„A kardok rendetlen halmokba hányva heverének”

1849. augusztus 13-a, a világosi fegyverletétel napja mély nyomot hagyott a magyar népi emlékezetben. A szabadságharc utolsó, szívszorító momentumának részleteit az események történetírójától, Horváth Mihálytól ismerhetjük, aki 1865-ben így írta le a fegyverletétel napját: „Görgey rövid párbeszéd után Rüdrigerrel a hadtestparancsnokokat némi rendeletekkel visszaküldé, s a fegyverek lerakása négy óra tájban az egész seregnél megkezdődött. Sokan a kétségbeesés dühében, fegyvereiket eltörték; mások forró könnyek közt csókkal illették a hideg vasat; míg mások szitkozódva kiabálták, hogy vezettessenek az ellenségre, de ily gyalázattól kíméljék meg őket. Voltak elég számosan, kik önmagukat végezték ki. Tisztek és közvitézek zokogva borulának egymásra s vőnnek egymástól bucsút. Más csapatoknál a közlegénység átkozódva tört ki a tisztek ellen, őket önzésről, árulásról vádolván. Legsiralmasabb volt a huszárok tekintete, kiknek lovaiktól kellett megválniok. (…) Sokan kedves lovukat inkább agybalőtték, vagy leszúrták mintsem hogy más kézre kerüljenek. A szomorú műtétel estenden valahára véget ért. A lőfegyverek zászlóaljanként gulába voltak rakva, melyek közepén a zászló lobogott; a kardok rendetlen halmokba hányva heverének."

Egy száz évvel később elvégzett országos néprajzi gyűjtés során az egykori események szemtanúinak feljegyzéseit rendszerezték és dokumentálták. A fennmaradt elbeszélésekből is kiderül – mint ahogy azt Horváth Mihály is leírta 1865-ben –, hogy a sereg saját fegyverei ellen fordult, a magyar honvédek inkább saját maguk pusztították el kardjaikat és puskáikat, semmint hogy azokat a cári csapatok kezébe adják át.

Nem volt ritka az sem, hogy a katonák önkezükkel vetettek véget az életüknek. „Sirtak mérgükben és bánatukban… Minden huszár a lova nyakába borult és sírt keservesen." (…) „A tisztek nagyobb része a kardjába dölt (…) sok magyar fiú volt olyan, hogy önmagátul a szuronyába ereszkedett" – olvasható az egyik résztvevő visszaemlékezésében.

A világosi fegyverletételt sok történész a mohácsi vereséggel egyenértékű történelmi sokknak értékeli. 1849. augusztus 13-án a Görgei Artúr vezette mintegy 30 ezer fős sereg, a fel-dunai hadtest Paszkievics főherceg, az orosz intervenciós erők főparancsnoka előtt tette le a fegyvert.

Történelmünk egyik legfájdalmasabb eseményéig hosszú út vezetett, hiszen több osztrák államférfi már 1849 tavaszán úgy vélekedett, hogy Ferenc József képtelen egyedül felszámolni a magyar szabadságharcot. Aztán, amikor a dicsőséges tavaszi hadjárat során a magyar hadsereg az egyik csatát a másik után nyerte, az uralkodó segítséget kért I. Miklóstól. Bár Ferenc József csak tízezer katonát kért, az orosz cár úgy vélte, hogy olyan erős hadsereggel kell fellépnie, amely önmagában is képes eltiporni a forradalmat. Ezért – az egymillió főt számláló szárazföldi haderejéből – 200 ezer katonát küldött Magyarországra, további 80 ezret pedig készültségbe helyezett.

Az orosz segítségnyújtást követően, a jelentős túlerő miatt – a 200 ezer orosz mellett 170 ezer katonából állt a Julius Haynau táborszernagy vezette császári haderő, s velük kellett felvennie a harcot a 155 ezer főnyi honvédseregnek – már csak idő kérdése volt a magyar szabadságharc bukása. Az utolsó jelentősebb ütközet az 1849. augusztus 9-én lezajlott temesvári csata volt, ami után a magyar honvédsereg előtt két lehetőség maradt, a teljes megsemmisülés vagy a megadás.

„Augusztus 13-ával az 1848–49-es szabadságharc menthetetlenül elbukott, és kezdetét vette a véres megtorlás időszaka, amikor százakat ítéltek golyó és kötél általi halálra, valamint több ezren jutottak várfogságra. A Haynau tábornok által irányított vérengzés 1849. október 6-án érte el a tetőfokát, amikor Aradon kivégeztek 13 honvéd tábornokot, és Pesten meggyilkolták gróf Batthyány Lajost, az első felelős kormány miniszterelnökét. Görgei életére ebben az időszakban a katonai sikerre hiú I. Miklós vigyázott, így a szabadságharc tragikus hőse egészen az 1867-es kiegyezésig Klagenfurtban, császári őrizet alatt élt. Hazatérése után a tábornokot számos meghurcoltatás érte, gyakorta rágalmazták, árulónak bélyegezték, de sorsát – 1916-ig tartó hosszú élete során – méltósággal viselte" – olvasható az események végkifejlete a RubicOnline című internetes történelmi magazinban.