Tizenkét pokol

Szöveg: V. Kassai Zoltán | 2017. október 24. 10:45

„Mi az, hogy Doberdó? Akkor még nem tudtuk, hogy később ezen a néven szerepel majd a történelemben az a hely, ami nekünk a rettegést, a halált, a szenvedést jelentette. Később pedig azt, hogy csak azért is!” – így ír naplójában az első világháború isonzói hadszínterét megjárt egykori katona, Legéndi József.

A személy kitalált és mégis valós. Sok százezer magyar bakából gyúrt figura ő, több tucat valódi katonanapló szintéziséből született a naplója is. Legéndi József nem főszereplő, és mégis az. Személyén, naplóján, gondolatain keresztül a frontot megjárt katonák százezrei a főszereplői annak a dokumentumfilmnek, amelyet most készít a HM Zrínyi Nonprofit Kft. Katonai Filmstúdiója.

Lássuk a tényeket! Javában dúl az első világháború. Csapataink Szerbiában és Galíciában küzdenek. S ekkor, 1915. április 26-án Olaszország – mindaddig az Osztrák–Magyar Monarchia és Németország szövetségese – Londonban titkos egyezményt ír alá az antanthatalmakkal, amelyben kötelezi magát arra, hogy egy hónapon belül hadba lép a központi hatalmak ellen. Ennek fejében birtokba veheti Dél-Tirolt a Brenner-hágóig, Görzöt, Gradiscát, Triesztet, az Isztriai-félszigetet, Dalmáciát a part menti szigetekkel, Albániában Valonát és környékét. Az Olasz Királyság 1915. május 4-én felmondja a hármasszövetséget, majd május 23-án hadat üzen Bécsnek, megdöbbentve a Monarchia közvéleményét. És egy hónap múltán a délnyugati fronton is elszabadul a pokol. Ami az Isonzó völgyét érinti, nem is egy. Tizenkét csata. Tizenkét pokol.

Az első világháború a gépesített gyilkolás háborúja volt. Addig soha nem látott mértékben estek el a szemben álló felek katonái, a jelentésekben közölt veszteséglisták csatánként tíz- és százezres nagyságrendű adatokat tartalmaztak. Számok, puszta számok.

Ám a frontról haza írt levelek nem részletezték a szenvedéseket, ezt tiltották a szabályok, a cenzúra ilyen leveleket nem is engedett volna át. A hátország csak a veszteséglistákkal szembesült, a tömeges pusztítás és pusztulás mikéntjével nem.

Általános tapasztalat, ezt sok leszármazott tanúsítja, hogy a háborúból hazatért katonák szóban sem osztották meg élményeiket. Szüleiknek, feleségüknek, gyermekeiknek sem mondtak szinte semmit azokról a borzalmakról, amiket átéltek. Amint a katonanapló fogalmaz: „…hogyan is mondhattam volna el, hogy társaim a szemem láttára robbantak fel, haltak meg srapneltől, golyótól vagy szurony ütötte sebtől. Hogy a köves karszton nem volt hova temetni, magyar, osztrák, szlovén és olasz holttestek borították el az állás környékét, emberi zsigerek és végtagok lógtak a még megmaradt üszkös fákon, a bomló tetemek bűze megtapadt a szánkban, a torkunkban, és tenyerünk ragadt az ellenség kiontott vérétől…"

Múltak az évtizedek, és a családtagok már nem is érdeklődtek. Volt, elmúlt, s a múltat beborította a homály.

Mint a Csipkerózsikáról szóló mesében, száz évnek kellett eltelnie, hogy a centenárium kapcsán a leszármazottak figyelme nagyapjuk, dédapjuk egykori harcaira, szenvedéseire irányuljon. Előkerültek a levelek, a naplók, s egyre többen keresték fel csoportosan vagy magánúton a különböző hadszíntereket, így az Isonzó völgyét is.

A film keretjátékában Enikő, Legéndi József unokája a Kossuth Rádióban hallja meg nagyapja nevét. A Hősök naptára címet viselő sorozatot az MTVA megrendelésére, a katonahoseink.hu honlap adataira alapozva a HM Zrínyi Nonprofit Kft. készíti. Minden reggel és este a hírműsorok végén katonazene hallható, és mindennap az éppen száz évvel azelőtti hadijelentésből hallhatunk egy-egy hőstettet. „Így harcolt a magyar katona száz éve, a Nagy Háborúban."

Enikő a honlapon nagyapja ifjúkori katonaképére is rátalál, amelyből nem sok készülhetett, hiszen ugyanez a kép lóg nappalija falán is a családi fotók között. Jól emlékszik még nagyapóra, aki sokat játszott vele. És emlékszik arra is, hogy az öregnek van egy katonaládája a padláson, amelyet ő még sosem nyitott ki. Mostanáig… Kinyílik a katonaláda, és megelevenedik a múlt. Enikő elhatározza, hogy amint teheti, felkeresi az Isonzót, a Doberdót, mindazokat a helyeket, ahol nagyapja harcolt.

Félreértés ne essék, nem játékfilmet készít a Katonai Filmstúdió. A fentiek csupán a keretet szolgáltatják ahhoz, hogy megismerjük a mintegy kilencven kilométeres frontszakaszon 1915 júniusa és 1917 októbere közt folyt küzdelmeket, amelyek tizenkét isonzói csataként kerültek a történelemkönyvekbe.

A filmben dr. Balla Tibor alezredes, hadtörténész sorolja a csaták részleteit. A helyszíni felvételeken Stencinger Norbert, a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány történésze fűz hozzájuk kiegészítést. A kor fegyvereivel dr. Kovács Vilmos ezredes, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum (HM HIM) parancsnoka ismerteti meg a nézőt.

S eközben peregnek a képek. Több száz archív dokumentum a HM HIM fotóarchívumából és térképtárából, korabeli filmrészletek olasz, francia és osztrák filmmúzeumok gyűjteményéből. Ami pedig nem található meg a filmintézeteknél, azt eljátsszák a hagyományőrzők. Nem statiszták ők, hanem a kor történetét, harceljárásait, szabályzatait jól ismerő, korabeli ruházattal, fegyverzettel és felszereléssel rendelkező elhivatott emberek. Magyarok, szlovének és olaszok.

A főszerepekben Tóth Enikő színművésznőt, Tóth János Gergely színművészt, Székely Tibort, Grubits Róbertet és Igler Attilát láthatjuk. A forgatókönyvet dr. Balla Tibor hadtörténeti tanulmánya alapján Zsalakó István írta. Ő a film egyik rendezője is, szoros együttműködésben a gazdag operatőri és rendezői tapasztalatokkal bíró Wonke Rezsővel. Az operatőrök a Katonai Filmstúdió belső és külső munkatársai, Blénesi Csaba, Kazi Antal, Tischler Zoltán, Hanula Gábor és Tóth-Szöllős András, a hangmérnök Ferenczi János.

Ez a csapat nem először jelentkezik hasonló, játékfilmes elemekkel gazdagított dokumentumfilmmel. A magyar közszolgálati csatornákon és a videomegosztókon több tízezren látták már a Bárány Krisztián és Nagy József forgatókönyvéből készült, a második világháború időszakát idéző Kereszthegy című filmet, valamint a Halhatatlanok című első világháborús alkotást. Remélhetően a Tizenkét pokol is hasonlóan jó visszhangot vált majd ki.

A film a Honvédelmi Minisztérium támogatásával készül, s itt nem csupán anyagiakról van szó. Hiszen a légifelvételek elkészítéséhez – a tárca engedélyével – a stáb kölcsönkapta a légierő egyik AS 350B helikopterét, a hazai felvételekhez pedig a Magyar Honvédség rendelkezésre bocsátotta a Bakony Harckiképző Központ várpalotai lőterét.

Szintén köszönet illet több olasz és szlovén szervezetet is. A Kobaridi Múzeum igazgatója, Jose Serbec vonakodás nélkül kölcsönadta az intézmény előtt álló löveget, hogy azt a Nova Gorica fölé magasodó Sabotin hegyen használhassa a stáb a forgatáshoz. Számos egyéb segítséget is megadott, például a caporettói áttörés helyszínén, a múzeum illetékességi körébe tartozó Kolovrat hegyen. A már említett Sabotin hegy az akkor még Görznek nevezett város hídfőjének egyik fontos eleme volt. Bogdan Potokar, a ma Park Mirunak nevezett terület gondozója a forgatáshoz rendelkezésre bocsátotta az eredeti formájukban megőrzött állásokat, fedezékeket és kavernákat.

Az olasz Védelmi Minisztérium illetékesei forgatási engedélyt adtak a ma is katonai területnek számító Doberdón, a karszton, s a magyar helikopter körberepülhette a szintén hozzájuk tartozó monumentális olasz hősi emlékművet Redipuglia városában.

A stáb szállásadója, Renzo a saját rétecskéjét ajánlotta fel helikopter-leszállóhelyként. De a külföldi segítőtársak közül elsőként kéne említeni Gianfranco Simonit urat, aki barlangászegyesületével hosszú ideje kutatja a doberdói karszt barlangjait és kavernáit. Ő az, aki társaival létrehozta a Doberdó szívét jelentő (a háború alatt porig rombolt) San Martino del Carso településen azt a kis múzeumot, amelyet több ezer magyar turista keres fel, kutatva nagyapja, dédapja küzdelmeinek, gyötrelmeinek nyomait. A filmbéli unoka, Enikő a történet szerint Gianfrancótól kap segítséget, hogy megtalálja nagyapja harcainak helyszínét. De az alkotók, akik régóta ismerik, és barátjukként tisztelik a kedves taljánt, tanúsíthatják, ilyen eset a valóságban is számtalanszor megesik: Gianfranco és társai itt minden múltat kereső magyarnak önzetlenül segítenek. Nem üzleti megfontolások alapján, hanem barátságból. Mert a Nagy Háborúnak mindkét fél vesztese volt.

Az Isonzó-völgy, a kétezer méteres hegyek, a kanyargó folyó ma turisták százezreit vonzza. Egykor, nem is oly régen százezreknek volt a temetője. A filmben Gáti Oszkár színművész hangján halljuk: „A végkifejlet ismert. Európa új határai végül nem a harctéren, hanem a tárgyalóasztalok mellett alakultak ki. Béketárgyalások vagy diktátum? Igazság vagy igazságtalanság? Bármi a válasz, a harctéren maradt százezrek érdemeit nem csökkentheti…"
Remélhetően a számos történelmi tény mellett a fenti üzenetet is megérti mindenki, aki látja majd a filmet.