A bevált jóslat

A hadvezérek a gyors győzelem reményében indítják harcba katonáikat, és mindent megtesznek azért, hogy ne kényszerüljenek egyszerre több fronton védekezni. A diktátorok legtöbbször nem törődnek a logikus szempontokkal, nekik a teljes győzelem a cél, bármi áron. Miután Moszkva alatt a Wehrmacht csapatai megismerték a kudarc keserű ízét, Adolf Hitlernek el kellett gondolkodnia a háborús sakkjátszma következő lépésein. Egy dologban biztos lehetett: előbb vagy utóbb kénytelen lesz figyelő tekintetét nyugat felé is fordítani. 1942. március 23-án született meg a 40. számú direktívája, amelynek első mondatait érdemes felidézni: „Az európai partvidék az elkövetkező hónapok során ki lesz téve annak a veszélynek, hogy az ellenség nagy erőkkel partraszállást hajt rajta végre… A más hadszíntereken elszenvedett sikertelenségek, a szövetségesekkel szembeni kötelezettségek és a politikai megfontolások arra késztethetik őket, hogy pusztán katonai szempontból valószínűtlennek tűnő döntéseket hozzanak… Még korlátozott célú ellenséges partraszállások is súlyos mértékben akadályozhatják saját terveinket, ha sikerült megvetniük a lábukat a partvidéken…"

A problémák felsorolása után következő utasítások érintették a hadsereg összes haderőnemét, és a parancsnokságokat szoros együttműködésre szólították fel. Az 1942. április elsején hatályba lépett intézkedések végrehajtása sok fejtörést okozott a Wehrmacht vezetőinek: hogyan gondolja a Führer, hogy 5000 kilométer partszakaszt – Norvégiától a Pireneusokig – meg lehet védeni? Ilyen erődrendszert képtelenség létrehozni!

Típustervek készítője

A legfőbb kérdésekre a választ Hitler főépítészétől, az egyszerű rohamosztagosból nagyvállalkozóvá előlépett Fritz Todt-tól várták – az általa vezetett szervezet autópályák és a franciaországi tengeralattjáró-bázisok építésével már bebizonyította, hogy képes nagy számokban és méretekben is gondolkodni. A megvédeni kívánt partszakasz sajátosságainak ismeretében a hangzatos néven Atlanti falnak nevezett védvonalhoz típustervek készültek; a variációk az egyszerű géppuskás fedezékektől a 406 milliméter űrméretű hajóágyúkat rejtő bunkerekig terjedtek. Az utóbbiak nem véletlenül szerepeltek a tervek között, hiszen a partokhoz közelítő ellenséges flottát nagy távolságból (25–40 kilométerről) akarták harcképtelenné tenni, és erre mi lehetett volna alkalmasabb, mint a szolgálatból kivont csatahajók ágyúi?

Persze számos más fegyvert is beépítettek a közel 8000 tüzelőállásba, sok esetben zsákmányolt lövegeket. A Szajna öblét például a 210 Skoda-ágyú mellett 195 darab 1916M francia és 122 darab 1931M orosz löveg vigyázta. A szűkszavú brit hírszerzői jelentés ezzel összefüggésben így fogalmazott: „Az Atlanti falat apránként fegyverezték fel 10 nemzet 28 különböző űrméretű, 50 évnél nem öregebb lövegeivel, így nem beszélhetünk semmiféle egységesítésről, sőt a legtöbbhöz cserealkatrészekkel sem rendelkeznek, így azokat külön kell legyártani."

Egy üteghez természetesen több kiegészítő védelmi rendszert – aknamezőket, légvédelmi állásokat, szögesdrót akadályokat – is tartalmaztak a típustervek, hiszen egy esetleges ejtőernyős akció során több irányból támadhatják a bunkereket.

Calais vagy Normandia?

A német hadvezetés tudta, hogy igazából csak két térséggel kell számolniuk a szövetséges partraszállás helyszíneként. Az első számú esélyes a La Manche partján Pas-de-Calais környéke, hiszen ott a legkeskenyebb a Csatorna; Franciaországból nézve jó időben látszanak a doveri fehér sziklák. Ám ami még fontosabb, innen vezethet a legrövidebb út a Ruhr-vidékig, Németország szívébe. A másik helyszín a Calais-tól délre elterülő Normandia partvidéke, ahová azonban a szövetséges csapatok csak nagyobb hajóutat megtéve érkezhetnek meg. A térség előnye, hogy rendelkezik a szállítóhajók fogadására is alkalmas kikötővel Cherbourgban.

A nyugati front parancsnokaként tevékenykedő Gerd von Rundstedt tábornagy elképzelése szerint a partraszállókat egy koncentrált támadással kell visszaszorítani a Csatornába. Erwin Rommel tábornagy, a B hadseregcsoport parancsnokaként viszont már a parton meg akarta állítani a szövetségeseket. Szemleútjai során számos intézkedést hozott a védelem megerősítésére: dagály esetén facölöpökre erősített aknák tépték volna fel a támadókat szállító csónakok oldalát, emellett „cseh sündisznókat", azaz X-alakban összehegesztett acél akadályokat telepíttetett a homokdűnék előtti területre.

Természetesen a szövetséges stratégák is tudták, hogy ez a hadművelet valóban kétesélyes. Szakembereik segítségével mindent megtettek, hogy elhitessék a németekkel, Calais az igazi célpont. Gumitankok és fából készült repülőgépek százai, megtévesztő rádióüzenetek bizonygatták, hogy George S. Patton tábornok „fantomhadserege" az igazi ellenség, amely csak a kedvező időjárásra vár 1944 nyarán.

Mivel a német hadvezetés számára Pas-de-Calais tűnt hihetőbb verziónak, a komolyabb erő ott állt készenlétben az érkező armada elpusztítására. A Todt-szervezet több ezer munkása a telitalálat esetén is védelmet nyújtó betonerődökbe különböző űrméretű ágyúkat épített be; méretüknél fogva azokat a vasbeton alapok elkészítését követően emelték a helyükre, majd ezután folytatták az oldalfalak és a tető építését.

A legfélelmetesebbnek mindenképpen a Lindemann-üteg – Ernst Lindemann az elsüllyesztett BISMARCK csatahajó kapitánya volt – számított, hiszen ott három, hatalmas tűzerejű, 406 milliméteres hajóágyú (Anton, Bruno és Cesar) állt készenlétben. Ezekkel kétpercenként lehetett egy lövést leadni, hatótávolságuk elérte az 55 kilométert; a 800 kilogrammos lövedékekkel közel 2000 alkalommal vették célba a Csatorna túloldalán elterülő angol szárazföldet, de ott nem okoztak számottevő kárt. Az üteget végül a partraszállás második szakaszában, 1944 szeptemberében kanadai katonák foglalták el.

Szintén a nagyobb tűzerőt képviselő erődök sorába tartozott a 380 milliméteres ágyúkkal felszerelt Siegfried-üteg, melyet később az 1942 januárjában repülőgép szerencsétlenségben meghalt főépítész emlékére Todt-ütegre neveztek át. A négy ágyúállást összesen 72 katona és 16 tiszt működtette, harcukat szükség esetén egy 280 milliméteres ágyúval felszerelt Leopold vasúti löveg is segítette volna. A 3,5 méter falvastagságú betonbunkerek La Manche felőli oldala legyezőszerű kialakítást kapott, így az ágyúk oldalirányban 120 fokot mozoghattak és 50 fokos magassági szögben tüzelhettek. Mivel a szövetségesek partraszállási zónáitól viszonylag távolabb helyezkedtek el, érdemben nem avatkozhattak be a küzdelembe; az üteg állománya szintén szeptemberben esett fogságba.

Merész vállalkozások

Az Overlord-hadművelet tervezői a normandiai térségben három nagyobb objektum elfoglalását vagy megsemmisítését tartották elengedhetetlennek a sikeres partraszálláshoz. Keleten, a Sword parton lévő Merville melletti üteget, a középső zónában Longues-sur-Mer négy ágyúját, valamint a támadási szakaszt nyugatról lezáró Utah és Omaha zónákra egyaránt veszélyes, a Pointe du Hoc 80 méteres sziklafennsíkjára épült, 25 kilométeres hordtávolságú, 155 milliméteres ágyúk bunkereit. A Merville melletti üteg elfoglalása a Terence Otway alezredes vezette zászlóaljra várt; feladatukat június 6-án 5 óra 30 percig teljesíteniük kellett, egyéb esetben a partra szálló katonákat csak a hadihajók tűztámogatása fogja segíteni. A sikeres akcióhoz 600 fővel számolt az alezredes, de ejtőernyősei szétszóródva értek földet, s a Horsa vitorlázógépek egy része is leszakadt a vontatókötelekről, majd a Csatorna vizébe zuhant. Végül 4 óra 35 perckor 150 emberével kezdte meg a támadást, de a kiképzés keménységének és saját leleményességüknek köszönhetően sikerült az elvárt időpontra végrehajtani a reménytelennek hitt akciót. A támadók azonban csalódottan tapasztalták, hogy a felderítés által jelzett nagy űrméretű lövegek helyett csak 75 milliméteres cseh ágyúk alkották az erődítés fegyverzetét.

A Longues-sur-Mer-nél épített négy betonbunker már valóban 150 milliméteres haditengerészeti ágyúkat rejtett; ezek a közvetlenül a La Manche partján lévő megfigyelőállásból kapott információk alapján vehették fel a harcot a szövetséges hadihajókkal. Az utóbbiak közül 5.37-kor a francia GEORGES LEYGUES cirkáló kezdte a tüzelést, majd becsatlakozott az amerikai ARKANSAS csatahajó és egy romboló is. A németek nemcsak válaszoltak, de megcélozták a Gold partszakasz közelében horgonyzó szövetséges hajókat is. Ekkor az AJAX cirkáló is tűz alá vette a német állásokat, hiszen sürgetett az idő, már megkezdődött a partraszálló csónakok kirakása. Az amerikaiak radarinformációk alapján tüzelő lövegei 8.45-re a négy bunkerből hármat harcképtelenné tettek, az utolsó német ágyú pedig 19 órakor hallgatott el. Az állásokat másnap elfoglaló angol katonák 170 kilőtt lövedék hüvelyét számolhatták össze.

A legnagyobb csapást minden bizonnyal a Pointe du Hoc mögött kialakított hat tüzelőállásból mérhették volna a németek a szövetséges flottára. A lövegeket hiába próbálták bombázásokkal megsemmisíteni, a hat betonkupola sértetlen maradt. A James Earl Rudder alezredes vezette 2. ranger zászlóaljra így komoly kihívás várt: a sziklafalon felfelé kapaszkodva vették fel a harcot a fentről géppuskákkal tüzelő, a mélybe kézigránátokat dobáló védőkkel. Óriási véráldozat árán sikerült feljutniuk a fennsíkra, ahol döbbenten látták, hogy a bunkerek üresek! A területet megtisztítva, egy kilométerrel hátrébb találták meg az ágyúkat: az óvatos németek, félve a bombázásoktól, oda menekítették azokat. Rudder alezredes csapata felrobbantotta a valóban nagy hatótávolságú fegyvereket, majd visszatért a fennsíkra, s a partszakasz más zónáiból érkező katonák megérkezésig – két napig – tartotta az üres építményeket. A 225 rangerből csak 50 úszta meg sérülés nélkül az akciót. A hősies helytállásukat megörökítő emlékművet (amely a Pointe du Hoc-i német megfigyelőbunkerre épült) 1984-ben Ronald Reagan elnök avatta fel.

Háborús mementók

Mint ahogy az eddigiekből kiderült, az Atlanti fal létesítményeit nem rejtették a föld alá, az erődök, bunkerek látható örökségként maradtak az egykor megszállt országokban. A franciák szerették volna eltörölni a kollaboráns évekre emlékeztető monstrumokat, de méretükből adódóan az erődítések elbontása nem egyszer lehetetlen vállalkozásnak bizonyult, ezért azok egy része a helyén maradt. Norvégiában, Dániában és Belgiumban az állások többsége megtekinthető, sőt a dán tengerpart egyik bunkeréhez kapcsolódva interaktív múzeum is várja már az érdeklődőket.

A Calais közelében épült Lindemann-üteg környékét feltöltötték a Csalagút építésénél kitermelt földdel. A Todt-üteg egyik megmaradt bunkerében rendezték be az Atlanti fal múzeumát, ahol megtekinthetők a hálóhelyek, a gépészeti berendezések és a fegyverműhelyek is. A lövegrésen kitekintve pedig gyönyörködhetünk a La Manche látványában. Érdekesség, hogy az üteg III. számú bunkerét utolérte a sorsa: a háború után egy véletlen robbanás következtében beszakadt a teteje, a másik kettő pedig a graffitisek kedvenc alkotóhelye.

A Longues-sur-Mer-i ütegek ágyúi és a Pointe du Hoc üres bunkerei szintén felkereshetők. A normandiai építmények szolgáltak díszletként a partraszállás eseményeit feldolgozó – 1962-ben bemutatott – A leghosszabb nap című háborús filmhez, melynek egyik jelenetében Hans Christian Blech ugyanabból a betonbunkerből „fedezhette fel" a reggeli párában közeledő szövetséges hajóhadat, mint az általa megformált Pluskat őrnagy 18 évvel korábban.

Fotó: a szerző és archív