A hetedik főtitkár
Szöveg: Zilahy Tamás | 2012. szeptember 24. 12:25Manfred Wörner, a NATO első és máig egyetlen német főtitkára Stuttgartban született 1934. szeptember 24-én. Jogot tanult Heidelbergben és Münchenben, majd a Bundestag képviselője lett, mindössze 30 évesen. Volt német védelmi miniszter 1982−1988 között, és a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia díszdoktorává avatta, amikor 1992. július 16–18. között hivatalos látogatást tett Magyarországon.
a hadügy, jóllehet nem teljesített katonai szolgálatot. Szenvedélyének
azonban hódolt, önként képeztette ki magát vadászpilótának a
tartalékos ezredes Wörner.
Manfred Wörner 1988. július 1-jétől 1994. augusztus 13-i haláláig
szolgált a NATO hetedik főtitkáraként. Ő volt az egyetlen főtitkár,
akit hivatali ideje alatt ért a halál. Az egyik legbefolyásosabb és
legtekintélyesebb NATO-főtitkárnak tartották.
Nevéhez és munkásságához fűződik a NATO alkalmazkodása
a hidegháború végéhez, a szövetség konstruktív hozzáállása a
Szovjetunióhoz, később Oroszországhoz, valamint a Szövetség
területén kívüli új katonai küldetések felvállalása.
Számos kollégája, valamint NATO-elemző úgy tekintett Manfred
Wörnerre, mint a szövetség első számú katalizátorára. Amikor a
Berlini Fal leomlott, ő volt az első, aki megfogalmazta azt a történelmi
lehetőséget, amely felkínálkozott a Varsói Szövetség egykori tagjaival
való viszony átalakítására és az új biztonsági struktúrák létrehozására.
Wörner az új európai demokráciáknak a transzatlanti közösségbe való
integrálására hívott fel, és nekilátott a NATO átalakításának, hogy
az megfeleljen az erőegyensúly mélyre ható változásának. Felismerte,
milyen előnyökkel jár a Szövetség tagságának kiterjesztése Közép- és
Kelet-Európa országaira. Az Euroatlanti Partnerségi Tanács (NACC)
1991-es létrehozása lényegében az első lépés volt abban az irányba,
hogy a Szövetség ajtaját kitárják a volt hidegháborús vetélytársaik előtt.
A NACC egyúttal a NATO békepartnerségi programjának építéséhez
is hozzájárult.
Az ő gondolkodása segítette a Szövetséget az új stratégiai koncepció
felé vinni, amelyet az 1991-es római csúcstalálkozón fogadtak el.
Ez teremtette meg a lehetőséget arra, hogy a NATO békefenntartó
és válságkezelő műveleteket kezdjen, amelyek sok szempontból meghatározzák a Szövetség mai szerepét a világban.
Wörner ösztönözte a NATO, valamint a Szovjetunió és Oroszország
közötti együttműködést. Ennek eredménye, hogy orosz katonák
hosszú évek óta vesznek rész a NATO által vezetett békefenntartó
küldetésekben. Ezenkívül Oroszország elkötelezett partnere a
NATO-nak a terrorizmus elleni harcban.
Wörner azt akarta, hogy a NATO szálljon szembe az emberi jogok
megsértésével és a politikai instabilitással a volt Jugoszláviában.
Biztatta a Szövetséget, hogy nézzen szembe azzal, amit ő Dél-Európa
politikai stabilitásával szembeni fenyegetésként értékelt. Wörner előre
látta a NATO cselekvésképtelenségének morális következményeit
éppúgy, mint a lényegi válaszadás szükségességét. Ahogy mélyült
a balkáni válság, és a NATO válasza elmaradt, megjegyezte: „A
diplomácia kard nélkül olyan, mint a zene hangszerek nélkül."
(Habár Wörner az Allied Force hadműveletet megelőzően több mint
négy évvel hunyt el, a NATO 1999-es katonai akciójára mégiscsak
sor került Bosznia-Hercegovinában.)
Manfred Wörner hagyatéka mindezekért kulcsfontosságú a Szövetség
21. század elején betöltött szerepének megértésében.
(Forrás: Ryan C. Hendrickson, A politikatudomány docense a Kelet-Illinois-i Egyetemen)
Fotó: Archív
