A levegő urai

Szöveg: Feith László | 2016. március 24. 9:51

Az első világháború kirobbanásakor a szemben álló felek nem rendelkeztek konkrét elképzelésekkel a repülőgép alkalmazását illetően. A harcok során aztán kialakultak a légi hadviselés eljárásai, amelyek a technológia rohamléptű fejlődésével párhuzamosan már a háborús évek alatt is rengeteget változtak. Mindezek, illetve annak felismerése, hogy a légtér birtoklása döntő hatással bírhat a későbbi háborúk menetére, 1918-ra az önálló fegyvernemek sorába emelte a légierőt.

Az első világháború két legendás gépének replikája: egy német Fokker Dr.I, illetve a nagyrészt amerikai önkéntesek alkotta Escadrille Lafayette indiánfejes jelzését viselő francia Nieuport 17 C.1.

Bár a gyártásuk és az üzemeltetésük rengeteg pénzt emésztett fel, a hadvezetések az első világháború kezdetén inkább a kormányozható léghajókat részesítették előnyben a nagy távolságú szárazföldi és tengeri felderítések során, ugyanakkor a németek e légi járművekkel számos támadást is végrehajtottak. 1915–16-ban például többször bombázták Londont, nappal és éjjel egyaránt. A britek és a franciák szintén alkalmaztak kormányozható léghajókat, ám a tapasztalatok arra ösztönözték őket, hogy inkább a repülőgépeket fejlesszék. 1917-re a németek is kivonták Zeppelinjeiket a frontról.

1914-ben, az akkor alig tízéves múltra visszatekintő új technikai eszköz, a repülőgép három alapvető típusa létezett: az egy- illetve kétfedelű, húzólégcsavaros, továbbá a kétfedelű tolólégcsavaros változat. A katonai vezetők ezeket legfeljebb felderítő feladatokra tartották alkalmasnak, de arra is korlátozottan, hiszen a pilóta csak nagyon körülményes módon kommunikálhatott a szárazföldi erőkkel. Ennek ellenére a háború elejétől fogva vetettek be repülőgépeket, hiszen segítségükkel viszonylag gyorsan és pontosan lehetett információhoz jutni az ellenséges erők elhelyezkedését, nagyságát, összetételét vagy mozgásuk irányát illetően, míg az állóháború időszakában a lövészárkok rendszerének feltérképezésében játszottak nélkülözhetetlen szerepet. A hatékonyság növelése érdekében fényképezőgépeket szereltek a repülőkre, míg a jelzőpisztolyos, fényjelzős kapcsolattartást, továbbá a ledobóhüvelyekbe rejtett üzenetekkel folytatott kommunikációt felváltották a fedélzeti hírközlő berendezések. Az egyre gyorsabb és nagyobb hatótávolságú típusok megjelenésével a repülőgépek személyzete kiegészült egy megfigyelővel, így a pilótának már nem kellett megosztania a figyelmét a légi jármű irányítása és a felderítési tevékenység között.

A fényképezőgépek jelentősen megnövelték a felderítést végző repülők hatékonyságát.

Fegyverek a fedélzeten

A háború végéig a felderítés maradt a repülők legfontosabb tevékenysége. A gépek kezdetben fegyvertelenek voltak, a pilóták és a megfigyelők is csak önvédelmi célból vittek magukkal pisztolyt, ha az ellenséges vonalak mögött kényszerülnének a földre. A legénység azonban hamar rájött arra, hogy a szemben álló fél küldetésének megakadályozása legalább olyan jelentőséggel bír, mint a sikeres felderítés. E felismerés hatására először pisztolyaikkal, karabélyaikkal vették célba az ellenséges gépeket, később pedig a fedélzet hátsó részén elhelyezett géppuskával, amit a megfigyelő kezelt. A légi harcok tapasztalatai ugyanakkor azt mutatták, hogy kell egy előre tüzelő, mereven beépített, a pilóta által alkalmazható fegyver is. Ennek működtetése azonban a húzólégcsavaros modelleknél akadályba ütközött. Útban volt ugyanis a propeller. A fegyvereket ezért a szárnyra, a légcsavarkör fölé kellett helyezni, ami korántsem bizonyult ideális megoldásnak, hiszen nemcsak a pontos célzást tette bonyolulttá, hanem az újratöltést is. A puha lövedékek és az acélból készült terelőlemezek alkalmazásával azonban csakhamar lehetővé vált, hogy a géppuskát a motor tengelyével párhuzamosan helyezzék el, így a pilóta magával a repülőgéptesttel célozhatott. A franciák ezen ötletét a híres Roland Garros repülőjének megszerzése és tanulmányozása után a németeknek dolgozó holland Anthony Fokker 1915 nyarára tökéletesítette: ő egy olyan megszakítót készített, ami szinkronba hozta a fegyver tüzét a propeller forgásával. A szinkronizált géppuska a légcsavarkörön keresztüli biztonságos tüzelés mellett a pontosabb célzást is segítette, hiszen a célzóvonal, továbbá a repülőgép és a fegyver tengelye a lehető legközelebb került egymáshoz.

A légi harc alapvető fegyvere: a pilóta által kezelt, előre tüzelő géppuska.

A repülőgépek katonai célú felhasználásában 1916 tavasza hozott újabb változást. A verduni csata során a franciák a vadászgépeiket nemcsak a felderítők és bombázók védelmére akarták bevetni, hanem azért is, hogy leszámoljanak a német légierővel. Ehhez átgondolt, aprólékosan kidolgozott haditervre, továbbá szervezett, kötelékekben tevékenykedő egységekre volt szükség, amelyek megosztják egymás között a feladatokat: a vadászgépek (miközben megsemmisítik az ellenséges repülőket) oltalmazzák a bombázókat, amíg azok elpusztítják a német állásokat és utánpótlási vonalakat. Bár ezek a célok végül nem valósultak meg maradéktalanul, a szervezés és alkalmazás terén hatalmas előrelépést jelentett a verduni akció, míg az 1917 novemberében, Cambrai-nál lezajlott összecsapás a szárazföldi erők légi támogatásának volt kiemelkedő példája; az antant tankjainak előrenyomulását segítő repülőgépek működésében a második világháború német villámháborújának főbb vonásait lehetett felfedezni.

Az antant nyilaitól…

Megfigyelő repüléseik során az antant pilótái észrevették, hogy a szárazföldi egységek – a szükséges védelem hiányában – módfelett kiszolgáltatottak a felülről érkező támadással szemben. Ezt kihasználva apró nyilakat hajítottak a német gyalogságra, majd később mindkét fél dobott gránátokat, kisméretű bombákat az ellenségre. A kezdeti időszakban a bombázás terén a kormányozható léghajók vitathatatlan fölényben voltak, de a repülőgépek teljesítménymutatói gyors ütemben növekedtek; az általuk megtehető távolság, illetve teherbíró képességük egyaránt nőtt. Ennek eredményeként hamarosan megszülethetett a feladatra speciálisan kialakított variáns: a bombázó. Közülük meg kell említenünk a helikoptertervezés későbbi kiemelkedő alakja, Igor Szikorszkij által tervezett négymotoros Ilja Muromecet. A gép eredetileg utasszállítónak készült, először 1913-ban emelkedett a levegőbe, hadi célokra a háború kitörésekor alakították át. Nyolcszáz kilogramm bombát szállíthatott, védelméről pedig kilenc géppuska gondoskodott. Ez utóbbi ténynek is köszönhetően 1914 és 1917 között mindössze egyet lőttek le közülük, pedig a típussal mintegy 400 bevetést teljesített az orosz haderő.

Francia katonák légvédelmi célokra használt géppuskával.

A németek is kifejlesztették saját bombázójukat. Ez volt a Gotha, amellyel 1917–18-ban főleg London ellen hajtottak végre támadásokat. Válasz gyanánt a britek a francia hadszíntérről visszarendeltek két repülőszázadot, emellett légvédelmi ütegeket telepítettek a városok köré, továbbá kiépítettek egy riasztási rendszert is. Az óvintézkedések oly hatásosnak bizonyultak, hogy a németek kénytelenek voltak áttérni az éjszakai bombázásokra. Bár ezek a támadások összességében csekély károkat okoztak, céljukat – a polgári lakosság megfélemlítését, terrorizálását – részben elérték, ezért több szakember is úgy gondolta, hogy a nagy hatótávolságú bombázók bevetése az ellenséges hátország ellen döntő szerepet játszhat a későbbi háborúk menetében.

A harcok előrehaladtával tehát a légierő jelentősége egyre nőtt, így célszerűvé vált függetleníteni a szárazföldi és haditengerészeti erőktől. Erre elsőként Nagy-Britanniában került sor, ahol 1918. április elsején megalakult a Royal Air Force (RAF). Ebben döntő érdemei voltak Hugh Trenchard vezérőrnagynak, akit – bár ő maga ki nem állhatta e kifejezést – a RAF atyjaként emlegettek ezután.

1917 közepén tűntek fel először a csatamezők fölött az alacsonytámadó repülők, amelyek nemcsak az ellenfél géppuskaállásainak megsemmisítésében nyújtottak segítséget a gyalogságnak, hanem értékes információkkal is szolgáltak a támadás aktuális helyzetét illetően. A légi járművek személyzeteinek ekkor viszont már nemcsak a különböző gyalogsági kézifegyverek, géppuskák tüzével kellett számolniuk, hanem a légvédelmi ágyúkéval is, melyek első változatai 1915 elején jelentek meg. Kezelésük eleinte még nehézségekbe ütközött, de ahogy a személyzet egyre pontosabban célzott, úgy tanulták meg tisztelni a pilóták az új technikai eszközt.

Az amerikai légvédelemnek áldozatul esett német Hannover CL III.

A víz sem akadály

A haditengerészet szintén próbálkozott felderítőgépek alkalmazásával, ám komoly problémát jelentett, hogy erre a feladatra a szárazföldről kellett felszállniuk a repülőknek, majd oda is tértek vissza, ez pedig jelentősen korlátozta alkalmazhatóságukat. A nyílt vízen tartózkodó flották így kevésbé tudták kiaknázni a légi megfigyelésben rejlő lehetőségeket. A helyzet kezelésére két út kínálkozott. Az egyik az úszó repülőgép, a hidroplán hadrendbe állítása volt. Ebben a Brit Királyi Haditengerészet járt az élen, amely e célra könnyűcirkálókat alakított át; ezekről daru segítségével bocsátották vízre, illetve emelték onnan vissza a fedélzetre a gépeket. Ez a folyamat azonban szerfölött nehézkesen zajlott. A művelet végrehajtásához például a hadihajónak meg kellett állnia; harci körülmények között ezért a hidroplánok alkalmazása lehetetlen volt.

Célravezetőbbnek tűnt a másik elgondolás kivitelezése, a repülőgépek hajófedélzetről történő indítása. Erre már 1912 májusában kidolgozták a megfelelő eljárást, ám a landolás problematikája egészen 1917 augusztusáig megoldhatatlan feladat elé állította a konstruktőröket. Ekkor a HMS FURIOUS-ra, a Brit Királyi Haditengerészet első repülőgép-hordozójára (ami nem összetévesztendő a kizárólag hidroplánok szállítására használt anyahajóval) hajtottak végre sikeres leszállást. A haditengerészetnél rendszeresített gépek természetesen speciális fegyverzetet is igényeltek. A Short hidroplánt például torpedókkal szerelték fel, hogy azzal támadja a hajókat, a tengeralattjárók ellen pedig Curtiss H–12-eseket alakítottak át; ezek fegyverzete hét géppuskából és két 105 kilogrammos bombából állt, ráadásul hat órára elegendő üzemanyagot vihettek magukkal, ami jelentősen megnövelte hatótávolságukat.