Az utolsó torpedó

A Balao osztályú tengeralattjáró Richard H. O’Kane parancsnok irányítása mellett ötödik portyájára indult el Pearl Harborból 1944 szeptemberében. Fedélzetén összesen huszonnégy torpedó várta a következő nagy vadászatot. A Tang és nyolcvanhét fős legénysége ekkor már legendának számított az amerikai haditengerészet berkeiben, hiszen tizenhét igazolt japán hajó elsüllyesztését és csaknem harminc amerikai tengerész, illetve pilóta tengerből való kimentését tudhatta magáénak.

Október 22-én éjjel, O’Kane hajónaplójának tanulsága szerint az ügyeletes tiszt ébresztette a USS Tang parancsnokát azzal, hogy a láthatáron japán konvojra bukkantak. A hat hajóból álló csoport sekély vizek felé igyekezett, ezért a kapitánynak döntenie kellett: vagy azonnal támadásba lendülnek, nem hagyva kellő időt a tervezésre, vagy pedig futni hagyják a gyanútlan konvojt. Mialatt a vízfelszínen tartózkodó Tang periszkópjára tapadva pásztázta a sort, észrevette, hogy az egyik kísérő cirkáló kiválik, és feltételezhetően pont tengeralattjárók után kezd kutatni.

O’Kane azonnal kiadta legénységének a parancsot a torpedók betöltésére és a vetőkamrák elárasztására, felkészülve a tüzelésre. Miután emberei jelentették, hogy bemérték a célt, és minden készen áll a támadásra, az amerikai parancsnok pillanatokon belül kiadta a tűzparancsot. Hamarosan négy torpedó száguldott a japán cirkáló felé. Mindegyik célba ért. A robbanások fénye elvakította az eseményeket periszkópon át figyelő kapitányt. Az amerikaiak nem késlekedtek: azonnal újratöltötték a vetőcsöveket, és O’Kane újabb célpont után kutatott. Ekkor üvöltött fel az egyik megfigyelő tengerész ijedtségében, hogy a konvojt őrző másik cirkáló egyenesen a tengeralattjáró felé vette az irányt azzal a céllal, hogy orrával megtörje a Tang törzsét. Már nem volt idő sem a vészmerülésre, sem pedig sikeres torpedóindításra, ezért a kapitány kiadta a teljes gőzzel előre és jobbra parancsot. A USS Tang éles fordulóba kezdett, miközben a japán hajóról minden elérhető fegyverrel tüzet nyitottak feléjük.

Visszaemlékezések szerint mindössze centiméterek választották el a két hajót az összeütközéstől. O’Kane már épp készült kiadni a merülésre felszólító parancsot, amikor meglátta maguk előtt a japán konvoj egyik tehetetlenül várakozó szállítóhajóját. Tűzparancsot adott, a matrózok koordinátákat kértek, mire a parancsnok elkiáltotta magát: Csak indítsák! Nincs olyan torpedó, ami innen ne találna célba! A robbanás hatására a szállító a cirkálónak ütközött, amit hatalmas robbanás követett. A cirkáló azonban vízfelszínen maradt és újra támadásra készült. Két torpedó hagyta el a Tang hátsó vetőcsöveit, a japán cirkálót újabb robbanások rázták meg. O’Kane a következő percekről hajónaplójába azt írta, hogy örömmel töltötte el a látvány, amint a kialakult pánikban a japán hajók vakon egymásra kezdtek el tüzelni.

Mielőtt a USS Tang hazatért volna, a legénység túlélők után kutatott. Akit sikerült kihalászni a vízből, azonnal őrizetbe vették, és elindultak Pearl Harbor felé. Az eset után két nappal a megfigyelők újabb konvojra lettek figyelmesek. O’Kane sokáig játszott a gondolattal, hogy merjen-e újra kockáztatni, hiszen az utolsó alkalommal is túl sok múlt a szerencsén, ráadásul a bevethető torpedók száma is felére csökkent. Tiszttársaival megvitatva a helyzetet úgy döntött, hogy még hajnal előtt megpróbálkoznak a támadással, hogy az éj leple alatt eltűnhessenek. Éjjel kettőkor a parancsnok kiadta a tűzparancsot az egyik kiszemelt tankerhajóra, amely két szállító között haladt. A három hajó robbanása keltette hullámok még a tengeralattjárót is megmozgatták.

A robbanás fénye olyan hatalmas volt, hogy felfedte a Tang pozícióját a japánok előtt. Mielőtt menekülőre fogták volna a közeledő hadihajók miatt, O’Kane még egyszer távcsövéhez nyúlt. Látta, hogy az előbbi robbanásban egy negyedik hajó is megsérült, és mozdulatlanul ringatózott a felszínen. Noha sikerült eliszkolniuk a rájuk vadászó japánok elől, a kapitányt zavarta a tudat, hogy magára hagytak egy könnyű célpontot. Úgy döntött hát, hogy visszafordulnak, és ha más hajót nem is, azt az egyetlen prédát még elsüllyesztik.
Mindössze két torpedó maradt, így hogy ne hibázzanak, a célponthoz lehető legközelebb kormányozta tengeralattjáróját, észrevétlenül. Mindkét torpedó útjára indult. Az egyik eltalálta és elsüllyesztette a kiszemelt hajót, a másik viszont célt tévesztett.

A sors fintora, hogy pillanatokkal később a USS Tang utolsó torpedója – feltételezhetően a meghibásodott hajtás miatt – visszafordult, és mint egy bumeráng, egyenesen kilövésének pontja felé eredt. O’Kane vészhelyzeti készültséget rendelt el és teljes gőzt parancsolt. Amikor már elkerülhetetlennek tűnt, hogy a torpedó utolérje a hajót, a kapitány teljes balkanyart parancsolt, bízva abban, hogy a torpedó elrohan mellettük.

A Tang saját, utolsó torpedója becsapódott, és megölte a legénység felét. A kialakult káoszban a hajóhídon tartózkodó O’Kane alig bírta magát megértetni pánikba esett embereivel. Azonnali kárjelentést kért, és a legközelebb tartózkodó amerikai hajók helyzetét. A radar azonban már nem működött. A USS Tang lassan süllyedni kezdett. A tengeralattjáró 87 fős legénységéből mindössze kilencen élték túl a robbanást és a süllyedést. Hamarosan japán hadihajók jelentek meg körülöttük. Ugyan megmenekültek, de a háború lezárásáig kínzások közepette hadifogságban maradtak.