Szerdai mozi: A United 93-as

Szöveg: Révész Béla | 2016. szeptember 7. 17:01

Öt esztendőt kellett várni 9/11 után, hogy Hollywood is színre lépjen a kollektív trauma feldolgozásában. Paul Greengrass filmjének egy egyszerű trükkel sikerült túllépnie az agyonheroizált kliséken, s lett fájdalmában is óriási élmény.

Tizenöt évvel a történtek után az amerikai társadalom még mindig önmaga újradefiniálásánál tart, ami nem is csoda, tekintve, hogy a terrortámadások alapjaiban rengettek meg mindent, amire életformája, gondolkodásmódja és önmagába vetett hite épült. Greengrass sajátos módon dolgozta fel a traumát. Filmje az egyetlen olyan eltérített repülőgép történetét meséli el, amely (utasai önfeláldozó viselkedésének köszönhetően) nem ért célba 2001. szeptember 11-én. Tette mindezt a hollywoodi gyakorlattól eltérően tapintattal, érzékenységgel és a kellő távolság megtartásával. Hősfilmet készített, de ennek az ábrázolásnak nyomaiban sincs köze Oliver Stone szintén 2006-os mozijához, a World Trade Centerhez. Stone mintát akart bemutatni, az amerikai hős fogalmát ábrázolta egy embert kiemelve a tragikus eseményekből, míg Greengrass hétköznapi figurákat ábrázolva mutatja be az eseményeket, rettegéseikkel, félelmeikkel és elszántságukkal. Nem meglepő, hogy irgalmatlan energiát és időt szánt A United 93-as előkészítésére. Félamatőr vagy kevésbé ismert színészeket szerződtetett, akiket szigorúan elkülönített egymástól a forgatás ideje alatt, hogy valóban csak a repülőgép díszletében tudjanak kommunikálni. Hosszú heteket töltött azzal, hogy az áldozatok családjával beszélgetett. Mindent tudni akart az elhunytakról, a legapróbb részletekig. Embereket akart ábrázolni, akik nem sablonok szerint éltek és haltak.

A célt sikerült elérni, s az aprólékos tervezést Greengrass kiegészítette két egyszerű, de rendkívül hatásos eszközzel. Az egyik a szellős forgatókönyv volt. A rendező nemhogy ellenezte, hanem egyenesen megkövetelte az improvizációt a dialógusokban. A film első felében folyamatosan mondatfoszlányokat hallunk, lényegtelen szavakat telefonokban, mellékes, hétköznapi megjegyzéseket, amiket egy héroszmozi írójának esze ágában sem lenne beletenni egy forgatókönyvbe. Hogy a hatás teljes legyen, Greengrass teljesen száműzte a rögzített kamerát. A legdokumentaristább eszközökkel, csak kézi kamerát használva dolgozott, a szaggatott, ugráló képek pedig tökéletesen visszaadják egyrészt a hétköznapi hangulatot, másrészt a folyamatos feszültséget, amikor már nagyon rosszra fordultak a dolgok. Nem véletlen, hogy három vágó dolgozott az alkotáson.

A film irányítótornyokban, katonai bázisok parancsnoki termeiben – és természetesen a United 93-as fedélzetén játszódik. Ha van kulcsszó a mozihoz, az a zavarodottság. Greengrass tételesen és távolságtartóan mutatja be, mekkora bizonytalanság lett úrrá minden felelős személyen a végzetes napon, s azt is, hogyan próbáltak úrrá lenni saját tehetetlenségükön. A légteret ellenőrzésük alatt tartók rájönnek, hogy valójában semmit nem tartanak ellenőrzésük alatt. Egy idő után már azt sem tudják, hány gépet téríthettek el, és mennyivel nincsenek problémák. A katonai vezetők idejük nagy részét arra áldozzák, hogy engedélyeket és tűzparancsot próbálnak szerezni az elnöktől, aki elérhetetlen. A legnagyobb káosz közepette egyedül a repülőgép utasai képesek rettegésük közepette is levonni a logikus következtetést: ha nem cselekednek azonnal, biztosan meghalnak. Greengrass mindezt megfejeli a gépeltérítők saját félelmének és felkészületlenségének bemutatásával. Remekül ábrázolja a szituációt, amikor az utasok lassan ráébrednek: ők sokkal többen vannak, ráadásul nincs veszítenivalójuk.

Hogy mitől zseniális alkotás A United 93-as? Elsősorban a már említett kamera- és forgatókönyves megoldásoktól. Másodsorban a mesteri feszültségteremtés miatt. A rendező visszafogottan ábrázol. Nem dől a vér az arcunkba, nem mutatja huszonnyolcszor meg a WTC-be csapódó repülőket, nem enged a nyers brutalitás csábításának. Közeli arcokat mutat, szemeket, tétovaságot és bizonytalanságot, s mindezek olyan atmoszférát és feszültséget teremtenek, amelyek más eszközökkel nem sikerültek volna. Hogy munkáját mennyire átgondoltan végezte, arra legjobb bizonyíték, hogy drukkolunk az utasoknak. Pontosan tudjuk ugyan, mi a történet vége, mégis felmerül bennünk a halvány remény, hátha nem történik meg.

A United 93-as éppen az említett távolságtartástól, visszafogottságtól lett örökre emlékezetes film. Az emberben emberit ábrázoló dokumentarista jelleg a tragédiát teljesen más megvilágításba helyezi. Hihető, a helyzetet abszurditásában bemutató környezetbe, ahol a hős nem valamiféle eszme alapján válik hőssé, hanem a racionális gondolkodás és a félelem által.