A szultán és a fejedelem is a csatatéren maradt

A 14. század elején belviszályok sújtották a Bizánci Birodalmat. Ezt használta ki az Oszmán Birodalom: a Porta csapatai először 1351-ben léptek Európa földjére. A közhiedelemmel ellentétben a törököknek nem egyszerűen területszerzés volt a céljuk ekkoriban, sokkal inkább a birodalom perifériáján létező államok behódoltatására törekedtek, ha pedig egy ország közigazgatási értelemben meggyengült, akkor tulajdonképpen effektíve is magukhoz csatolták azt. Mindeközben rendkívül ügyesen lavíroztak az államok egymással folytatott viszálykodásai közepette is, hiszen a felek gyakran kértek támogatást a Portától riválisaikkal szemben. Így hatoltak be a bolgár területekre is: I. Murád szultán 1365-ben elfoglalta Drinápolyt, majd 1371-ben, Maricánál súlyos vereséget mért a bolgár és szerb csapatokra. Ezután nem sokkal már Havasalföldön portyáztak az oszmánok, ahol Nagy Lajos erőivel kerültek szembe, 1377-ben a magyar uralkodó egy kisebb sereget fel is őrölt a térségben. Ez a győzelem végül egy évtizedre megállította a török előrenyomulást a Balkánon.

Lázár szerb fejedelem 1386-ban először győzelmet aratott a törökök felett, ám később a hercegovinai, illetve a paracini ütközetben vereséget szenvedett. I. Murád erői ezt követően elfoglalták a szerb területek egyik kulcsfontosságú városát, Nist. Mivel a szerb fejedelem nem számított további török előrenyomulásra, a következő időszakban háborúskodásba bonyolódott Magyarországgal is, elsősorban Luxemburgi Zsigmond ellenségeinek támogatása miatt. Ugyanakkor ismét felrémlett a hátországban a közelgő oszmán támadás rémképe, így gyorsan békét kötött a magyar uralkodóval. Lázár Vuk Brankovics rigómezei herceggel, illetve a bosnyák Vlatko Vukovics által vezetett csapatokkal, valamint magyar, havasalföldi, itáliai, lengyel és albán segéderőkkel vonult a török ellen. Az oszmánokkal szemben felálló erők nagyságát a mai történészek 12-20 ezer fősre teszik – a korabeli török források nyilvánvaló propaganda-okokból félmillió keresztény katonáról szóltak –, amivel mindenképpen hátrányban voltak a 30-40 ezer fős szultáni haderővel szemben. Utóbbit maga I. Murád vezette két fiával, Jakubbal és Bajaziddal.

Az oszmánok európai terjeszkedésének csak Timur Lenkkel a keleti végeken vívott harcaik szabtak gátat, igaz, nem örökre: közel hatvan évvel később, 1448-ban újra megütköztek a török és keresztény csapatok Rigómezőnél, és itt már egyértelműen az oszmánok diadalmaskodtak. Mindebben pedig annak is nagy szerepe volt, hogy az 1389-es csata hosszabb távon teljesen szétzilálta a Balkán belviszonyait. A csatának ugyanakkor ezzel együtt is fontos szimbolikus jelentősége van a szerb államiság megalapozásában.