Élni és élni hagyni

A háborúba hatalmas lelkesedéssel vetették magukat a politikusok által feltüzelt hadseregek, az egész egy nagy hazafias kalandnak tűnt. Ám az 1914 nyarán és őszén megvívott csaták egyik fél számára sem hoztak döntő győzelmet. Az eredeti hadászati koncepciók kudarcot vallottak, állóháború alakult ki. A tél beálltával a katonák sorsa még sanyarúbbá vált: kezdetleges lövészárkaik beáztak, a mellvédek beomlottak, így a sárban kellett dagonyázniuk.

E helyzetben elkerülhetetlenné vált, hogy együtt érezzenek ellenségeikkel, akik ugyanilyen nyomorúságos körülmények között tengették mindennapjaikat. Emellett ekkor még hiányzott a felekből az a másik iránt érzett kérlelhetetlen gyűlölet, ami a harcokat a későbbi években jellemezni fogja majd. Mindehhez az ellenség megismerésének vágya is társult: vajon tényleg olyan gonoszak, mint amilyennek a politikusok, a papok és az újságok beállítják őket? Egyebek mellett e tényezők vezettek aztán 1914 decemberében minden háborúk legnagyobb, spontán bekövetkezett fegyvernyugvásához, a karácsonyi békéhez.

Alulról jött kezdeményezés

A történtek rekonstruálásakor nem vagyunk könnyű helyzetben, mert sok beszámoló elnagyolt, zavaros vagy egymásnak ellentmondó. Az események után született leírások pedig sokszor megpróbálták kisebbíteni a karácsonyi béke jelentőségét.

Ami biztos: a fegyvernyugvás alulról jött kezdeményezés volt, a közlegények között történtek az első barátkozások, ráadásul jóval karácsony előtt. Erről tanúskodik a Brit Expedíciós Erő kötelékébe tartozó 2. essexi ezred hadinaplója, amely szerint 1914. december 11-én délelőtt 10 órakor a senki földjén, a lövészárkok között félúton találkoztak az angol és a német katonák; ez volt a harcok első dokumentált nem hivatalos fegyverszünete. Az essexiek egyik katonája, H. Scrutton közlegény levélben számolt be az eseményekről hozzátartozóinak; írását 1915. január elsejei számában közölte a Norfolk Chronicle és a Norwich Gazette is.

„Mint már mondtam nektek, a lövészárkaink csak 30–40 yardnyira (nagyságrendileg 27–36 méterre – a szerző) vannak a németekéitől. Ez egy izgalmas incidenshez vezetett a napokban. Társaink szokásává vált, hogy átkiabálnak az ellenségnek, és választ is szoktunk kapni onnan. Azt mondták, hogy beszélgessünk velük, és ez történt:

A mi lövészárkunkból: »Jó reggelt, Fritz.« (nincs válasz).
»Jó reggelt, Fritz.« (még mindig nincs válasz).

»JÓ REGGELT, FRITZ!«
A német árkokból: »Jó reggelt.«
A mi árkunkból: »Hogy vagy?«

»Jól vagyok.«
»Gyere át, Fritz.«
»Nem megyek, mert ha átmegyek, le leszek lőve.«

»Nem, nem leszel. Gyere át! Ne félj!«

»Gyere és kapsz cigarettákat, Fritz!«
»Nem. Gyere el félútig, és majd ott találkozunk.«

»Rendben.«

Az egyik társunk erre teletömte cigarettákkal a zsebét, majd kimászott az árokból. A német is kimászott az árkából, félúton csakugyan találkoztak, kezet fogtak, a német katona (»Fritz«) elvette a cigarettákat és sajtot adott cserébe. Jó volt látni, hogy a németek az árkaik tetején állnak, az angolok szintén, sapkáikat lengetve, ujjongva. Mintegy 18 emberünk ment el félútig, és nagyjából ugyanennyi némettel találkozott. Mindez kb. fél órán át tartott, aztán mindkét fél visszatért a lövészárkába, hogy ismét egymásra lőjenek. Amit írtam, igaz, de nem hiszem, hogy barátokat szereztünk, mivel még azon az éjszakán két társunk esett el, és nem tudom, közülük hányan halhattak meg."

Csendes éj

A hozzátartozók, a hadsereg, illetve a segélyszervezetek által küldött csomagok számával egyenes arányban nőtt a lövészárkokban az ünnepi hangulat, s a fegyvernyugvás iránti vágy. Az a tény ugyanakkor, hogy az országuk kisebb-nagyobb mértékben az ellenség kezén volt, keserűvé tette a belgák és a franciák karácsonyát. Nem meglepő tehát, hogy a németekkel történő barátkozásokra inkább a brit szektorban, közelebbről a flandriai Ypres városának térségében került sor.

December 24-én a németek gyertyákat gyújtottak a lövészárkaik mellvédjén, feldíszítették fenyőfáikat, majd karácsonyi dalokat énekeltek. A britek erre a maguk énekével válaszoltak. A két oldal ezután ünnepi jókívánságokat kiabált át egymásnak. Nem sokkal később a bátrabbak kimerészkedtek a senki földjére, ahol apró ajándékok – például élelem, dohány, alkohol, gombok, sapkák – cseréltek gazdát. A térségben elnémultak a fegyverek.

A Londoni Lövészdandárnál szolgáló 19 éves Henry Williamson közlegény – a későbbi neves természetrajzíró – ekképp emlékezett vissza a történtekre: „Lágy énekhangok szálltak a fagyos, ködös éjszakában. Mintha egy másik világban lettem volna, amelybe egy rémálmon keresztül érkeztem el."

December 26-án pedig így írt az otthoniaknak: „Drága édesanyám, a lövészárokból írok. Délelőtt 11 óra van. Mellettem ég a tűz, velem szemben pedig egy szalmával tömött (ázott) földfedezék van. Magában a lövészárokban a talaj sáros, máshol viszont fagyott. Szájamban Mary hercegnő ajándéka, egy pipa van. A pipában dohány. Természetesen – mondanád. De várj csak! A pipában német dohány van, amit egy német katonától kaptam. Haha, mondanád, biztosan egy hadifogolytól szerezted vagy egy elfoglalt lövészárokban találtad. Nem, drága anyám! Egy német katonától kaptam. Igen, egy élő német katonától, aki a saját lövészárkából jött. Tegnap a britek és a németek találkoztak és kezet fogtak egymással a lövészárkok közti területen, ajándékokat cseréltek egymással, és kezet ráztak. Igen, december 25-én egész nap, sőt még akkor is, amikor ezeket a sorokat írom. Hát nem csodálatos?"

A barátkozás tehát december 24. után is folytatódott, s a senki földje egyfajta játszótérré alakult át. Több helyen futballmérkőzéseket is rendeztek, labda híján gyakran üres konzervdobozzal; például a lancashire-i lövészezred tagjai és a német katonák is ezzel játszották le találkozójukat.

A fegyvernyugvás megteremtette annak lehetőségét is, hogy az elesett katonákat végső nyugalomra helyezzék, nem egy helyen közös szertartás keretében; ezek – mint ahogyan sok találkozás – karácsonyi dalok éneklésével végződtek.

Tűzszünet? Milyen tűzszünet?

A főparancsnokságok persze igyekeztek újrakezdeni az ellenségeskedést, ám ez nem ment könnyen. A német haderő 107. szász ezredének egyik egysége például tovább őrizte a tűzszünetet, mint azt bárki merte – egészen a zendülés határáig: „Végül is lőni kezdtünk, és válaszul odaátról is jött egy lövés, de senki sem esett el. Aznap és másnap csak pocsékoltuk a lőszert; mintha a csillagokat próbáltuk volna lelőni az égről" – idézte fel a történteket a szászok egyik katonája.

Sir Horace Smith–Dorrien tábornok, a brit 2. hadtest parancsnoka csaknem két nap múltán szembesült a karácsonyi béke méreteivel. Azt is látnia kellett, hogy tisztjei nemcsak elnézték a barátkozást, hanem maguk is részt vettek abban. A tábornoknak hatalmában állt minden érintettet hadbíróság elé állítani, ám csapdába került: egy fegyelmi eljárással nyilvánosan beismerné, hogy fegyvernyugvásra került sor, ráadásul túl sokan vettek részt a dologban ahhoz, hogy példát lehessen statuálni. Mindezek eredményeként nagyon kevés embert fenyítettek meg – ez nemcsak a brit, hanem a német oldalra is igaz volt.

Az újságok a fegyverszünet eseményeiről egy héten át nem tudósítottak egy nem hivatalos sajtóembargó miatt. A csendet végül a The New York Times törte meg 1914. december 31-én. A brit lapok gyorsan követték az amerikaiak példáját, és számos beszámolót közöltek a fronton harcoló katonák családjaikhoz írt levelei alapján. Január 8-ától már képeket is megjelentettek: a Mirror és a Sketch például címoldalon hozta a senki földjén együtt éneklő brit és német katonákról készült fotókat, s a tudósítások hangneme is erősen pozitív volt.