A „Lady Lex” története

Szöveg: Snoj Péter | 2018. március 11. 16:49

A második világháború történelme iránt érdeklődők bizonyára felkapták a fejüket, amikor pár nappal ezelőtt bejelentették, hogy hetvenhat évvel elsüllyedése után, Ausztráliától nem messze, a Korall-tenger fenekén megtalálták a USS Lexington, avagy Lady Lex repülőgép-hordozó roncsait.

Tervezői először csatacirkálónak álmodták meg még 1916-ban, ám az első világégést és a légierő egyre fajsúlyosabb megjelenését követően 1922-ben az első skicceket áthúzva már repülőgépek szállítására alkalmas hadihajóról beszéltek a Lexington kapcsán. A kétszázhetven méter hosszú és harminckét méter széles hajó vízrebocsátása 1925-ben, hadrendbe állítása pedig 1927-ben történt meg.

Mindössze annak köszönhette, hogy nem pusztult el Pearl Harborban megannyi más hadihajóval együtt, hogy két nappal a japánok váratlan támadása előtt, 1941. december 5-én útnak indult Midway szigete felé, hogy vadászgépeket szállítson az amerikai támaszpontra. December 7-én, mintegy ezer kilométerre a célállomástól vették hírét a japán haditengerészet és légierő orvtámadásának. Órákkal később parancsot kaptak arra, hogy szakítsák meg szállítófeladatukat, és kezdjék meg a japán flotta felkutatását. A keresőakció sikertelenül zárult. Nemcsak azért, mert az amerikaiaknak tulajdonképpen fogalmuk sem volt arról, hol keressék az ellenséget, hanem azért is, mert a USS Lexington ekkor a tervezettnél jóval több repülőgépet szállított, amelyek nemcsak nehezebbé, s így lassúbbá is tették a hajót, de a légi járőrről visszatérő gépek kiszolgálását is komplikáltabbá tette. Végül december 13-án elérték Pearl Harbor kikötőjét.

Ezt követően a USS Lexington számos alkalommal hajózott ki egy-egy flotta részeként járőrtevékenységet folytatni, ám ezek javarészt kudarcot vallottak az ellenség megtalálása terén. Az amerikai haderő háborút illető felkészületlenségét jól jelzi, hogy hol félig működésképtelen repülőgépekkel a fedélzetén indult küldetésre, hol pedig Lady Lex egyik motorja hibásodott meg olyan szinten, hogy azt csak Pearl Harborba visszatérve tudták megjavítani.

Chester Nimitz admirális, a csendes-óceáni flotta parancsnoka 1942. május 21-én arra utasította a USS Lexingtont is magába foglaló „11-es különítményt", hogy hajtsanak végre egy elterelő támadást Wake szigeténél, amellyel elvonhatják a japánok figyelmét Midwayről. Az akciót azonban rövidesen le is kellett fújni, ugyanis a tervek szerint a flotta útba ejtette volna az egyetlen a térségben elérhető tankerhajót, amelyet a japánok időközben megtorpedóztak és elsüllyesztettek. Napokkal később Nimitz új parancsa szerint a különítmény a Korall-tenger felé vette az irányt, hogy ott találkozzon az ausztrál tengerészet erőivel. A szövetségesek felkészültek a szigetország elleni esetleges japán támadás megfékezésére.

Noha a USS Lexington több bevetésen is részt vett, a történelemkönyvek mégis az 1942 májusában kezdődő korall-tengeri csata kapcsán emlegetik. A japánok Mo hadművelete május 3-án kezdődött azzal, hogy elfoglalták Tulagi szigetét. Az amerikaiak azonnal felvonultak a hadszíntéren, de napokig mindkét fél bújócskát játszott a másikkal, sikeresen eltitkolva, hogy az egymást kereső hajóhadak merre mozognak. A sűrű ködös időjárás miatt május hatodikán is csak sejtették és úgy hitték, hogy tudják, merre tartózkodik az ellenség. Mindkét fél biztos volt abban, hogy másnap kerül sor az ütközetre. A japánok látták meg az első célpontot. Ám hatalmas hibát követtek el, ugyanis repülőgép-hordozóként azonosították az amerikaiak egyik üzemanyag-szállító hajóját. Két japán hordozóról, a Shōkakuról és a Zuikakuról indultak meg a gépek. Negyven perccel később el is süllyesztették az amerikai hajó kíséretét, a tankert pedig súlyosan megsebesítették. Ám a várt flotta sehol sem volt.

Ekkorra már a USS Lexington és a USS Yorktown fedélzeteiről megindultak az amerikai vadászok és torpedóvetők, hogy megtámadják a két japán hordozót. Perceken belül ötvenhárom amerikai repülőgép tartózkodott a levegőben, az ellenséget keresve. Ám az amerikaiak ugyanabba a hibába estek, mint ellenségeik, ugyanis a felderítőrepülőgépek rosszul azonosították a látott hajókat, így a bombázók két nehézcirkáló ellen lendültek támadásba. Ám meglelték a szerencséjüket, hiszen a cirkálók a Shōhō nevű hordozót kísérték. Az összehangolt japán védelemnek köszönhetően, mialatt a vadászok megtámadták az amerikai bombázókat, a hajók sikeresen kikerülték a rájuk hulló bombákat. Csak a következő hullámnak sikerült két 500 kilogrammos robbanótestet ejteni a repülőgép-hordozóra. Perceken belül több torpedó is eltalálta a japán hajó oldalát, amelyek megpecsételték a Shōhō sorsát.

A japán ellentámadás nem váratott sokáig magára, a Shōkaku és a Zuikaku fedélzetéről összesen tizenkét bombázó és tizenöt torpedóvető repülőgép emelkedett a magasba, az amerikai hordozókat keresve. A császárság pilótái azonban újabb hibát követtek el, amikor azt hitték, hogy megtalálták a Lexington és a Yorktown repülőgép-hordozókat. Valójában amerikai rombolók egy csoportjára lettek figyelmesek, s mialatt azok támadásával foglalkoztak, a Lexington radarja felfedte őket, és hamarosan Wildcat vadászgépek egy csoportja száguldott feléjük. A váratlan irányból érkező légi támadás olyannyira meglepte a japánokat – lévén, hogy még mindig azt hitték, hogy ők a repülőgép-hordozókat támadják -, hogy szinte mind odavesztek. Így az amerikai hordozók helyzete továbbra is ismeretlen maradt az ellenség számára.

Egészen május 8-a reggeléig, amikor az időjárás lehetővé tette a pontos azonosítást. Perceken belül japán és amerikai repülőgépek töltötték meg az eget. A Yorktown gépei sikeresen kiiktatták a Shōkaku fedélzetét. Rövidesen azonban a Lexington is súlyos sérüléseket szenvedett, két torpedó csapódott be az oldalába. A robbanások következtében a hajtás több pontját le kellett állítani, a betörő víz miatt a fedélzet hétfokos dőlésbe kezdett. Hamarosan újabb robbanások rázták meg a hajó testét, egy bomba pontosan a légvédelmi ágyúk lőszeresraktárába fúródott. Noha a matrózok azonnal megkezdték a tüzek eloltását és a javítómunkálatokat, a folyamatos japán támadások miatt lényeges eredményt nem értek el. Ennek ellenére a fedélzeten folyamatos volt a repülőgépek kiszolgálása és indítása, kivéve az üzemanyaggal történő utántöltést. Így több pilótával megesett, hogy mihelyst már-már üres tankkal leszállt a Lexingtonra, a kiszolgáló tengerészek kitessékelték a gépből és átültették egy már korábban feltöltött vadászba.

A flotta igyekezett a sebesült hajó megmentésére sietni, ám az akkora lángokban állt és olyan sok robbanás övezte, hogy nem tudták olyannyira megközelíteni, hogy valós védelmet nyújthassanak számára. Ekkorra azonban a Lexington már olyannyira lelassult, hogy csaknem meg is állt, ezzel könnyű célpontot nyújtva a japánok számára.

Május 8-án este öt óra hét perckor a USS Lexington parancsnoka, Frederick C. Sherman ellentengernagy kiadta a „hajót elhagyni!" parancsot. Mivel a magatehetetlen hajó magától csak nagyon lassan süllyedt volna el, hogy ne kerülhessen ellenséges kézre, a USS Phelps romboló legénysége öt torpedót indított el a hordozó ellen. „Nézzétek csak, hogy süllyed! Nem fordult át. Az orrával előre merül el. Drága öreg Lex, igazi hölgy a végsőkig" – mondta a hordozó egyik tisztje, amint figyelte szolgálati helye elvesztését. A csata során a hajó legénységéből 216-an vesztették életüket, és csaknem 2800-an megmenekültek.

A USS Lexington története itt lezárult, egészen 2018. március 5-ig, amikor is a Microsoft vállalat társalapítója, Paul Allen kutatócsoportja megtalálta a hajó roncsait. A néhai hordozó Ausztráliától mindössze 800 kilométerre fekszik, a képek tanúsága szerint csaknem nyolcvanéves roncshoz képest jó állapotban. A fedélzetén szolgáló harmincöt repülőgépből eddig tizenegyet már meg is találtak a közvetlen közelében.