Egy felszabdalt kontinens

A legerősebben – természetesen – a britek vetették meg a lábukat Afrikában, számos partvidéki állomással a kontinens különböző részein, illetve Dél-Afrikában, de utóbbi vidékeken ekkor már a holland gyökerű búrok is kikiáltották önálló államukat. A franciák, a portugálok és a spanyolok szintén bent voltak a földrészen, akárcsak a törökök. Az oszmánok által uralt észak-afrikai területek hivatalosan nem minősültek gyarmatnak, a Porta azonban magáénak tekintette őket, még ha a tényleges befolyás mértéke rugalmasan változó is volt.

A Szuezi-csatorna 1869-es átadása mindenképpen alapvető jelentőséggel bírt, az igazi versengés kezdetét azonban az az 1876-os brüsszeli konferencia jelentette, amelyen II. Lipót belga uralkodó vezetésével megalakult a nemzetközi Afrika-szövetség. A szerveződés hivatalosan Afrika „civilizálását" tűzte zászlajára, valójában azonban a nemes és fennkölt indokok másodlagosak voltak, a kontinens tortájából akart mindenki minél nagyobb szeletet kihasítani. A következő határhoz Németország megélénkülő érdeklődése jóvoltából jutottak el: Otto Von Bismarck 1884-ben hívta össze a berlini konferenciát – II. Lipót lelkes támogatása mellett –, hivatalosan a Kongó-medencéről és Nyugat-Afrikáról, de valójában azért, hogy itt rendezzék véglegesen az Afrikával kapcsolatos kérdéseket.

Ismervén az ekkori európai „egymásnak feszülések" természetét, mai szemmel nézve már-már szinte mulattató az a hidegfejű, cinikus egyetértés, ahogyan a tizennégy részes ország Berlinben megegyezett egymással az Afrika kolonializációjára érvényes szabályokról. Az országok először is lándzsát törtek a kontinensre vonatkozó szabad kereskedelem mellett, és ezt a Kongó-medencére nézve garantálták is egymásnak, akárcsak a Niger és a Kongó folyók szabad hajózhatóságát. Kölcsönösen kezet rázva megegyeztek egymással, hogy a kontinens mely vidékein kinek van joga további területfoglalásokra, a rabszolga-kereskedelmet pedig mind tiltottnak nyilvánították. A létrejött Kongói Szabadállam ezzel egyidejűleg belga fennhatóság alá került. Felosztásra tehát konkrétan nem került sor, de az erre vonatkozó igények kinyilváníttattak – innentől már csak azt kellett mindenkinek kitalálnia, hogyan vegye el az egyes földterületeket az azokat uraló őslakosoktól. A „hatékonyság elve" ugyanis korlátot szabott a terjeszkedésnek: ennek értelmében az egyes nagyhatalmak csak a ténylegesen birtokolt vidékeket nyilváníthatták a sajátjuknak, ahol működő közigazgatást hoztak létre. Ha ezt nem tették, a terület továbbra is „szabad préda" volt mások számára, vagyis így vették elejét a pusztán papíron történő, egyoldalú nyilatkozatoknak valamely régió fennhatóságát illetően.

Berlin után a gyarmatosítás felgyorsult: Németország és Nagy-Britannia meglepően gyorsan felosztotta egymás között a mindkettejük érdeklődésére számot tartó vidékeket a Viktória-tó mentén, míg Nyugat-Afrikában, illetve egyes további szaharai területeken mindketten hagyták érvényesülni Franciaországot. London eközben Dél-Afrikában is igyekezett stabilizálni pozícióit, ám itt ekkor ennek már a búrok is komoly akadályát képezték: az 1879-ben az őslakos zulukat legyőző britek csupán két véres háborúban tudták leverni az oranje-i és transvaali ellenállást, és 1902-re szerezték meg az uralmat a teljes területek fölött. A brit és francia terjeszkedés az északi területeken egy ponton metszette egymást úgy, hogy abból csaknem háború lett: 1898-ban, a mai Dél-Szudán területén fekvő Fashodánál konfliktusba keveredtek egymással a felek, és csak Párizs visszakozásával sikerült elkerülni a véres fegyveres összeütközéseket. Legközelebb Németország kavarta meg a kását, amikor 1905-ben II. Vilmos – egyértelműen a franciák tűréshatárának tesztelése, illetve a brit−francia összefogás erejének megmérése végett – nyíltan a Párizstól való elszakadásra buzdította Marokkót. A válságból olyan vihar kavarodott, hogy annak végén már Európában is felvonultak egymással szemben a hadseregek, a határ mentén mindkét állam mozgósítani kezdett. Berlin a rendezést célzó algecirasi konferencián végül visszakozott, és ugyan a franciák is lazítottak Marokkó gyeplőjén, a terület továbbra is az ő fennhatóságuk alatt maradt.
Líbia 1912-es olasz elfoglalásával bejelentkezett az utolsó európai nagyhatalom is a kontinensen, és ezzel teljessé vált Afrika gyarmatosítása: csupán két független állam maradt a földrészen, az önállóságát amerikai hátszéllel megőrző Libéria, illetve Etiópia, amelyet Róma sikertelenül próbált uralma alá hajtani.

Ilyen előzmények után természetesen nem csoda, hogy az első világháború 1914-es kitörése a fekete kontinenst sem hagyta érintetlenül: 1914-ben gyakorlatilag azonnal megindult a harc a gyarmatokon is.