Az utolsó japán harcos
Szöveg: Snoj Péter | 2014. január 5. 9:17Legendák szólnak japán katonákról, akik a csendes-óceáni hadszíntér apró szigetein még évekkel a második világháború végét követően is „harcban álltak” a már nem létező ellenséggel. A történet igaz, legalábbis Hiroo Onoda esetében, aki huszonkilenc évig tartotta Fülöp-szigeteki állását.
Az amerikaiak győzelmével véget érő szigeti harcok után Onoda három katonájával a hegyekbe vonult és elrejtőzött, hogy onnantól kezdve gerillatámadásokkal keltsenek zavart az előrenyomuló „ellenséges erők" között. Ekkor már 1945 volt. A háború végéről ugyan értesültek, de sosem tartották igaznak. Először 1945 októberében jutottak hozzá egy a repülőgépből kidobott szórólaphoz, amely szerint Japán kapitulált, és a hadvezetés felszólít mindenkit az azonnali fegyverletételre. Az év végén aztán újra szórólapot találtak, amelyen már egységük tábornokának aláírása is szerepelt. Ám mindkét alkalommal úgy döntöttek, hogy a parancsok hamisak, és folytatták a háborút.
A Fülöp-szigeteken ekkor már rendfenntartó erők állomásoztak, amelyek célja a béke megszilárdítása volt. Így az ellenük támadó japán katonákkal gyakorta kerültek tűzharcba, ami még inkább bizonyság volt Onodáék számára, hogy a háború igenis tart.
Négy évvel később, 1949 szeptemberében a japán harcosok egyike elhagyta társait és feladta magát a közelben járőröző filippínó rendőröknek. Ezt természetesen Onoda hadnagy dezertálásnak minősítette, s mindent megtett annak érdekében, hogy még egyszer ne fordulhasson elő. Nem sokkal később repülőgépekről leveleket és fotókat dobtak le a még rejtőzködő japán katonák számára, amelyeket családtagjaik küldtek nekik, kérve őket, hogy hagyjanak fel a bujkálással. Ám, mint minden addigi hasonló próbálkozást, Onodáék ezt is trükknek minősítették, mondván, biztos elárulta kilétüket a szökött katona.
Nem sokkal később Onoda egyik katonája halálos sebesülést szerzett egy járőrrel folytatott ütközetben. Másik embere 1972-ben esett el, amikor rátámadtak egy a hegyekben járőröző rendőr alakulatra.
A hadnagyot hazájában ekkor már hivatalosan halottnak nyilvánították, ám legendája továbbra is fennmaradt. Olyannyira, hogy 1974-ben egy bakancslistáját követő fiatalember, Norio Suzuki élete egyik céljának tekintette megtalálni Onodát. Hihetetlen, de ez sikerült is neki. S bár az egyedül maradt katona meglepően közel engedte magához – ahogy évekkel később elmesélte, barátok lettek –, mégsem volt hajlandó arra, hogy Suzukival együtt hazatérjen. Tartotta magát a parancshoz, miszerint csakis felettese személyes engedélyével hagyja el harcálláspontját.
Nem volt más lehetőség, elő kellett keríteni Yoshimi Taniguchi őrnagyot. Szerencsére az egykori parancsnok túlélte a háborút – éppen könyvárusként dolgozott -, így azonnal repülőre ült. Amikor a dzsungelben megtalálta egykori beosztottját, kiadta a parancsot a megadásra és a hazaindulásra. Onoda átadta neki a fényesen csillogó kardját és a két darab, tökéletesen karbantartott Ariaska puskát ötszáz lőszerrel, valamint pár kézigránáttal. Egyenruhája is szinte makulátlan volt, bár az elmúlt évtizedek azért látszottak rajta. Mint elmondta: rettenetesen sajnálja, hogy a csökönyössége miatt két embere is meghalt.
Az sem jelentett számára megkönnyebbülést, hogy a Fülöp-szigetek elnöke amnesztiában részesítette, Japánban pedig egyenesen hősként tisztelték hazaérkezésekor. Nem sokkal később Brazíliába költözött, ahol farmerként élt, majd később visszatért Japánba.
Ma is ott él.
