdás és kiöregedett hajón a fiatal tiszt számára elképzelhetetlen állapotok uralkodnak. A legénység ápolatlan, rongyos ruhákban jár, az iskolában beléjük vert szolgálati szabályzatot pedig senki nem veszi komolyan. A hajó kapitánya, William De Vriess hasonlóan hanyag eleganciával kezeli saját legénységét. Mindössze egy dolgot követel meg tőlük: a Caine legyen a legeredményesebb ilyen jelegű hajó a flottában. A dolog valamiért működik, az emberei rajonganak a cinikus parancsnokért, a vén teknő pedig tényleg jól teljesít.

Keith nem nagyon tud mit kezdeni a helyzettel, végig outsider marad, akit nem is tudnak igazán elfogadni. Megváltásként éli meg a hírt: új parancsnokot kap a hajó.
Queeg kapitány rögtön tisztázza: számára első a szabályzat. A rendet tenni igyekvő új főnököt Keith azonnal megkedveli. Erre várt, egy ilyen keménykezű, ellentmondást nem tűrő emberre. A legénység gyűlöli az új főnököt, de Keithnek sem kell sok idő, hogy lelkesedése elmúljon. Queeg ugyanis sorra hozza a rossz döntéseket a hajóval kapcsolatban. Egy alkalommal ráfut a saját vontatókötelére, egy partraszállásnál pedig úgy megijed, hogy nem kíséri ki a partig a rá bízott rohamcsónakokat, hanem jelzőfestéket szór a vízbe, majd visszamenekül az óceánra. Ennél is nagyobb problémát okoz, ahogyan a legénységgel bánik. Értelmetlenül és feleslegesen alázza meg őket, egy alkalommal például, amikor eltűnik néhány adag eper, meztelenre vetkőztet mindenkit, hogy megtaláljon egy nem létező kulcsot, mert szerinte valaki dézsmálja az élelmiszert. Az első tiszt, Maryk kezd biztos lenni benne, hogy a kapitány súlyos elmebeteg. Egy pusztító vihar közepén, amikor Queeg teljesen leblokkol, és a hajót a biztos pusztulásba kezdi vezetni parancsaival, Maryk a szabályzatra hivatkozva és Keith támogatását élvezve leváltja kapitányát, és átveszi a hajót, megmentve ezzel azt és annak legénységét.

A történet második fele már a tárgyalóteremben játszódik. A hadsereg orvosai egészségesnek találják a kapitányt, így Keith és Maryk ellen zendülés a vád, amelyért akkoriban kivégzés járt. Ügyük kilátástalannak látszik, ám zseniális ügyvédjük beidézi tanúnak Queeget, aki természetesen nem bír magával, és egy hosszú kirohanásban bizonyítja a bíróság előtt: valami valóban nagyon nem stimmel nála. (Ha valakinek az Egy becsületbeli ügy tárgyalótermi jelenete jut eszébe Jack Nicholsonnal, az nem a véletlen műve.) Hőseinket felmentik, a történet elméletileg happy enddel záródna, ha az ünneplésbe nem rondítana bele saját ügyvédjük, aki félrészegen küld el mindenkit a fenébe tisztekhez méltatlan magatartásuk miatt. Értelmezésében nem az volt a baj, hogy leváltották a kapitányt, hanem az, hogy annyira nem akartak segíteni neki, hogy az végül a leváltáshoz vezetett.

A történet jó, a könyv zseniális. Arra viszont, hogy a két forgatókönyvíró, Stanley Roberts és Michael Blankfort mit művelt ezzel a rendkívül erős alapanyaggal, nincs mentség. Mintha egyszer elolvasták volna a könyvet, aztán emlékezetből, hasraütésszerűen kiragadtak volna bizonyos epizódokat belőle. A kötetben rendkívül erős szerelmi szál például, amelybe a társadalmi pozíciók különbözősége miatt egy sereg szociális probléma van belekódolva, a filmben teljesen elsikkad. Nem értjük, fiatal hősünk miért nem vállalja a szülei előtt választottját, egyszerűen nincs beleírva a forgatókönyvbe, ergo megrendezni sem lehetett. Hasonlóan hiányos Queeg őrületének fokozatos bemutatása. A kapitány az egyik pillanatban még normálisan viselkedik, a másikban úgy, mint egy sültbolond. Hiányzik az átmenet, az események finom hátterének bemutatása, amelyet Wouk egyébként mesterien levezet az eredeti műben. Nem értjük sem az áruló, regényíró tiszt indíttatását, de azt sem, hogy Keith miért gyűlöli meg egyik pillanatról a másikra kapitányát. Rejtve maradnak a motivációs pillanatok, elrejtőznek az okok az okozatok elől. Mintha a két forgatókönyvíró kitépte volna a könyv háromnegyedének lapjait, aztán ami maradt, azt kiáltották volna ki forgatókönyvnek.

Valószínűleg ennek tudható be, hogy a rendezés sem tudott mit kezdeni bizonyos szituációkkal. Edward Dmytryk egyébként sem volt csúcskategóriás direktor, de néhány régebbi munkája miatt adtak neki egy esélyt. Hogy nem tudta kiaknázni a forgatókönyvben rejlő lehetőségeket, az annak köszönhető, hogy alig akadtak ilyenek. Színészei zömét csak klisés instrukciókkal látta el, ezért látni annyi megmosolyogtató, néhol idegesítő műreakciót tőlük. (Klasszikus negatív példa a megdöbbenésre: a fiatal tiszt hirtelen felkapja a fejét, szemét a lehető legnagyobbra mereszti, brutálisabb esetben még a száját is kinyitja, hogy a néző értse, ő most annyira megdöbbent, amennyire csak a döbbenettől meg tudott döbbenni.) Mintha még a némafilmek korszakában járnánk, de a szituációk kidolgozatlansága és a dialógusok megíratlansága miatt nem tudunk haragudni sem a rendezőre, sem a színészekre.
Egyetlen ember viszi el a hátán az egész produkciót, az a színész, akinek ha jobban kidolgozzák a szerepét, lazán hazavitte volna az Oscart az egyszerű jelölés helyett.

Humphrey Bogart ugyan már túl volt legnagyobb sikerein (amelyek közül az 1942-es Casablancát soha nem is tudta megismételni), de akkora húzónévnek számított, hogy a jegybevételi plusz még így is biztosra volt vehető. A színész láthatóan sokat dolgozott a szerepen, néhány rendezői instrukció azonban az ő dolgát is megnehezítette. Ilyen például a fémgolyók folyamatos morzsolgatása, amellyel túl sokat még Bogart sem tudott kezdeni. Tíz másodpercig tart, amíg a nadrágja zsebéből előbányássza őket, s ezalatt a néző nem igazán tudja eldönteni, hogy a színész a ruháját igazgatja, esetleg elromlott a slicce, begörcsölt az oldala, vagy egy zsebkendőt akar előrángatni. A szerep ívének hiányában Bogart időnként zavarban is van, néhány jelenetben kifejezetten Casablanca-érzésünk van, ilyenkor valószínűleg nem kapott rendezői instrukciót, így kénytelen volt hozott anyagból dolgozni.

Alakítása még így is ijesztő és pazar. A félelem, a döntésképtelenség, a zavar és az arrogancia bemutatása mintaszerű, a film végi tárgyalásjelenet monológja pedig egyszerűen zseniális. Bogart a szemünk láttára zsugorodik össze lelkileg, amint vélt sérelmeit elkezdi sorolni, s észre sem veszi, hogy a saját karrierjét teszi tönkre azzal a néhány mondattal, amit összefüggéstelenül elmotyog. Ebben a pár percben értjük meg igazán, miért volt korának egyik legkiemelkedőbb színésze és a közönség bálványa, még akkor is, ha nem sármos kalandort, hanem egy öregedő, beteg katonát alakít. Nélküle a Zendülés a Caine hadihajón a süllyesztőbe került volna, miatta azonban időnként megéri újranézni a jobb sorsa érdemes mozit.

Zendülés a Caine hadihajón (The Caine Mutiny) – 1954

Gyártó: Columbia Pictures
Rendező: Edward Dmytryk
Forgatókönyv: Stanley Roberts, Michael Blankfort
Szereplők: Humphrey Bogart, José Ferrer, Van Johnson, Fred MacMurray
Bemutató: 1954. június 24.

(A Retro-mozi rovatunkban megjelent további filmkritikákat ide kattintva olvashatják!)