Hadikutyák

Habár itthon számos kutyakiképző vállalkozás használja képzésének leírásában, a K-9 kiképzés az Amerikai Egyesült Államok hadseregétől ered. Történetének kezdete a második világháborúig nyúlik vissza, noha egyes források szerint nem hivatalosan már a háború előtt is voltak próbálkozások a kutyák szolgálatkészségének kamatoztatására. Hűségük és tettrekészségüket az amerikai hadsereg először 1942-ben fogadta el hivatalosan is, amikor is a hadvezetés engedett a Kutyák a Haza Védelmében elnevezésű civil kezdeményezésnek.

A kezdeti elképzelés szerint mindössze őrkutyákat kívántak szolgálatba állítani a fontosabb katonai támaszpontok védelmére. Az első hadikutyák 1942. március 13-án foglalták el posztjukat, ezzel megalapítva az amerikai hadsereg K-9 kötelékét. A kifejezés maga – egyes feltételezések szerint – mindössze az angol canine (aminek kiejtése közel azonos a „k" betű és a „9" szám együttes kiejtésével) és a latin canis szavakból ered, amely többek között szemfogat és kutyát, kutyafélét is jelent.

Az első kutyakiképző-központokat 1942 augusztusában adták át Egyesült Államok-szerte. Ekkor, a még erőteljesen kialakulófélben lévő kiképzési rendszerbe harminckét kutyafajtát válogattak be. Ahogy telt az idő és gyűltek a tapasztalatok, ez a szám lassan csökkenni kezdett, és 1944-re már csak hét fajtát találtak képzésre alkalmasnak: a németjuhászt, a dobermannt, a belgajuhászt, a szibériai huskyt, a malamutot, a különböző collie-kat, azaz terelőkutyákat és az amerikai eszkimó kutyát.

A háború ideje alatt az amerikai hadsereg hivatalos honlapja szerint körülbelül 18 ezer kutya kiképzését végezték el ezek a központok, amelyek közül 8 ezernek nem sikerült teljesítenie az elvásárokat. A nyolc-tízhetes kiképzések után következő vizsgákon ugyanis alapvető hibának számított, ha megijedt a robbanástól és a hozzá hasonló zajhatásoktól, de az is kizáró ok volt, ha nem volt elég érzékeny a szaglása, vagy nehezen lehetett fegyelmezni. 
Az alapkiképzést követően dőlt el, hogy a hadikutya-jelöltek milyen „beosztás" felé tanulhattak tovább. A hadsereg ugyanis külön kezelte az őr-, felderítő- és robbanószer- (akkor kifejezetten akna-) kereső négylábúak képzését.

Az első frontszolgálatra kijelölt – összesen tizenöt – kutyás szakasz 1944 márciusában érkezett meg az európai és csendes-óceáni hadszínterekre. Utóbbi csatatéren szinte azonnali volt az eredmény. A katonák és tengerészgyalogosok beszámolója szerint a japánok soha nem próbálkoztak rajtaütésszerű támadással olyan alegységeknél, ahol kutya is őrködött.
Később az is kiderült, hogy a négylábú bajtársak kiválóak a sebesültek felkutatásában, azonban a hadsereg rövid kísérletezés után felhagyott ezen képesség kihasználásával. A kutyák ugyanis nem tudtak különbséget tenni a baráti erők, illetve az ellenség sebesültjei, valamint a ténylegesen sebesült és a halott katona között.

A második világháború után folytatódott a hadikutyák kiképzése. A hadsereg statisztikája szerint a koreai háborúban másfél ezer, Vietnamban négyezer kutya szolgált együtt a katonákkal. Jelenleg több mint ötszáz négylábú segíti emberi bajtársait a világ számos pontján.