Akár vegyi fegyvereket is rejthet a feltételezett aranyvonat

A lengyel aranyvonat legendája szerint miután megindult a Vörös Hadsereg lengyelországi előrenyomulása Berlin felé a lengyel területeken keresztül, a németek minden erejüket megfeszítve gyűjtötték össze a régióban felhalmozott hadizsákmányt, majd ezeket Wroclawból indították útnak Walbrzych felé. A szerelvény azonban valahol eltűnt a hegyekben a mintegy 80 kilométeres út során, és soha többé nem látták többet – mintha csak elnyelték volna a hegyek. A mítosz táplálói szerint pontosan ez történt, és a vagonok azóta is ott vesztegelnek valamelyik titkos, elfalazott járat mélyén. A város vezetői az utóbbi hetekben többször is egyértelművé tették nyilatkozataikban, hogy évtizedek óta hallani a szóbeszédeket. Mindezeket persze azért is nehéz volt kibogozni, mert a környező hegyeket alagútrendszerek szelik át, és a mai napig nem tudni, mi volt ezek pontos rendeltetése. A nácik hadifoglyokkal, illetve munkaszolgálatosokkal vájatták ki őket, és valószínűleg hadianyagokat szállíthattak rajtuk keresztül egyik pontból a másikba, de nem csoda, hogy a környék lakói már akkoriban is arról suttogtak: bizonyos dolgokat el is rejthettek ezekben a folyamatosan változó nyomvonalú járatokban.

A németek által összelopott műkincsek és egyéb földi javak története persze nem légből kapott: a téma legutóbb akkor került ismét felszínre, amikor tavaly George Clooney – egyébként igencsak félresikerült – filmje, a Műkincsvadászok bejárta a mozikat. Az aranyvonat azonban a legenda hívei szerint nem feltétlenül festményeket, szobrokat és egyéb értékes javakat, vagy legalábbis nem kizárólag ilyeneket rejt, és ebben hinni is van némi alapjuk: a náci Németország a becslések szerint alaphangon is mintegy 550 millió dollárnyi aranyra tette rá a kezét a megszállt országokban, amelynek több mint a felét Belgiumból és Hollandiából szerezték meg, és ez csak az állami tartalékok vonatkozásában fellőtt becslés. Azt viszont a mai napig senki sem tudja, hogy mennyi aranyat, ékszert, egyéb drága holmit tulajdonítottak el a németek a leigázott országokban élő magánszemélyektől – különös tekintettel a holokauszt áldozataira –, miket raboltak el pontosan a közgyűjteményekből, magánkollekciókból (alaposságukra jellemző, hogy a lágerekben még az aranyfogakat is összegyűjtötték). Az említett kincsek egy jelentős része a világháború után előkerült ugyan, de rengeteg értékkel később sem sikerült elszámolni: senki sem tudja, hogy a káoszban a civilek, netán a szövetséges katonák hordták szét őket (adott esetben ugyanolyan szervezetten, mint korábban a Harmadik Birodalom egységei), vagy a németek gondoskodtak a megfelelő elhelyezésről még a végső összeomlás előtt.

A második világháborúban eltűnt legismertebb műkincs-együttes minden bizonnyal a szentpétervári Borostyánterem, amelyet a maga korában gyakran a világ nyolcadik csodájaként emlegették, és nem véletlenül: az aranydíszítésű borostyánelemekből összeállított terem kincseit és berendezését I. Frigyes porosz király 1716-ban ajándékozta Nagy Péternek, aki a Katalin-palotában rendeztette be a csodaszép szobát. Több mint hat tonna borostyán borított be több mint 55 négyzetméternyi területet, így nem csoda, hogy a németek egyből rátették a kezüket, lebontották, majd elszállították az elemeket. Kalinyingrádban azonban 1944-ben nyoma veszett a felbecsülhetetlen értékű kincsnek: csak annyi bizonyos, hogy a kelet-poroszországi királyi palotába szállították a relikviákat, ám innentől fogva semmi biztosat nem tudni a sorsukról. Nem csoda, hogy amint augusztusban felreppentek a hírek a titokzatos vonatról, a Borostyánterem kincsei is az elsők között merültek fel, mint amelyek esetlegesen a vagonokban pihenhetnek.

A most feltárandó szerelvény ugyanakkor akár csalódást is okozhat majd a kutatóknak, sőt, adott esetben akár igen veszélyes is lehet rájuk. Az első lépcsőt az jelenti, hogy a vonatot akár aknazár és egyéb csapdák is védhetik az illetéktelen behatolóktól, de akár az sem kizárt, hogy eleve nem kincseket, hanem vegyi fegyvereket rejt: mindez nem légből kapott feltételezés, hiszen a régiótól mindössze 60 kilométerre fekszik Brzeg Dolny, ahol a németek iparszerűen gyártották a Tabun nevű idegmérget, és könnyen lehet, hogy ez a bizonyos vonat is onnan futott ki, és akadt el mindörökre Walbrzych környékén. Mások szerint „sima" fegyverszállító vasútról, netán ásványokat rejtő kocsikról van szó, és valójában semmi jel nem mutat arra, hogy tényleg kincseket rejt a szerelvény.

Hangsúlyozzuk ki ismét: ha a most előkerült szerelvény tényleg az aranyvonat, az sem jelenti azt, hogy minden mozaikdarab a helyére kerül, és ezután is számos híres, illetve kevésbé híres műkincs, valamint értékes szállítmány hollétét kutathatják majd a kincsvadászok. Ilyen például Erwin Rommel kincse is, hiszen amikor a szövetségesek marka 1944-ben szorulni kezdett a tábornok seregei körül, Rommel hat óriási acélládányi aranyat, ezüstöt és egyéb kincset bízott katonái gondjaira, hogy helyezzék azt biztonságba – a kincsnek azonban ezt követően gyakorlatilag egyből nyoma veszett. A kutatók szerint a több millió dollár értékű szállítmány valahol Korzika keleti partjai mentén, egy víz alatti barlangban pihen. Mint ez a példa is mutatja, a második világháborúban tényleg annyi értéknek kelt lába, hogy nyugodtan kijelenthetjük: számos műkincs, aranykészlet vagy egyéb tárgy soha többé nem fog előkerülni.