A somme-i húsdaráló

Szöveg: Feith László | 2016. június 18. 11:39

Hadtörténelmük legtragikusabb eseményeként él a britek emlékezetében a somme-i csata kezdete. Az első világháború legnagyobb véráldozatot követelő összecsapásának első napján ugyanis a szigetország hadereje 57 470 embert vesztett, közülük csaknem húszezren maradtak holtan a harctéren. Nem meglepő tehát, hogy 1916. július elseje szimbolikus jelentőségű a britek számára: a háború hiábavalóságának és az „egyszerű” katonák hősiességének jelképeként tekintenek e napra.

Az antant képviselői 1915. december 6–8. között, a franciaországi Chantillyben döntöttek a következő esztendőben alkalmazandó katonai stratégiáról. A konferencián úgy határoztak, hogy nyugaton a brit–francia csapatok, keleten az oroszok, míg délen (az Alpokban) az olaszok indítanak egy időben nagyszabású offenzívát, így roppantva össze a központi hatalmakat.

Változó tervek

A nyugati hadszíntéren a Brit Expedíciós Erő parancsnokának 1915 decemberében kinevezett Sir Douglas Haig tábornok Flandriában, a tengerparthoz közel akart támadni, több okból is. Ez a térség ugyanis az utánpótlását biztosító kikötők közelében található, ráadásul egy sikeres hadművelettel további kikötők kerülhettek volna a birtokába, olyanok is, amelyek az antant hajózási útvonalait fenyegető német tengeralattjárók bázisául szolgáltak. Ám a támadás helyét illetően a döntő szó a franciáké volt. Így történhetett, hogy bár Joseph Joffre tábornok, a francia haderő főparancsnoka 1916 januárjában még elfogadta Haig tervét, egy hónappal később viszont új helyszínt jelölt ki a tervezett offenzívához: a Somme folyó vonalától északra és délre húzódó frontszakaszt, ahol a brit és francia csapatok állásai találkoztak.

A hadművelet előkészítése idején azonban az antant számára kedvezőtlen fordulat történt: 1916. február 21-én a németek megtámadták Verdunt. A francia hadvezetés (politikai nyomásra) elhatározta, hogy bármibe is kerül, megvédi a várost és az azt körülölelő erődrendszert, így jelentős erőket csoportosított át a Somme-tól Verdun környékére. Ebből adódóan a folyónál a csata kezdetekor csak a 6. francia hadsereg kötelékébe tartozó három hadtest maradt, tehát a fő terhet a Brit Expedíciós Erőnek kellett viselnie. Mindezeken túl, ahogy nőttek a veszteségek Verdun-nél, úgy változtak meg a somme-i csata célkitűzései is: a német vonalak áttörése helyett egyre inkább a franciák verduni tehermentesítése került előtérbe.

Az első világháború kezdetén a kontinentális Európába átdobott Brit Expedíciós Erő hat gyalogos- és egy lovashadosztályból állt, ám ezek a kiválóan képzett, kizárólag hivatásos katonák alkotta csapatok az 1914-ben és 1915-ben vívott csaták során szinte teljesen megsemmisültek. Az újonnan létrehozott haderő magvát a toborzási felhívásokra tízezrével özönlő önkéntesek alkották, felkészítésük azonban még nem fejeződött be, habár már Franciaországban állomásoztak. A tiszti állomány is felhígult, hiszen sokan kerültek olyan beosztásba, amelynek ellátására – képességeik vagy rátermettségük alapján – nem voltak alkalmasak. Ezt a hadsereget eredetileg 1916-ban nem is akarták önállóan bevetni, csak egy közös brit–francia offenzíva keretében. Az antant mégis meglépte ezt, mert Verdun-nél annyira rosszul állt a franciák szénája.

A La Boisselle falu közelében, a német vonalak alá ásott akna felrobbantása nyomán kialakult hatalmas kráter napjainkban.

A britek fekete napja

A somme-i csata 1916. július elsején, reggel 7.30-kor kezdődött. Magát a támadást hétnapos ágyúzás vezette be, amelynek során a britek június 24-től 1,5 millió tüzérségi lövedéket zúdítottak a német állásokra, az offenzíva első napján pedig további közel negyedmilliót. Közvetlenül a csata előtt tizenhét, az ellenséges lövészárkok alá ásott, robbanóanyaggal töltött aknát is a levegőbe röpítettek. Az első támadás tengelye az Albert és Bapaume között húzódó régi római út volt; ebben a műveletben a britek 13, míg a franciák 5 hadosztályt vetettek be. Velük szemben a 2. német hadsereg állt, kezdetben Fritz von Below tábornok vezetése alatt, akit az 1. hadsereghez történt áthelyezése után Max von Gallwitz tábornok váltott. A németeket egyáltalán nem érte váratlanul az offenzíva: hírszerzésük ugyanis idejekorán tudomást szerzett a készülő akcióról, s mivel a frontnak azon a szakaszán 1914. októbere óta nem került sor jelentősebb harccselekményre, bőven volt idő és lehetőség kiépíteni egy erős, többszörösen tagolt védelmi rendszert.

Az erős betonfedezékek ellen a brit tüzérség – amely nagyrészt könnyűlövegeket sorakoztatott fel a Somme mellett – nem bizonyult hatásosnak. Ebből adódóan a jól kiépített bunkerekbe húzódó német katonák többsége sértetlenül túlélte az ágyúzást, s annak befejeződése után felkészülten várhatta az ellenséges rohamot. Tovább rontotta a támadók esélyeit a légi felderítést végzők téves jelentése, miszerint a tüzérségi előkészítés elérte a célját. A földi megfigyelők hiába jelezték, hogy még a senki földjén felállított szögesdrótakadályok is a helyükön maradtak, a brit katonai vezetők erről nem voltak hajlandók tudomást venni…

A siker érdekében a britek bevetették legújabb fegyverüket, a tankot is.

Az offenzíva ennek megfelelően alakult: már az első napon meghalt 19 240 brit katona, további 38 230 pedig megsebesült, fogságba esett vagy eltűnt. Ez összesen 57 470 főt jelent, ami máig a haderejük legnagyobb, egyetlen nap alatt elszenvedett véres vesztesége. A méreteihez képest szinte hatástalan tüzérségi előkészítés mellett az áldozatok magas számához hozzájárult a botrányosan rossz kommunikáció is, amelyből adódóan a brit parancsnokoknak fogalmuk sem volt a csatatéren történtekről, így arról sem, hogy az offenzíva – néhány helyi sikertől eltekintve – katasztrófába torkollott.

Lényegesen eredményesebbnek bizonyultak a frontszakasz déli szektorában, a Somme két partján támadó franciák. Ebben persze az is szerepet játszott, hogy jóval gyengébb ellenállással kellett megbirkózniuk, mint szövetségesüknek, ugyanakkor a briteknél sokkal hatékonyabban támogatták az előrenyomuló gyalogság harcát a tüzérséggel. Az első napra kitűzött célokat mindenhol elérték, sőt, volt, ahol túl is teljesítették azokat. A hírközlési nehézségek miatt a brit hadvezetés erről nem tudott, de arról sem értesült, hogy a saját katonáik is értek el sikert: egy helyen rést ütöttek az ellenséges arcvonalon. Mire azonban Haig és vezérkara eszmélt, s a kínálkozó lehetőséget kihasználhatta volna, a németek rendezték soraikat. A franciák mindeközben 20 kilométer szélességben és helyenként hat kilométer mélységben hatoltak be a német vonalak mögé, ám a támadást le kellett állítaniuk, hogy bevárják a briteket.

A somme-i csata első szakaszának egyetlen jelentős eredményeként így csupán azt könyvelhették el az antanthatalmak, hogy sikerült tehermentesíteniük a Verdunt védő erőket. 1916. július közepén ugyanis Erich von Falkenhayn tábornok, a német hadsereg főparancsnoka leállíttatta az erődrendszer ostromát, amelynek nyomán ott a franciák vehették át a kezdeményezést. A Somme-nál pedig a korábbi éveknek megfelelő forgatókönyv szerint zajlott tovább az összecsapás: a beásott védelem elleni gyalogsági rohamok rendre összeomlottak, az előrenyomulás nagysága pedig a hatalmas áldozatok ellenére is csak méterekben volt mérhető.

A somme-i csata is az állóháború forgatókönyve szerint zajlott: a jól kiépített védelem rendre visszaverte a gyalogsági rohamokat, így az előrenyomulás a hatalmas áldozatok dacára minimális volt.

Tankok a harctéren

A patthelyzet feloldására a britek bevetették legújabb fegyverüket, a tankot, amelynek vissza kellett volna hoznia a mozgó hadviselést azzal, hogy letapossa a gyalogság előrehaladását akadályozó szögesdrótokat, s elpusztítja az ellenséges géppuskafészkeket. A szárazföldi csatahajó (landship) néven is illetett új haditechnikai eszköz tervezési, gyártási munkálatait érdekes módon a brit haditengerészet finanszírozta; a hadügyminisztérium ugyanis nem mutatott érdeklődést iránta, ám az Admiralitás Első Lordja, Winston Churchill meglátta az elgondolásban rejlő kiváló lehetőséget, s biztosította a fejlesztéshez szükséges pénzt. A harcjárműveket először 1916. szeptember 15-én, Flers-nél vetették be, s bár hatalmas pánikot idéztek elő az ellenség soraiban, első harci alkalmazásuk mégsem zárult egyértelmű sikerrel, mindenekelőtt kiforratlanságuk, megbízhatatlanságuk miatt. A németek is felocsúdtak a kezdeti sokkból, s hamarosan megtalálták az ellenszert; tüzérségük nagy hatékonysággal pusztította a lassan, mindössze 6 kilométer/óra sebességgel mozgó tankokat.

A somme-i csata végül 1916. november 18-án fejeződött be, győztes – akárcsak Verdunnél – nem volt. Az összecsapásban a britek 419 654, míg a franciák 204 533 katonát vesztettek. A német veszteséget a különböző források 450 000 és 680 000 fő közé teszik. Az antant a hatalmas véráldozat és minden erőfeszítés ellenére kevesebb, mint 10 kilométerrel tudta csak visszaszorítani az ellenséget. A történtek Haig megítélésének sem tettek jót, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy a tábornokra a „Somme-i Mészáros" gúnynevet aggatták, s tehetségtelen stratégának könyvelték el.

A csata utolsó szakaszában, ősszel már az időjárás sem kedvezett a támadóknak.

Megjelentek ugyanakkor olyan vélemények is, miszerint a rengeteg katona halála szükséges rossz volt annak érdekében, hogy az első világháború az antant győzelmével fejeződjön be. Ezzel összefüggésben a mai angolszász történetírás például mérföldkőnek tekinti a somme-i csatát, elsősorban azért, mert ott (és Verdunnél) az ellenség pótolhatatlan emberveszteséget szenvedett. Ennek némileg ellentmond az a tény, hogy a németek a nyár végén néhány hadosztályt még ki is vontak a folyónál védekező hadsereg kötelékéből, majd azokat a háborúba frissen belépett Románia ellen vetették be.

A somme-i események nyomán az is világossá vált, hogy a britek nemcsak a tengeren, hanem a szárazföldön is olyan erőt képviselnek, amellyel számolni kell. A német hadvezetés 1917. január 31-én egyebek mellett ezért is döntött a korlátlan tengeralattjáró-háború mellett; a kereskedelmi hajók minden előzetes figyelmeztetés nélkül történő elsüllyesztésével akartak akkora veszteségeket okozni Nagy-Britanniának, ami térdre kényszeríti veszélyes ellenfelüket.