A sárkányfogak földjén

A holland határtól Svájcig kívánták megvédeni a német földet a támadó harckocsiktól és a gyalogságtól. 1936-ban kezdtek hozzá a kisebb méretű védművek alapozásához; először a lőrésekkel ellátott géppuskás páncélkupolák készültek el, az akkoriban épült bunkerek falvastagsága csupán 50 centiméter volt.

A munka 1939 elején gyorsult fel, ekkor tekintette meg Adolf Hitler is az építkezést. A „lépésváltás" jogos volt: a Führer aggódott, hogy Csehszlovákia fegyveres erőinek mozgósítását esetleg követi szövetségesük, Franciaország hasonló lépése. Az építkezéseket a Todt-szervezet szakképzett brigádjaira bízták, és mivel volt, hogy 500 000 ember dolgozott egy időben a különböző méretű bunkereken, a tempó a hátországtól is soha nem látott teljesítményeket követelt az ütem tartása érdekében. Egy év alatt nyolcmillió tonna cementből kevert betont és 1,2 millió tonna acélt „nyeltek el" a többméteres vastagságú falak. Németországban szinte mindenki megérezte a vállalkozás nagyságát: az építőmunkások többsége a Nyugati fal védművein dolgozott, szinte teljesen leálltak a magán- és az állami építkezések. A munkában részt vevőket nemcsak a kiemelt bérezéssel honorálták, de elismerésképpen kitüntetést is alapítottak számukra.

A hátország egyre égetőbb problémái mellett a határszéli földek birtokosai is kénytelenek voltak máshol megélhetést keresni: több mint 5000 gazdaságot számoltak fel, mivel a területekre szükség volt a különböző akadályok kialakításához.

Elrettentő erő

Természetesen az építkezésekről – szinte lemásolva a Maginot-vonal francia propagandáját – a németek is gyakran közöltek fényképeket és rajzokat. A tervezők egy igazi újdonsággal is szolgáltak, kitalálták a többsoros beton harckocsiakadályok rendszerét; az angolok által sárkányfogaknak (dragon’s teeth) nevezett építmények az egész védvonal jelképévé váltak.

A propaganda – vagy a francia–brit szövetségesek határozatlansága – végül elérte célját, hiszen Hitler félelme nem vált valósággá: amikor 1939. szeptember elsején a Wehrmacht csapatai lerohanták Lengyelországot, a vele szövetséges Nagy-Britannia és Franciaország nem kezdett támadó hadműveletbe a Siegfried-vonal mentén, bár szeptember 3-án hadat üzentek Németországnak.

Az erődrendszer elemeinek így „élesben" nem is kellett vizsgázniuk, a katonák csak a bunkerek periszkópjain keresztül nézhettek farkasszemet egymással. A Franciaország ellen 1940 májusában megindított német támadás, majd a szövetséges csapatok pánikszerű menekülése és fegyverletétele zárta a Nyugati fal történetének első fejezetét. Hitler úgy gondolta, hogy az erődrendszerre belátható időn belül nem lesz szükség, ezért leszereltette a fegyverzetet.

Második felvonás

Négy évig raktárként használták a védműveket, 1944. augusztus 24-én azonban Adolf Hitler kétségbeesésében ismét a régi ütőkártyájához nyúlt: fel kellett éleszteni tetszhalott állapotából a bunkereket. Ezzel párhuzamosan azonnal befejezték a hiányzó szakaszokat, az új páncéltörő fegyverek ismeretében modernizálták az eszközöket, vízzel töltötték fel a harckocsiárkokat, hogy megállítsák a Normandiában partra szállt – és éppen Párizs felszabadítását ünneplő – szövetséges csapatokat.

A munkálatok annak ellenére nehézségekbe ütköztek, hogy a parancs kiadása után egy héttel már 25 ezren dolgoztak a térségben. A hadifoglyok és a külföldi kényszermunkások mellett a Hitlerjugend tagjai, illetve a besorozott népfelkelők is lapátot fogtak, hogy újabb lövészárkok és harckocsiakadályok készüljenek. Sokkal nehezebb volt a „hibernált" védművek felélesztése. Az egykor eltolható lőrések a rozsda foglyai lettek, az új fegyverek – a modern géppuskák, és a 75 milliméteres páncéltörő ágyúk – nem fértek el a hat évvel korábban kialakított tüzelőállásokba. Szükségmegoldásként sok esetben a Panzerkampfwagen V. Panther harckocsik tornyát helyezték el beton alapokra, hogy megfelelő tűzerővel fogadhassák a brit és amerikai lánctalpasokat (az 1950-es években a délszláv határon kiépített magyar védvonal feltárásakor hasonló megoldással találkoztak a hazai hadtörténészek).

A Patton tábornok vezette szövetséges csapatok csak nagy véráldozat árán – 24 000 amerikai és brit vesztette életét a Siegfried-vonalnál vívott harcokban – tudták felszámolni 1945 elejére a harcálláspontokat. A védelem szempontjából jó ötletnek bizonyult a sárkányfogak elhelyezése, a gyalogság ugyanis a legtöbb esetben a harckocsik támogatása nélkül volt kénytelen az erődöket megközelíteni, miközben a bunkerekből továbbított lőelemek alapján a pontosan célzó német tüzérség ritkította a támadók sorait.

Lehetett más hozadéka is Hitler pár száz kilométeres védműrendszerének. 1944 szeptemberében Dwight D. Eisenhower, a szövetséges csapatok főparancsnoka – a brit Bernard Montgomery tábornok által erőltetett ötletet elfogadva – talán épp a Siegfried-vonalnál tapasztalt ellenállás miatt döntött úgy, hogy kerüljön sor a Market Garden hadműveletre északon, Hollandiában, és onnan próbáljanak meg minél hamarabb eljutni a szövetségesek a Ruhr-vidékre. Az Arnhemnél véres kudarcba fulladt ejtőernyős vállalkozás hősi halottjait és a hadifogságba esetteket nem vigasztalta, hogy hónapokkal később a britek és az amerikaiak tényleg teregették a fehérneműiket a Nyugati fal betonépítményei között.

A természet erejével

A Siegfried-vonal szisztematikus elpusztítása már 1945-ben elkezdődött: a szövetségesek nem szerették volna, hogy egy esetleges német ellentámadás során ismét harcolni kelljen a térségben. A bunkereket felrobbantották, az acélajtókat behegesztették, a buldózerek megpróbálták eltüntetni az egykori védművek nyomait. A francia és a brit megszállási zónákban épült kiserődök környékén a lerakott aknákat hadifoglyokkal szedették fel és megkezdődött a szisztematikus pusztítás. 1946 végéig több mint 4000, különböző méretű erődöt semmisítettek meg, félszáz kilométer hosszban eltűntek a harckocsiakadályok is.

A békeévek természetesen ebben a térségben is adtak elég munkát a tájegység régi képét visszaadni szándékozóknak. A bunkerek egy része romosan megmaradt – „A kellemetlen emlékezés értéke" (Der Denkmalwert des Unerfreulichen) néven kormányprogram is támogatja a megőrzésüket –, de a hadtörténelmi emlékeket múzeumként megóvni szándékozók mellett a környezetvédők is csatasorba álltak.

Véleményük szerint nem kell bolygatni a természet által visszahódított betonépítmények rendszerét, hiszen növényritkaságok honosodtak meg az elhagyott bunkerekben és védett állatfajok a harckocsiárkokban. Az idő majd eldönti, kinek sikerül érvényesíteni az elképzelését, de egy biztos, a sárkányfogak erdeje még évtizedek múltán is idegenforgalmi látványosság lesz.

Fotó: archív