A szerencse fia

Mint annyi korabeli srác, a 22 éves Magee is a Pearl Harbort ért japán támadás hatására jelentkezett az amerikai hadsereghez. A légierő kiképzőtáborában mindössze 170 centiméteres magasságával azonnal beválasztották egy B-17-es repülőerőd toronygéppuskásának. Átlagosnál alacsonyabb termete ellenére így is szűkösen fért csak be a bombázógép hasán található üvegkupolába, éppen ezért bevetései jó részében nem is vette magára az ejtőernyőt, amitől még annyira sem tudott volna mozogni kalitkájában. Tette ezt annak ellenére, hogy a toronylövészek esélyei köztudottan rosszabbak voltak, mint a bombázógép bármelyik másik beosztásában szolgáló katonáké. Persze az arányt az is rontotta, hogy a német vadászgépek számára a toronykupola sokkal könnyebb célpont volt, mint a gép acéltestén átlőve bármiben is kárt tenni.

Magee a teljesítendő huszonöt bevetésből a hetediket kezdte meg kilenc társával 1943. január 3-án. Snap! Crackle! Pop! (magyarul talán Csitt-Csatt! Bumm!) becenevű B-17-esük kora reggel emelkedett el az angliai Molesworth bázis felszállópályájáról. Célpontjuk egy franciaországi német tengeralattjáró-kikötő volt, amelynek támadására összesen 85 repülőerőd indult útnak.

St. Nazaire városa felett heves légvédelmi tűz fogadta a bombázókat. Repeszek milliói szaggatták a négymotoros gépeket, köztük Magee B-17-esét is. Előbb két hajtóműből csaptak fel lángok, majd a következő pillanatban az egyik szárny teljes egészében leszakadt. A gép halálra ítélve bukott a föld felé, és saját tengelye körül körözve kezdett zuhanni. A magatehetetlenül pörgő testben a személyzet ide-oda csapódott, egyedül Magee maradt mozdulatlan, hiszen szorosan leszíjazva ült az üveggömbben.

Miután meglátta az egyre terjedő repedéseket, a pillanat hevében nem is gondolkodva kirúgta maga alól a kupolát, és szíjaitól szabadulva kiugrott a zuhanó gépből. Fogalma sem volt, milyen magasan is lehettek, az viszont azonnal tudatosult benne, hogy ejtőernyője nélkül hagyta el a lángoló repülőgépet. A halál biztos tudatától őrjöngve elvesztette az eszméletét, így nem is emlékezett arra, miként ért földet.

Merthogy túlélte a becsapódást: amikor magához tért, már német katonák siettek vele a közeli kórházba. Mint később megtudta, St. Nazaire állomásépületének üvegkupolás tetejét átszakítva ért földet, és a németek is értetlenkedve álltak a még lélegző test felett.

Felépülését követően ugyan hadifogolytáborba szállították, de mint elmondta, nagy tiszteletben tartották csodás megmeneküléséért. Végül 1945 májusában térhetett haza. A háború után elvégzett egy civil pilótaképző iskolát, mint mondta: a biztonság kedvéért. Sokáig különböző légitársaságoknál is dolgozott, majd 1979-ben nyugdíjban vonult, és békében élt 2003-as haláláig.