Élet a felhők fölött

Bob Hoover neve nem ismeretlen a repülés iránt érdeklődők körében. Az Amerikai Egyesült Államokban valósággal rajonganak életműve iránt, hiszen a második világháborúban vadászpilótaként szolgált, a háború után pedig oktató- és berepülőpilóta volt. A civil társadalom mégis inkább a katonai évek utáni műrepülő karrierje miatt ismeri. Elmondások szerint körülbelül háromszáz géptípuson repült életében és úgy eggyé tudott válni a „vassal", mint senki más. Azt tartották róla, hogy nem csak ismerte a repülőket, hanem kommunikált is velük.

James Doolittle tábornok, a Pearl Harbor elleni japán támadást megtorló, Tokió ellen repülőgéphordozóról indított bosszúbombázásról elhíresült (akkor még ezredes) pilóta azt tartotta Hooverről, hogy ő a „valaha élt legjobb botkormányos pilóta a világon" Harrison Ford 2015. március 5-i repülőbalesete után – amely során második világháború korabeli repülőgépének hibás hajtóműve miatt kényszerleszállást hajtott végre és a földbe csapódott – az amerikai színész azt nyilatkozta, hogy azért élte túl a balesetet és tette le gépét személyi sérülés nélkül, mert Bob Hoovertől tanult repülni.

Hoover pályafutását már tinédzser korában elkezdte, amikor is Tennessee állambeli Nashvilleben a Nagy Háborút is megjárt pilótáktól tanult repülni. A második világháború kitörésével számára mi sem volt természetesebb, mint jelentkezni a hadsereg légierejénél katonai szolgálatra. Ötvennyolc sikeres észak-afrikai és európai bevetést tudhatott a háta mögött 1944 elejére. A február 9-i repülése azonban balul sült el, ugyanis Dél-Franciaország felett brit gyártmányú Spitfire gépét lelőtték és Hoover a tengerbe zuhant. Utólagos visszaemlékezése szerint éppen csak felfogta, hogy mi történt vele, amikor egy német őrnaszád keresőreflektora elvakította a szemét. Hamarosan egy német hadifogolytáborban találta magát, számos sorstársával együtt.

Több mint egy évet töltött a szögesdrótokkal körülvett fabarakkok fogságában, mire a hosszan dédelgetett szökési tervét megvalósíthatta. Egy fogolytársával karöltve, az éj leple alatt átmásztak a kerítésen és a közeli erdő felé vették az irányt. Saját elmondása szerint egy a fák között talált kis ház egyetlen nő lakója egy pisztolyt nyújtott át számukra. Ezt visszaemlékezésekor Hoover azzal magyarázta, hogy a németek valószínűleg már érezték a háború végét és annak kimenetelét, éppen ezért voltak, akik igyekeztek jó benyomást kelteni az ellenségben.
A nő talán nem is sejtette, mekkora segítség volt a pisztoly számukra, hiszen pár óra bolyongást követően egy erdőszéli német légibázisra bukkantak. Hoover a pillanat hevében azonnal bemászott a táboron belülre, társa – lehetőségek híján – követte. Szerencsétlenség a szerencsében, hogy hamar kiderült, a bázis javításra szoruló repülőgépek tárolója volt. Az éj leple alatt néma kutakodás közben talált egy FW-190 típusú vadászt, amely látszólag már kész lehetett és valamennyi üzemanyag is lötykölődött a tartályában.

Egy közeli épületben fényt láttak, valamint egy magányos szerelőt, akit társai valószínűleg éjszakai őrségként hagytak hátra a napi munka végeztével. A két amerikai hirtelen rárontott a gyanútlan műszakira és követelték, hogy készítse elő a kiválasztott gépet a felszállásra. A német először nem akart hinni a füleinek, majd amikor meg látta a rá meredő pisztoly csövét, azonnal hozzáfogott a hajtómű indításához. Hoover fogolytársa ebben a pillanatban hátrébb lépett és Bob minden igyekezete ellenére sem tudta magát rávenni, hogy újra repülőbe üljön. Úgy döntött, hogy gyalogszerrel kísérel meg nyugatra szökni. A gyors búcsút követően Hoover a bázis felszállópályája felé kormányozta a vadászgépet, majd percekkel később felszállt.

„A pilótafülkében semmilyen térképet sem találtam" – magyarázta évekkel később Bob Hoover. „Azt tudtam, hogy ha nyugatnak repülök és elérem a tengerpartvonalat, már nem lehetek messze a szövetséges erőktől." Végül egy holland mezőn szállt le, ahol éppen csak kikászálódott a fülkéből, amikor a környékbeli földművesek kaszákkal és vasvillákkal felfegyverkezve már körbe is vették. Óráknak tűnő percek következtek, amíg el nem tudta nekik magyarázni, hogy nem német pilóta, a gép felségjelzésének ellenére. Szerencséjére épp a közeli úton robogott végig egy brit katonai utánpótlást szállító konvoj, amelynek katonái számára is érdekessé vált a mező közepén veszteglő német vadászgép és a körülötte toporzékoló tömeg.

Bob Hoovert a brit hadsereg juttatta végül vissza Angliába, ahonnan egyenes út vezetett vissza az Egyesült Államokba. A háború után folytatta katonai szolgálatát és belépett a frissen megalakuló amerikai légierőbe (a háború alatt külön haderőnemként még nem létezett légierő). Tesztpilótaként szolgált és hamarosan beválasztották abba a projektbe, amelynek legfőbb célja a hangsebesség elérése volt. Itt ismerkedett meg és került jó barátságba Chuck Yeagerrel, akinek elsőként sikerült is a hangnál gyorsabban repülnie.

A légierőt 1948-ban hagyta maga mögött. Onnantól kezdve különböző repülőgépgyárak tesztpilótájaként dolgozott és mondhatni hobbiból kezdett bele a műrepülésbe. Sokáig egy sárgára festett P-51D Mustang pilótafülkéjében kápráztatta el nézőit, majd később már egy kétmotoros Aero Commanderrel hajtott végre bravúros manővereket. Kedvelt és már-már védjegyévé váló száma az volt, amikor egy-egy forduló közepén leállította a hajtóműveket és mintha csak egy könnyed vitorlázóval suhanna az égen, folytatta a bemutatót. Gyakorta a leszállást is lekapcsolt hajtóművekkel végezte el.

Nyolcvanöt éves korában vezetett utoljára repülőgépet. Tavaly október 25-én hunyt el otthonában, 94 évesen. Az életéről szóló könyvében többször hangsúlyozta, hogy számára az élet a felhők fölött zajlott. A repülés szeretete kapcsán így fogalmazott: „még egy öreg Dodge teherautót is felvinnék a felhők közé, ha volna szárnya!"